Már a születésnapja előtt is sokat hívogatták az újságírók, Aradszky László halála miatt, ön pedig gyászbeszédet is mondott, noha előtte tartott tőle.
Soha nem mondok szomorú temetési beszédet. Most, amikor a Bazilikában volt Aradszky Laci gyászmiséje, előttem a pap jó hosszan beszélt a Laci szakmájáról, úgyhogy ha arról szerettem volna beszélni, bajban lettem volna, mert mindent elmondott már. Én arról beszéltem, amikor fociztunk együtt, meg hasonlókról, direkt nem mondtam semmi szomorú dolgot, de aztán mégis azzal hívtak az ismerősök, hogy milyen szép beszédet mondtam, és az utolsó mondatomnál mindenki elkezdett bőgni. Pedig arra vigyáztam, hogy ne legyen szomorú, és azzal fejeztem be, hogy „ne felejtsd el, nemsokára találkozunk”. Ezen aztán állítólag mindenki bőgött – tudják, hogy ő 82 volt, én meg 80. Egyébként nem járok temetőbe: ha elbúcsúztam a barátaimtól és elmondtam a búcsúbeszédet, a mise után leteszem a virágot, de én nem megyek többet.
Magától értetődő választás volt, hogy ön beszél, nem?
Sokat dolgoztunk együtt a Béke szálló bárjában, meg sok egyéb helyen is, mert akkor rengeteg fellépőhely volt. Volt olyan, hogy egy este hat-hét fellépésem volt: a Keletinél kezdtem, az egykori Debrecen szállóban, aztán átsétáltam a Royalhoz, ott is énekeltem, aztán tovább az Emkébe, ott mindig telt ház volt. Tudják, mennyibe került ott egy üveg Debrői Hárslevelű? Nyolc forintba! De még ott sem végeztem sokszor, mert át kellett mennem a Corvin áruház éttermébe, ahol szintén felléptem, és aztán nyáron innét mentem tovább a Rákóczi út bal oldalán a Marika kerthelyiségbe, ahol tíz órakor került rám a sor, még ma is megvan a ház. Mindenhol volt egy négy-öttagú zenekar, ott is. Aztán mentem tovább, énekeltem az Astoria pincéjében is, és végül az estét már a Jereván mulatóban fejeztem be a Semmelweis utcában, ez ma a Magyarok Világszövetsége székháza. Olyan is volt, hogy 1-kor felléptünk a Moulin Rouge-ban, és utána mindig mentünk a Piperébe, ahogy mi a Pipacsot hívtuk. Budán egyetlen éjszakai hely volt csak akkoriban, a Miniatűr.
Ezek milyen hosszú fellépések voltak?
Három-négy-öt, maximum hat számot énekeltem ilyenkor, mindig attól függően, hogy mennyien voltak. Ezeken helyeken a kor legnagyobb sztárjai is felléptek ám, például a Marikában Németh Lehel vagy Kovács Erzsi. Nagy idők voltak, sok röhögéssel, és fogalmunk se volt, hogy hívják mondjuk a miniszterelnököt vagy a pénzügyminisztert. Annyit foglalkoztunk csak az egésszel, amikor egyszer Hofi-Koós volt a Mikroszkóp Színpadon, és láttuk, hogy a második sorban ott ül Kádár János, és röhög mindenen. A Géza mindig bedobott valamit, amire én se számítottam, most hirtelen abbahagyta a hülyéskedést, és azt mondta, hogy „Állj! Hagyjuk abba, ez egy nagyon szar szakma. Kezdjünk valami mást: vegyünk egy baltát, egy fűrészt meg egy fúrót, és mától kezdve kádárok leszünk. De inkább ne, mert az is szar.” De a Kádár ezen is röhögött.
Pedig 1957-ben ön ellen is volt egy Kádár-elleni uszításos történet.
