Kultúra
Pécs, 2015. június 11.
Az Angster József és fia Orgona- és Harmóniumgyár emlékére állított emlékmű Pécs belvárosában 2015. június 11-én, az avatás napján. A gyár 1867-1949-ig működött Pécsen.
MTI Fotó: Sóki Tamás

Arra ért haza, hogy épp embert akasztanak a vásártéren

24.hu
24.hu

2018. 05. 20. 09:00

„Ez volt az első kivégzés, amelyet életemben láttam, de megfogadtam, hogy többé nem veszek részt ilyen szörnyű eseményen.” Korabaeli napló alapján regény született a tán legismertebb magyar orgonaépítő, Angster József életéről. Matiné.
Korábban a témában:

A napi hírekből tudtam meg, hogy másnap reggel egy apagyilkost fognak felakasztani. Szombat hajnalban első utam a magason fekvő megyeház felé vezetett, ahová 6 óra után érkeztem. A menet épp elindult. A tömeg engem is a külvárosi vásártérre sodort, ahol már állt az akasztófa.

Ez volt az első kivégzés, amelyet életemben láttam, de megfogadtam, hogy többé nem veszek részt ilyen szörnyű eseményen. Így fogadott szűkebb hazám fővárosa. Még a látottak súlya alatt elindultam munkát keresni. Nem akartam úgy hazatérni szülőfalumba, hogy nincs meg a betevő falatom. Felkerestem a helybeli orgonaépítőket. Leschnyiknél láttam ugyan, hogy egy orgonán dolgoznak, de mindenhol nemleges választ kaptam: mindenki rossz időkről és rossz üzletmenetről panaszkodott. Unger Vinczénél csak zongorákat és verkliket láttam, orgonaépítő munka, de még javítanivaló sem volt.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

A városban egy úr, akivel beszédbe elegyedtem, megjegyezte, hogy szerinte nem rosszkor jöttem, hiszen csak néhány hónapja, hogy az utolsó Focht orgonaépítőt eltemették. Belehalt a munka hiányába, gondoltam. Nem sok jóval kecsegtetett első napom a Nagyvárosban. Így nevezték gyerekkoromban a kácsfalusiak Pécset. Délután felmentem a Tettyére, majd a Havihegyre, és lerajzoltam a kápolnát. Nem tehettem mást.

A reggeli vonattal ismét Mohácsra utaztam, ahol András öcsém várt. Legalábbis ezt írta levelében, amit Bécsben vettem kézhez. De amikor leszálltam, öcsémet nem láttam sehol. Körülnéztem, reméltem, hogy legalább a kocsit a hajlott létrával felfedezem. Mielőtt elindultam, atyám olyan szegény volt, hogy még egy új létrára se jutott. De az állomás körül a szekereken mind egyenes létrák feküdtek. Egyre csak vártam, sétáltam az országúton, már dél is elmúlt, igyekeztem hát éhségemet csillapítani. Délután ismét a kocsi után néztem, ott állt két egyenes létrájú falusi szekér. Az egyiken egy kis szénarakás tetején egy köpeny és egy pokróc hevert. Megnéztem, nem alszik-e valamelyik alatt öcsém. Abban a percben, ahogy a takarót felhajtottam, észrevettem, hogy a teherállomás felől egy harminc év körüli férfi szalad felém. „Was suchen’s da?!” – A hangjáról rögtön felismertem öcsémet.„Andres bist du’s?” Átöleltük egymást. Öcsém könnyekkel küszködve mesélte, hogy a vonat érkezésekor már a kijáratnál várt, de szakállam miatt nem ismert meg. Szóba elegyedett a pályafelügyelővel, aki megkérdezte, hogy kit vár. „Hát a bátyámat, Pécsről érkezik” – felelte. „És nem jött? – kérdezte a vasutas. – Csak úriemberek voltak, akik kiszálltak – tette hozzá. – Hát micsoda a maga bátyja?” „Orgonaépítő.” „Akkor hát úri ruhát is fog viselni” – állapította meg a felügyelő.

Pécs, 2015. október 21.
A felújított pécsi vasútállomás az 1,4 milliárd forintból megújult épület átadásának napján, 2015. október 21-én.
MTI Fotó: Sóki Tamás
A pécsi vasútállomás
Fotó: MTI/ Sóki Tamás

Tíz év hosszú idő, megváltoztatott minket, elsőre nem ismertük meg egymást. Én meglehetős szakállal, ő erős bajusszal.

