Olyan, mintha valami méregdrága ékszerüzlet előtt mennék el minden reggel az Andrássy úton, elegáns kirakat, az ablakon át látszik, hogy a magas belmagasságú termeket nem zsúfolták túl, és a vitrinekben akár gyűrű is lehetne. De az biztos, hogy egyáltalán nem az édesség ugrik be elsőre. Aztán, ha egy kicsit közelebb megyünk az üveghez, sehol a gyémánt, csokoládéból van minden, a Ghraoui ugyanis egy ideje Magyarországon építi fel újra a két évszázados múltra visszatekintő birodalmát, és nem elégszik meg az átlagossal: a világ minden pontjára el akarnak jutni, a hatvani gyárukból szállítják majd Európától Kínáig a csokit.
A cég kommunikációs igazgatójával, Rania Ghraouival beszélgettünk, miért pont Budapesten nyitották meg szeptember közepén a boltjukat, megéri-e Magyarországon a luxuscsoki-kereskedelem, és hogy hogyan lehet többszörös bukás után talpra állni.
Ha rövidre akarnánk zárni a kérdést, nem, nem éri meg Magyarországon a magas minőségű csokoládé, nem csak értünk terveztették az Andrássy úti üzlet tereit a Cartier belsőépítészével, Bruno Moinard-ral, aki kizárólag egy bizonyos luxus felett vállalja el a felkérést, és még soha nem dolgozott Magyarországon. Itt viszont egy hosszabb távú projektről és üzleti befektetésről van szó, aminek Budapest a központja. Hogy megértsük, mit képvisel a Ghraoui, meg kell ismernünk a vállalat történetét, hogy jutott el a 19. századi damaszkuszi kereskedőcsalád Magyarországig.
Lehet, hogy nem én vagyok a legjobb, ezt ráhagyom a vevőkre, de azt pontosan tudom, hogyan és mennyi odafigyeléssel készül a csokoládénk. Minden részletet ismerek, ahogy öt generáció óta a családunk is. Még akkor is, ha rengeteg nehézségen kellett átesniük.
– mondta Rania Ghraoui, aki az újraalapító Bassam Ghraoui férje, és szerinte azért jön be újra és újra az üzlet, mert a Ghraoui egyet jelent a minőséggel. Maximum az ázsiai piac lesz nagyobb feladat, a kínai igények még nekik is kihívást jelentenek.
A család 1805-ben kezdett cukor-, kávé-, tea- és gyümölcskereskedelemmel foglalkozni, majd Sadek Ghraoui a 20. század elején terjeszkedett az európai piac felé. Mikor az első világháború után Libanon mellett Szíria is francia ellenőrzés alá került, Sadek Ghraoui egy franciaországi utat követően megfogadta, hogy megismerteti a Közel-Kelettel a minőségi csokoládét. Ez nem volt egyszerű feladat, a csoki mellé gyakran adtak ezüst ollót vagy arany levélbontót, hogy vonzóbbá tegyék az ajándékot.
A Ghraoui óriási vállalatnak számított, ők alapították az első nyílt részvénytársaságot a 20. század első harmadában Szíriában, betörtek a konzerviparba, és több mint ezer alkalmazottak irányítottak. Az 1930-1940-es években a legelegánsabb londoni áruházakban lehetett kapni a Ghraoui-dobozokat, sőt, az angol királyi család hivatalos beszállítói voltak.
Az aranykor után viszont többször államosították Bassam Ghraoui gyárbirodalmát, először 1961-ben, Egyiptom és Szíria egyesítése idején. Mikor 1963-ban az ország újra független államként működött, Sadek Ghraoui ismét gyárat alapított, amit 1965-ben vesztett el a Baath arab szocialista párt kormányzása alatt, és nem sokkal később, 1969-ben meghalt. A fia, Bassam Ghraoui ekkor még kicsi volt, csak 1996-ban szállt be a családi vállalkozásba, illetve kezdte elölről, és egy évtized alatt ért a Ghraouival a csúcsra, 2005-ben elnyerték egy neves francia csokoládékiállítás díját. 2012-ig működött a gyár Damaszkuszban, de a polgárháború kitörése után nem sokkal a Ghraoui bezárt, és ezzel el is érkeztünk a jelenhez.
Rania Ghraoui és férje már 3 éve élnek Budapesten, de nem csak egy családi vállalkozásról van szó, egy befektetőcsoporttal találtak egymásra, hogy felkerüljenek a világtérképre, komoly terveik között Magyarország egy kisebb rész, nem itt termelik ki a hasznot, de fontos, hogy nálunk legyen a legelegánsabb bemutatóbolt.
