A napi hírekből tudtam meg, hogy másnap reggel egy apagyilkost fognak felakasztani. Szombat hajnalban első utam a magason fekvő megyeház felé vezetett, ahová 6 óra után érkeztem. A menet épp elindult.
Ez volt az első kivégzés, amelyet életemben láttam, de megfogadtam, hogy többé nem veszek részt ilyen szörnyű eseményen. Így fogadott szűkebb hazám fővárosa. Még a látottak súlya alatt elindultam munkát keresni. Nem akartam úgy hazatérni szülőfalumba, hogy nincs meg a betevő falatom. Felkerestem a helybeli orgonaépítőket. Leschnyiknél láttam ugyan, hogy egy orgonán dolgoznak, de mindenhol nemleges választ kaptam: mindenki rossz időkről és rossz üzletmenetről panaszkodott. Unger Vinczénél csak zongorákat és verkliket láttam, orgonaépítő munka, de még javítanivaló sem volt.
A városban egy úr, akivel beszédbe elegyedtem, megjegyezte, hogy szerinte nem rosszkor jöttem, hiszen csak néhány hónapja, hogy az utolsó Focht orgonaépítőt eltemették. Belehalt a munka hiányába, gondoltam. Nem sok jóval kecsegtetett első napom a Nagyvárosban. Így nevezték gyerekkoromban a kácsfalusiak Pécset. Délután felmentem a Tettyére, majd a Havihegyre, és lerajzoltam a kápolnát. Nem tehettem mást.
A reggeli vonattal ismét Mohácsra utaztam, ahol András öcsém várt. Legalábbis ezt írta levelében, amit Bécsben vettem kézhez. De amikor leszálltam, öcsémet nem láttam sehol. Körülnéztem, reméltem, hogy legalább a kocsit a hajlott létrával felfedezem. De az állomás körül a szekereken mind egyenes létrák feküdtek. Egyre csak vártam, sétáltam az országúton, már dél is elmúlt, igyekeztem hát éhségemet csillapítani. Délután ismét a kocsi után néztem, ott állt két egyenes létrájú falusi szekér. Az egyiken egy kis szénarakás tetején egy köpeny és egy pokróc hevert. Megnéztem, nem alszik-e valamelyik alatt öcsém. Abban a percben, ahogy a takarót felhajtottam, észrevettem, hogy a teherállomás felől egy harminc év körüli férfi szalad felém. „Was suchen’s da?!” – A hangjáról rögtön felismertem öcsémet.„Andres bist du’s?” Átöleltük egymást. Szóba elegyedett a pályafelügyelővel, aki megkérdezte, hogy kit vár. „Hát a bátyámat, Pécsről érkezik” – felelte. „És nem jött? – kérdezte a vasutas. – Csak úriemberek voltak, akik kiszálltak – tette hozzá. – Hát micsoda a maga bátyja?” „Orgonaépítő.” „Akkor hát úri ruhát is fog viselni” – állapította meg a felügyelő.
Fotó: MTI/ Sóki Tamás
Tíz év hosszú idő, megváltoztatott minket, elsőre nem ismertük meg egymást. Én meglehetős szakállal, ő erős bajusszal.
És még mi minden változhatott, amit nem lehet látni sem. Szótlanul döcögtünk a szekéren. Amikor Kócsfalu határához értünk, megpillantottam a földet, ahol hajdan ökrökkel szántottam, lovakat vezettem, kukoricát kapáltam és gabonát arattam. Megdobbant a szívem. Emlékszem, nagyapám faragott egy kanalat, amivel a tűző napon vizet merítettem a vödörből. Az öreg köszvénye miatt már járni is alig tudott, de délben sokszor hozott egy almát nekem. Olyankor lehajolt, felvett egy rögöt, és hosszan nézte. Néha könny szökött a szemébe. „Schau mei’Sohn, es is’ uns’r Erde” – mondta. Ő, aki Alsó-Ausztriában született, itt lelt anyaföldre. A távolban feltűnt a rác templom tornya, majd a domb mögül a házak. Közeledtünk a temetőhöz, ahol édesanyánk már tizenkét év óta nyugszik nagyszüleink és testvéreink mellett. Ahogy az utcánkba érünk, felelevenednek lelkemben az ifjúkori emlékek. Szerettem volna még sokáig kocsikázni öcsémmel. Késleltetni a megérkezést.
1866. szeptember 24-én, 6 óra tájban behajtottunk a szülőházunk udvarába.
Minden megváltozott ― apám tíz évvel idősebb, háta görnyedtebb, és kétszeresen özvegy, öcsém nős, már három gyermekkel, idősebbik húgom Balmányba ment férjhez, a fiatalabbik, akit mint hétéves lánykát láttam utoljára, már felnőtt. Terített asztallal vártak. „Isten hozott, fiam, hát végre hazajöttél” – köszöntött az apám, és átölelt. „Nagy szükség van itt dolgos kezekre” – mondta ebéd után. Elővettem mesterlevelemet, és büszkén odaadtam neki. „Ez meg micsoda?” – kérdezte, de nem vette le a szemét a Cavaillé-Coll által kiállított, díszes Brevet de Maîtrise-ről.
