A Neil Gaiman novellájából készülő másfél órás film minden, csak nem multiplex mozivászonra való kellemes esti kikapcsolódás. Nem azért, mert ne lenne jó vagy látványos, egyszerűen csak bizonyos filmeknek nem multiplexekben van a helye, hanem egy jóval meghittebb, a gondolkodást és elmélyedést jobban elősegítő kisvásznon, kis közösségben, otthon a kanapén, a tévé előtt ülve. Az Így csajozz egy földönkívülivel ugyanis nem engedi magát könnyen megfejteni, még akkor sem ha a története egyébként faék egyszerűségű. Kicsit mintha nem is lenne.
A fiatal punk, Enn (Alex Sharp) és két haverja terv nélkül éli London egy külvárosi részén a suttyók életét. Pénzt kunyiznak a szüleiktől, beszólnak a szomszédoknak, koncertre járnak, csajozni próbálnak, isznak és ahol csak lehet, hirdetik a punkot (a film a 70-es években játszódik, amikor Angliát valósággal sokkolja a polgárpukkasztást és a lázadást hirdető punk). Ez nagyjából abban fejeződik ki, hogy sokszor sok helyen elmondják, hogy elegük van a világból és hogy ők punkok. Pedig látszik rajtuk, mivel a „punk” szubkultúra minden jól felismerhető szimbólumát magukon hordják, a felvarróktól a legkülönbözőbb helyekre szurkált biztosító tűkön át, az összefirkált, szétszaggatott ruhakölteményekig. Aztán Enn megismerkedik egy lánnyal, aki Zamnak hívja magát (Elle Fenning) és akiről hamarosan kiderül, hogy 48 óra múlva elhagyja a bolygót, mivel egyébként földönkívüli.
„Isten óvja a királynőt és fasiszta rendszerét!”
John Cameron Mitchell az Így csajozz egy földönkívülivel-ben három dolgot is egyesített, ami korábbi filmjeit jellemezte. A punk életérzést és annak viszontagságait (Hedwig and the Angry Inch), a szexualitást (Shortbus) és Nicole Kidmant (Rabbit Hole). Az Így csajozz… ennek ellenére nem lesz a korábbi filmek metszéspontja, csak egy fokkal elemeltebben használ minden felsoroltat, mind elődjei. Bizarr szexjelenetei (nagyon bizarr!) és a 70-es évek karikatúraszerű ufó-ábrázolása eleve zárójelbe tesz mindent, ami látunk, mégis kínosan ismerős minden, amit tapasztalunk. Legyen szó akár új szexuális tapasztalatokról vagy a szülők elleni sajátos lázadási módszerekről.
Ezt az élményt pedig Elle Fenning és Alex Sharp kettőse teszi igazán különlegessé, Nicole Kidman milf punkistennője viszont elcsépelt és közhelyes, ahogy egyébként sajnos maga a punk szubkultúra ábrázolása is. A punk itt csak díszlet (még akkor is, ha a filmhez írt zenék egyébként nagyon is eredetinek tűnnek), valójában csak körítés az abszurd események abszurditásának még abszurdabbá tételéhez, a felszínig eljut a biztosítótű, de nem vág húsba, mondhatnánk.
A történet fő mozgatórugója, miszerint Enn-nek mindent meg kell mutatnia Zamnak a világból azelőtt, hogy az elhagyná a Földet, pont elég ahhoz, hogy kitartson másfél órán keresztül. Őrült sebességű, tömény, de sűrűn vágott, ennélfogva olykor kissé aránytalan hosszúságú jelenetek sodrásává zsúfolódik az elbeszélés, ugyanakkor többnyire érthető marad. Azért csak többnyire, mert bár Mitchell nagy hangsúlyt fektet az idegen lények érkezésének okára, ez viszont nem minden esetben teljesen követhető, nem beszélve arról a három-négy spiritualitással nyakon öntött szekvenciáról, ami bár képileg lebilincselő, értelmezésben már nehezebben emészthető.
Persze az olyan egyszerű következtetéseket, mint hogy a punk egyenlő a lázadással, hogy a szerelem fura, a lányok meg még furábbak, mint a földönkívüliek, a punk pedig mindenki elrepíthet egy magasabb tudati szintre, egyszerű megfejteni. Ami az igazi fejtörést okozza, hogy mit kezdhet mindezen tapasztalatokkal egymás világában Zam és Emm, ha nem odavalóak?
Az Így csajozz egy földönkívülivel kellemes másfél órás spirituális utazás, aminek átéléséhez ezúttal nem távol-keleti szitárzene fog szólni, hanem alkoholgőzös, rozsdás gitárokon előadott punk, ami egyenesen a szívünkből szól.
Így csajozz egy földönkívülivel (How to talk to girls at parties), 2018, 91 perc. 7/10