Igen, akkor még gimnazista voltam Miskolcon. Én mindig benne voltam minden hülyeségben, és akkor kezdett egy kicsit bejönni a rock and roll a Szabad Európa Rádióból. Még érettségi előtt voltam, és az egyik városi gimnáziumban volt egy bál, ahol játszott egy zenekar, és mondták nekem, hogy úgyis mindig hülyéskedsz, miért nem énekelsz valamit? Úgyhogy beálltam, és már nem is emlékszem, mit énekeltem, csak angolul próbáltam halandzsázni valamit. Pechem volt, mert ott volt két ávós, és mondták nekem, hogy menjek oda hozzájuk, hogy képzelem én, hogy Kádár ellen uszítok? Valahogy sikerült elsodródnom mellőlük, és mivel jobban ismertem a járást, mint ők, meglógtam, ők meg jöttek utánam, de hiába. Ahogy kiértem az udvarról, végigrohantam az utcán, és a Szinva patak hídja alá rejtőzve hallottam, ahogy keresnek. Álltam ott félórát, aztán hazamentem. Másnap meg folyamatosan jöttek az osztálytársaim érdeklődni a szüleimnél, hogy jól vagyok-e, ami apámnak is feltűnt egy idő után. Ez volt a szerencsém, mert miután megkaptam az idézést, ő is bejött velem. Neki fűszerüzlete volt, ahová sokan jártak, így pont az a tiszt is, akihez az ügyem került, úgyhogy végül nem lett belőle semmi.
Az igaz, hogy önnek két születésnapja is van?
1937. november 20-án születtem Bukarestben, csak apám nem engedte kiállítani az anyakönyvi kivonatot, mielőtt a jegyzővel meg nem ittak egy üveg pálinkát az egészségemre, végül úgy berúgtak, hogy 21-ét írtak az anyakönyvbe. Azért születtem Bukarestben, mert az ottani Andrássy útnak megfelelő sugárút valamelyik palotáján dolgozott szobafestőként. Egyébként Gyergyószárhegyen laktunk, és onnét költöztünk aztán négyéves koromban Miskolcra, mikor elegendő pénz gyűlt össze. Azért Miskolcra, mert ott lakott apám nővére, és ő nem akart teljesen idegen környezetbe költözni. No meg ott volt a Bükk, ami valamennyire hasonlít Erdélyre – bár apám kicsit le is nézte a Bükköt, mert „azok csak ilyen szar buckák”, mondogatta. Miskolcon zenei gimnáziumban érettségiztem ‘57-ben, ahol mindenki zenésznek tanult, és a forradalom után rengetegen disszidáltak is közülük.
Ön miért nem?
Eszembe se jutott. Eleve úgy volt a fejemben, hogy én már a második országban vagyok, most menjek el egy harmadikba? Jól éreztük magunkat, nem akartunk mi elmenni. Volt a gimnáziumban egy cigány padtársam, Buri Jenőnek hívták. Olyannyira szolidáris volt velem, hogy amikor évet kellett ismételnem, mert elnéztem a naptárt és nem mentem be az orosz pótvizsgára, akkor azt mondta, hogy neki meg holnap kéne mennie kémiából, de menjen a fene, és inkább nem ment el pótvizsgázni. Most halt meg egyébként, és ő volt az egyetlen roma, aki pozanon játszott, de ő is disszidált: New Yorkból hívott később, hogy az ottani filharmonikusoknál játszik. Később Münchenbe szerződött, aztán Bécsbe, majd Svédországba, majd végül hazajött Miskolcra, mert ott érezte magát a legjobban, és még arra sem tudtam rávenni, hogy egyszer legalább feljöjjön Pestre.
Ön viszont annál többet utazik még ma is, ugye?
Igen, és mindig én is vezetek, akárhová megyünk. Soha nem fáradok el, sokszor előfordult, hogy körülöttem már mindenki alszik, én meg nem is vagyok álmos egyáltalán. Idén is volt olyan napom, hogy reggel tízkor felléptem egy öregek napi koncerten Kisvárdán, aztán délután háromkor Szegeden, este kilenckor pedig Győrben. Megnyomtam egy gombot és levezettem 1100 kilométert. És mondom, soha nem ásítozom közben, hanem ilyenkor tudok igazán pihenni, közben pedig hallgatom a rossz zenészeket: Beethovent, Mozartot, Puccinit.
Képzett zenészből lett énekes. Ha nincs az a paródia a korszak népszerű énekeséről, Vico Torrianiról, amivel ismertté vált, akkor zenész maradt volna, vagy előbb-utóbb mindenképpen kilyukad az éneklésnél?