Tíz év után az első éjszaka a családi házban. A kabuse, az ablak nélküli padlásszoba, ahol egykor öcsémmel húzódtunk meg, szűkebbnek tűnt, annak ellenére, hogy egyedül tértem nyugovóra. Lelkem kitárta szárnyát, az apró házak fölött szállt, boldogan, mert hazatalált. Elcsitult a nagyvárosok éjjeli moraja, és a legényszállások nyugtalansága bennem. Reggel felébredtem, rögtön kimentem a kúthoz, megmostam az arcomat, elmentem a templomba, és elmondtam a reggeli imámat: „Hallgasd meg könyörgő imámat, Istenem, amikor a föld széléről, lehetőségeim / és emberségem határáról kiálltok hozzád. / Amikor elhagyatottságot és beszűkítettséget élek meg / és a bizonytalan jövő csak csípős hidegnek, sűrű ködnek látszik. / Amikor szorong a szívem, / magas kőszirtre vezess föl engem! /Ahol nem a következő lépés a lényeg, / hanem a reményt adó és felszabadító távlatok. / Amikor nem a holnap ismeretének világossága, / hanem a még messzeségbe burkolózó cél vonzása ad erőt / és biztonságot. / Add, hogy zsoltárt és hálaadó éneket zengjek nevednek, / mert a küzdelem és kilátástalanság határáról is / megmutatod az élet útját.”
Hazafelé a földúton botorkálva éreztem, hogy nincs a világon olyan hely, ami a szülőfalumat helyettesíteni tudná.
Régi gyalupadom igen szenvedett, a többi szerszámom hasznavehetetlen, minden javításra és kiegészítésre szorult. Egy szerszámtartó faliszekrényhez fát és vasalást kellett szereznem, a fát helyben, a vasalást hozzá Eszéken, a hetivásáron vettem meg.
Egy harmónium javításáért, egy zongora hangolásáért a bolmányi puszta bérlőjétől hat forintot, más javításokért kilenc forintot kaptam. Hamar elterjedt a környéken, hogy hazatért Angster orgonaépítő fia. Apám jó érzékkel arra buzdított, hogy menjek el Szentistvánba, a búcsúra, hogy a tanító uraknak bemutatkozzam. Beszéltem Müller kántortanítóval, és megismerkedtem Rapp Rezső lapáncsi tanítóval. Szívesen dolgoztam volna Eszéken, mert hallottam, hogy ott csak egy Fabing nevű orgonaépítő-mester van, Pécsett viszont kettő, ezért inkább Eszéken szerettem volna letelepedni. Néhány nappal később, a délutáni órákban épp Weiszék háza felé sétáltam. A bolt nyitva volt, Weisz úr egy széken ült a ház előtt. Tisztességgel köszöntöttem, mint ahogy gyerekkoromban is mindig tettem. A köszöntés fogadása után Weisz bácsi megismert, és a köszöntés fogadása után megjegyezte:
– Angster úr, Pécsett épül egy zsidó templom, abba is kell egy orgona, menjen oda, mutassa be magát, és maga megkapja a munkát.
Fotó: MTI/Beliczay László
Nem fűztem hozzá sok reményt, nemigen tartottam valószínűnek, hogy egy ilyen munkát rám bíznának. Tán három hétre rá ismét találkoztam Weisszel, aki megkérdezte:
– Volt már Pécsett, Angster úr?
Kissé zavarba jöttem, nemigen tudtam, mit válaszolni:
– Hát kihez forduljak?
– Adok magának egy levelet, ami a sógoromnak, Blaunak szól, és ő majd bemutatja magát az elnöknek.
Erre már az illem is úgy kívánta, hogy odanézzek. Szombaton magamhoz vettem a levelet, ami Pécsett, a Ferencziek utcában lakó Blau rőfös kereskedőnek szólt, és elindultam Pécsre. Miután estefelé érkeztem meg, csak vasárnap vezethetett Blau az elnökhöz.
– Maga volt Párizsban? – kérdezte az elnök.
– Igen, voltam.
– Beszél ön franciául?
– Igen, beszélek.
– Beszélj az úrral franciául! – fordult az elnök a fiához.
A fiatalember a francia nyelvet az iskolában tanulta, és meglehetősen ment neki. A kis vizsgáztató előtt megálltam a helyemet.
– Vannak bizonyítványai is?
Átnyújtottam a vándorkönyvet, és a Brevet de Maîtrise-t, amit az elnök továbbadott a fiának:
– Olvasd fel, fiam!
A fia hangosan felolvasta a francia nyelven írt Cavaillé-Coll-féle bizonyítványt.
A kihallgatási eredménnyel megelégedve az elnök kimondta a határozatát:
– Menjen Löwinger épületfelügyelő úrhoz, és ő meg fogja mutatni az orgona helyét, aztán készítsen nekünk tervet és költségvetést!
Tolvaly Ferenc: Égi zene
Európa, 2017
Kiemelt kép: Az Angster József és fia Orgona- és Harmóniumgyár emlékére állított emlékmű Pécs belvárosában.