Ma magyarok vagyunk, itt kell a legnagyobb és legfényűzőbb üzletet nyitnunk.
Bassam és Rania Ghraoui két évtizeddel ezelőtt jártak Budapesten üzleti úton, 24 órát töltöttek itt, és csak Rania Ghraouinak jutott ideje körülnézni, beleszeretett a városba, de úgy érezte, hogy talán túl sokat is tudott meg egy olyan országról, ahova még az is lehet, hogy soha többé nem teszi be a lábát. Az idegenvezetővel a kommunizmus utáni Budapestről beszélgettek, hogy vajon miként változik a környék. Ghraoui szerint a város egyszerre szépült meg, és maradt közben ugyanolyan, mint 20 évvel ezelőtt.
Amikor arra kérdeztem rá, hogy szóba jött-e más helyszín, mint az Andrássy út, egyértelmű nemet kaptam: az Andrássy világörökségi terület, a történelmet képviseli, akárcsak a Ghraouik.
A csokoládét Csepelen gyártják, de ez csak a manufaktúra, innen szállítják majd a márkaboltokba a termékeket, a párizsi bolt februárban nyílik meg, és további terjeszkedésre készülnek. Ezzel párhuzamosan pedig jövőre kezdődhet meg a hatvani gyár kivitelezése, a 7,6 milliárdos beruházás másfél milliárdos állami támogatással épül, 540 főt foglalkoztat majd, és az évente több mint 1200 tonna csoki 95 százaléka exportra kerül. A gyárnál viszont érdekesebb a kézműves termék, amit az Andrássy úton lehet megkóstolni.
A magyarok a sötétebb és kis méretű csokit szeretik, nem a nagyobbakat, mint például a közel-keletiek.
Itt ugrott be rögtön a polcnyi tejcsoki a boltokban, ami nem azt sugallja, hogy a magyarok többsége a keserűeket választja elsősorban, de Rania Ghraoui felvilágosított, hogy nem érdemes összekeverni az igazi csokoládét és a boltban kapható „édességet”. Minden a kakaóbab arányától függ, ha az ember keserűbbre, a valódi csokoládéízre vágyik, a sötétebb az igazi, ami a tejtől és a cukortól lesz lágyabb.
Ez olyan, mint a kávé, valaki ad hozzá egy kis cukrot és tejet, mások nem, ahogy például én is iszom
– mesélte Rania Ghraoui.
Szóval az igazi baristák isszák az eszpresszót az íze kedvéért, és nem rontják el a keserűségét, aztán ott vannak a hozzám hasonló amatőrök, akik az olaszok és más kávéspecialisták megbotránkoztatására lattét isznak, a tejet színezik egy kis eszpresszóval és nem fordítva.
A kóstolást egy mindenmentes, 80 százalékos csokival kezdtük, aztán jöhetett a többi. A borkóstoláshoz tudnám hasonlítani az élményt, amelynek végén ráébredünk: ehetünk tejcsokit a cukor miatt, ihatunk azért, hogy berúgjunk, ihatunk csak simán a vacsorához bort, de ha egyszer rákapunk a jó minőségre, már nem lesz ugyanolyan a régi alsópolcos.
Az üzletben majdnem százhúsz fajta csokoládé, bonbon vagy praliné kapható, és minden réteget egy külön mester készít el. Amikor pedig a magyar alapanyagokról érdeklődtem, kiderült, hogy az osztrák határnál találtak egy olyan barackot, amelynek íze egy Damaszkusz közelében termett fajtához hasonlít, most kísérleteznek vele. Az Andrássy üzletben több, Magyarországra jellemző csoki kapható, lehet enni Sisi kertjét és Budapest szívét, az alaphangulat francia, a pult márvány, az árak magasabbak egy sima csokiéhoz képest, de nem annyira, mint amennyire ez kívülről tűnik. 25 ezer 500 forintba kerül kilónként (egy 8 darabos doboz 2300 forint) a Ghraoui, és hogy legyen viszonyítási alapunk, megnézhetjük mondjuk a Lindt-et. A svájci márka egy táblája teljes áron nagyjából 900 forint körül mozog, ami azt jelenti, hogy kilója 9 ezer forint lenne. Egy Lindt praliné viszont már közelít a damaszkuszi csokoládéhoz, egy 250 grammos doboz 5 ezer forint, aminek kilója már 20 ezerre jön ki.
Az ízekről meg annyit, hogy a szerkesztőségben szétosztogatott doboznak legalább eggyel nagyobb sikere volt, mint egy átlagos édességnek, és a szokásosnál gyorsabban elfogyott.