És még mi minden változhatott, amit nem lehet látni sem. Öcsém még Pécsen is ritkán járt. Én tíz év alatt láttam a világot. Szótlanul döcögtünk a szekéren. Amikor Kócsfalu határához értünk, megpillantottam a földet, ahol hajdan ökrökkel szántottam, lovakat vezettem, kukoricát kapáltam és gabonát arattam. Megdobbant a szívem. Emlékszem, nagyapám faragott egy kanalat, amivel a tűző napon vizet merítettem a vödörből. Az öreg köszvénye miatt már járni is alig tudott, de délben sokszor hozott egy almát nekem. Olyankor lehajolt, felvett egy rögöt, és hosszan nézte. Néha könny szökött a szemébe. „Schau mei’Sohn, es is’ uns’r Erde” – mondta. Ő, aki Alsó-Ausztriában született, itt lelt anyaföldre. A távolban feltűnt a rác templom tornya, majd a domb mögül a házak. Közeledtünk a temetőhöz, ahol édesanyánk már tizenkét év óta nyugszik nagyszüleink és testvéreink mellett. Ahogy az utcánkba érünk, felelevenednek lelkemben az ifjúkori emlékek. Szerettem volna még sokáig kocsikázni öcsémmel. Késleltetni a megérkezést.

1866. szeptember 24-én, 6 óra tájban behajtottunk a szülőházunk udvarába.

Minden megváltozott ― apám tíz évvel idősebb, háta görnyedtebb, és kétszeresen özvegy, öcsém nős, már három gyermekkel, idősebbik húgom Balmányba ment férjhez, a fiatalabbik, akit mint hétéves lánykát láttam utoljára, már felnőtt. Terített asztallal vártak. „Isten hozott, fiam, hát végre hazajöttél” – köszöntött az apám, és átölelt. „Nagy szükség van itt dolgos kezekre” – mondta ebéd után. Elővettem mesterlevelemet, és büszkén odaadtam neki. „Ez meg micsoda?” – kérdezte, de nem vette le a szemét a Cavaillé-Coll által kiállított, díszes Brevet de Maîtrise-ről. „Orgonakészítő mester vagyok” – mondtam. Átölelt és őszinte aggodalommal hangjában suttogta: „Édes fiam, itt asztalokra és székekre van szüksége az embereknek, nem orgonára!”

Tíz év után az első éjszaka a családi házban. A kabuse, az ablak nélküli padlásszoba, ahol egykor öcsémmel húzódtunk meg, szűkebbnek tűnt, annak ellenére, hogy egyedül tértem nyugovóra. Lelkem kitárta szárnyát, az apró házak fölött szállt, boldogan, mert hazatalált. Elcsitult a nagyvárosok éjjeli moraja, és a legényszállások nyugtalansága bennem. Reggel felébredtem, rögtön kimentem a kúthoz, megmostam az arcomat, elmentem a templomba, és elmondtam a reggeli imámat: „Hallgasd meg könyörgő imámat, Istenem, amikor a föld széléről, lehetőségeim / és emberségem határáról kiálltok hozzád. / Amikor elhagyatottságot és beszűkítettséget élek meg / és a bizonytalan jövő csak csípős hidegnek, sűrű ködnek látszik. / Amikor szorong a szívem, / magas kőszirtre vezess föl engem! /Ahol nem a következő lépés a lényeg, / hanem a reményt adó és felszabadító távlatok. / Amikor nem a holnap ismeretének világossága, / hanem a még messzeségbe burkolózó cél vonzása ad erőt / és biztonságot. / Add, hogy zsoltárt és hálaadó éneket zengjek nevednek, / mert a küzdelem és kilátástalanság határáról is / megmutatod az élet útját.”

Hazafelé a földúton botorkálva éreztem, hogy nincs a világon olyan hely, ami a szülőfalumat helyettesíteni tudná.

Első dolgom volt szerszámaimat rendbe hozni. Régi gyalupadom igen szenvedett, a többi szerszámom hasznavehetetlen, minden javításra és kiegészítésre szorult. Egy szerszámtartó faliszekrényhez fát és vasalást kellett szereznem, a fát helyben, a vasalást hozzá Eszéken, a hetivásáron vettem meg.

