Minket, egyszerű átlagpolgárokat mindig is izgattak a törvényen kívüliek, banditák és bankrablók kalandjai, nem véletlenül épültek komplett műfajok erre a fantáziára. Ez tehát nem a magyar néplélek specifikus betegsége, hanem általános emberi igény, amelynek kielégítése népballadáktól a gengszterfilmekig ível. Ennek ellenére sikerült az utóbbi hetekben jócskán túllihegni a kérdést, hogy szabad-e egyáltalán filmet forgatni a Viszkisről, vagy ezt betetőzi egy köztörvényes bűnöző hőssé avatását, és végleg morális züllésbe taszítja a társadalmat.
Szerintem ennél sokkal kevesebb forgott itt kockán: nagyjából az, hogy sikerül-e emlékezetes bankrablós filmet forgatni egy igazán gazdag és ütős alapanyagból. Mert akármit gondolunk Ambrus Attiláról és a média által köré épített legendáról, az nem kérdés, hogy a Viszkis sztorija régóta filmre kívánkozott (ezt jelzi, hogy még Hollywood is szemet vetett rá, csak a megfilmesítés elakadt valahol a stúdiórendszer átláthatatlan útvesztőjében).
Közhelyekig csupaszítva
Végül Antal Nimród hajolt le az utcán heverő témáért, aki Hollywoodban edződött magyar rendezőként ideális választásnak tűnt a feladatra. És technikai értelemben hozta is a kötelezőt, ami nem kis dolog: A Viszkisnek van ritmusa, lendülete, a rablások alatt éppúgy dübörög a zene, mint egy amerikai filmben, és még az autós üldözések is jól néznek ki benne. A 90-es évek díszleteit sikerült úgy megidézni, hogy nem merülünk el teljesen a retro hangulatban. Itt van tehát egy magyar akciófilm, amelyet nem kínos, de még csak nem is unalmas végigülni, és mégis nehéz volna lelkesedni érte. A feszes és dinamikus formát ugyanis nem sikerült egyedi tartalommal feltölteni, az első osztályú alapanyag ellenére sem. A forgatókönyvet is jegyző Antal a nagy óvatoskodásban addig farigcsálta, amíg sikerült vegytiszta közhelyekre csupaszítania a Viszkis sztoriját. A végeredmény egy pörgős, de színtelen, szagtalan tucatfilm lett, ami gyorsabban halványul el a néző emlékezetében, mint ahogy egy feles csúszik le rablás előtt a sarki talponállóban.
Bankrabló receptből
Mert az egy dolog, hogy Antal láthatóan nem gondol semmit a Viszkis mítoszáról, és annak valósághoz fűződő ellentmondásos viszonyáról. Felvillan persze pár korabeli szalagcím és tévébejátszás, a klasszikus ellenérzéseket pedig Ambrus fejére olvassa az őt kihallgató nyomozó, de a film ennyivel nagyjából le is rendezi a kérdést, hogy ütköztesse a veszélyes bűnöző kontra igazszívű betyár szembeállítást. A nagyobb probléma az, hogy nemcsak a mítoszáról, de a Viszkis életéről a filmnek sincs érdemleges mondanivalója, ennek ellenére elég sokat pepecsel vele. A bűnözésbe torkolló út stációit úgy mondja fel, mintha csak egy műfaji receptkönyvből olvasná, sorra kipipálva az alapvető összetevőket. Nem kell más, csak
- egy csipetnyi sanyarú gyerekkor Ceausescu Romániájában,
- két kávéskanálnyi szökés a hadseregből,
- 10 deka küszködés a pénzhiánnyal valamint a rendszerváltás utáni Magyarországon virágzó korrupcióval,
- és még egy evőkanálnyi megfelelési kényszer a gazdag budai barátnő családjával szemben,
és máris kész a bankrablónk, aki aztán belebódul a róla kialakult képbe. Egy óra telik el, míg eljutunk az első rablásig, mégsem ugrik be egyetlen olyan jelenet sem, amely túlmutatna azon, hogy a lehető legbanálisabb módon illusztrálja az Ambrus által már ezerszer elmesélt élethelyzeteket.
Ennek eredményeként A Viszkis megreked valahol félúton egy lebutított életrajzi film és egy dögös akciófilm között. A felemás koncepció fő áldozata pedig maga a címszereplő, aki végül nemcsak az árnyalt lélektani ábrázolásnak, de a karizmának is teljesen híján marad. Pedig a kevéssé ismert Szalay Bence makacs hallgatagságában van némi feszültség, csak ezt apránként kioltja a közhelyesen tálalt motiváció. Ez a „rejtélyes” és „kifürkészhetetlen” felől inkább a jellegtelenség irányába tolja a Viszkis figuráját.
Lendületes semmitmondás
Nála is nehezebb dolguk van a mellékszereplőknek, akik végképp nem kapnak elég teret a karakterük felépítésére. A bűntársként villámgyorsan bevezetett Klem Viktor, és az Ambrus barátnőjét alakító Móga Piroska sem talál fogást a vázlatosan felskiccelt szerepen. Velük együtt viszont a főhős emberi viszonyai is ellaposodnak, tovább üresítve a karaktert, akinek el kellene vinnie a hátán a filmet. A legnagyobb potenciál Schneider Zoltán frusztrált, folyton izzadó nyomozójában van, aki egy személyben képviseli a teljes magyar rendőrséget a filmben. A sztorit keretező kihallgatási jelenetekben fel is bukkannak feszült pillanatok, de végül itt sem tud kialakulni emlékezetes rabló-pandúr párharc. A nyomozó ugyanis menet közben visszataszító és rosszindulatú mumussá alakul, aki csak arra jó, hogy a végső nagy fricska nevetséges áldozatává váljon.
A Viszkis erősségét maguk a bankrablások és az akciójelenetek adják, amelyek jól kidomborítják Antal Nimród profizmusát. Olyan autós üldözéseket láthatunk, ami magyar filmen tényleg újdonságnak számít. Közben sem feltétlenül unatkozunk: az ügyes, klipszerű montázsok és Yonderboi zenéi kényelmesen belakhatóvá teszik a sablonos történetet, de nem fogunk egy év múlva idézgetni belőle. A Viszkis tipikusan az a film, ami ugyan nem mond semmi érdekeset a témájáról, de ezt nagyon lendületesen teszi.
Borítókép: Intecom