Egy harmónium javításáért, egy zongora hangolásáért a bolmányi puszta bérlőjétől hat forintot, más javításokért kilenc forintot kaptam. Hamar elterjedt a környéken, hogy hazatért Angster orgonaépítő fia. Apám jó érzékkel arra buzdított, hogy menjek el Szentistvánba, a búcsúra, hogy a tanító uraknak bemutatkozzam. Beszéltem Müller kántortanítóval, és megismerkedtem Rapp Rezső lapáncsi tanítóval. Szívesen dolgoztam volna Eszéken, mert hallottam, hogy ott csak egy Fabing nevű orgonaépítő-mester van, Pécsett viszont kettő, ezért inkább Eszéken szerettem volna letelepedni. Néhány nappal később, a délutáni órákban épp Weiszék háza felé sétáltam. A bolt nyitva volt, Weisz úr egy széken ült a ház előtt. Tisztességgel köszöntöttem, mint ahogy gyerekkoromban is mindig tettem. A köszöntés fogadása után Weisz bácsi megismert, és a köszöntés fogadása után megjegyezte:

– Angster úr, Pécsett épül egy zsidó templom, abba is kell egy orgona, menjen oda, mutassa be magát, és maga megkapja a munkát.

Budapest, 2006. december 16.
Angster József veszi át Jókai Anna Kossuth-díjas írótól az Angster-család európai hírű orgonaépítő művészetét honoráló Magyar Örökség-díjat. Negyvenötödik alkalommal adták át a Magyar Örökség-díjat a Magyar Tudományos Akadémián. Évente négy alkalommal, hét-hét díjazott részesül az elismerésben.
MTI Fotó: Beliczay László
Angster József veszi át Jókai Anna Kossuth-díjas írótól az Angster-család európai hírű orgonaépítő művészetét honoráló Magyar Örökség-díjat
Fotó: MTI/Beliczay László

Nem fűztem hozzá sok reményt, nemigen tartottam valószínűnek, hogy egy ilyen munkát rám bíznának. Tán három hétre rá ismét találkoztam Weisszel, aki megkérdezte:

– Volt már Pécsett, Angster úr?

Kissé zavarba jöttem, nemigen tudtam, mit válaszolni:

– Hát kihez forduljak?

– Adok magának egy levelet, ami a sógoromnak, Blaunak szól, és ő majd bemutatja magát az elnöknek.

Erre már az illem is úgy kívánta, hogy odanézzek. Szombaton magamhoz vettem a levelet, ami Pécsett, a Ferencziek utcában lakó Blau rőfös kereskedőnek szólt, és elindultam Pécsre. Miután estefelé érkeztem meg, csak vasárnap vezethetett Blau az elnökhöz.

10 órakor Blau bemutatott Justus elnöknek, annak tizenhat éves fia jelenlétében. Megkezdődött a kihallgatás.

– Maga volt Párizsban? – kérdezte az elnök.

– Igen, voltam.

– Beszél ön franciául?

– Igen, beszélek.

– Beszélj az úrral franciául! – fordult az elnök a fiához.

A fiatalember a francia nyelvet az iskolában tanulta, és meglehetősen ment neki. A kis vizsgáztató előtt megálltam a helyemet.

– Vannak bizonyítványai is?

Átnyújtottam a vándorkönyvet, és a Brevet de Maîtrise-t, amit az elnök továbbadott a fiának:

– Olvasd fel, fiam!

A fia hangosan felolvasta a francia nyelven írt Cavaillé-Coll-féle bizonyítványt.

A kihallgatási eredménnyel megelégedve az elnök kimondta a határozatát:

– Menjen Löwinger épületfelügyelő úrhoz, és ő meg fogja mutatni az orgona helyét, aztán készítsen nekünk tervet és költségvetést!

Tolvaly Ferenc: Égi zene

Európa, 2017

Kiemelt kép: Az Angster József és fia Orgona- és Harmóniumgyár emlékére állított emlékmű Pécs belvárosában.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Chris and Nancy Brown embrace while looking over the remains of their burned residence after the Camp fire tore through the region in Paradise, California on November 12, 2018. - Thousands of firefighters spent a fifth day digging battle lines to contain California's worst ever wildfire as the wind-whipped flames cleaved a merciless path through the state's northern hills, leaving death and devastation in their wake. The Camp Fire -- in the foothills of the Sierra Nevada mountains north of Sacramento -- has killed 29 people, matching the state's deadliest ever brush blaze 85 years ago. More than 200 people are still unaccounted for, according to officials. (Photo by Josh Edelson / AFP)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.