Mindenképpen zenész maradtam volna, mert nagyon nehezen beszéltek rá az éneklésre. Velem nem úgy volt ez, mint annyi mindenkivel manapság, akik alig várják, hogy népszerű énekesek legyenek, és mennek a tévébe, amint lehet, én nem akartam elhagyni Mozartot. Én a mai napig sírva fakadok, ha meghallom a rádióban a Nessun Dormát. A családom hamar megtanulta, hogy rám az ilyen nagy művészeti alkotások ezzel a hatással vannak, és amikor Egyiptomban voltunk, és megnéztük a nagy szfinxet a gyerekeimmel, akkor ahogy állok előtte, hallom, hogy a lányom, Réka odasúgja a fiamnak: „Apa mindjárt bőg.”
Melyik külföldi útja volt a legemlékezetesebb?
Rio de Janeiróban megnyertem egy dalfesztivált, ezért a szervezők három kérésemet is teljesítették. Az első az volt, hogy szerezzenek jegyet a Flamengo-Fluminense meccsre, mire mondták, hogy arra már hónapokkal korábban elkelt az összes jegy, végül mégis bejuttattak a díszpáholyba, ahol Kim Novak mellett ülhettem, de a szüntelen konfettieső miatt semmit nem láttam a meccsből. Másodiknak azt kértem, hogy vigyenek fel a favellákba körülnézni, amit nem nagyon értettek, és nagyon le akartak beszélni róla, pedig én csak meg akartam nézni, honnét indult Pelé és a többi brazil focizseni, de végül elvitt egy taxis. Amikor kiszálltam, láttam, ahogy elővesz egy pisztolyt és leteszi maga elé a biztonság kedvéért, de nem volt rá szükség, én meg láthattam negyven gyereket, amint a sárban, kövek között futballoznak mezítláb, és úgy futnak, mintha az életük múlna rajta. Harmadik kívánság? Péntek estére szól a repülőjegyem, nekem viszont előbb haza kellene érnem, mert egy fontos televíziós szereplésem van. Annyit tudtak intézni, hogy elindultam előbb, és több átszállással eljutottam Bécsig, de tovább nem. Bementem a Malévhoz, de hiába, nem volt már aznap több gép, de én addig erősködtem, hogy délutánra Pesten kell lennem, hogy végül beültettek néhány arab diplomata mellé azzal, hogy meg se szólaljak egész úton, és üljek rezzenéstelen arccal, hogy azt higgyék, biztonsági ember vagyok. Így is történt, megérkeztünk Ferihegyre, felkaptam a bőröndömet, beszálltam egy taxiba, és mondtam a sofőrnek, hogy irány a Népstadion, mert mindjárt kezdődik a Fradi-Komló.
Követi még, mit művel a Ferencváros és mi zajlik ott?
Persze. Meg voltam győződve róla, hogy nem lesz semmi balhé, hát ha évekig ki voltak tiltva, akkor mi az atyaúristennek lenne? Nem is értem az egészet. A hatvanas években is volt B-közép, de akkor csak a Hajrá, Fradi ment, semmi ilyesmi, mint most. Gyerekként Miskolcról jártunk fel Fradi-meccsre az apámmal vonattal. A Keletinél az apám a Fehér Ökörben vett egy nagyfröccsöt, és aztán onnét mentünk gyalog a meccsre. Azt sose felejtem el, hogy láttuk a lelátón többször Ortutay Gyulát, aki miniszter volt akkoriban, és ezért igyekezett mindig visszafojtani az indulatait.
Erdős Péter nem volt miniszter ugyan, de annál nagyobb hatalma volt a könnyűzenében, vele milyen viszonya volt? Nem volt gond, hogy nem értett a zenéhez?
Nem is neki kellett értenie a zenéhez, hanem a Bródynak meg a Szörényinek. Teljesen mindegy, hogy az Erdős Péter-e a hanglemezgyár igazgatója, vagy sem, ha egyszer a Bródy megírja a Ha én rózsa volnékot, ami zseniális, Ady Endre-színvonal. Szóval engem nem érdekel, mihez értett Erdős Péter, de a Bródyt tudom, hogy jó volt.
Ha már Bródyékat emlegeti, mennyire volt éles a beat és a táncdalénekesek közötti választóvonal?
Nem vált szét a kettő ilyen élesen. Egy műsorban valóban nem léptünk fel együtt, mert ha valahol fellépett mondjuk az Illés, akkor én mit keresnék a színpadon? De volt olyan Halló, Balaton! adás például, amiben a Zoránék kísértek, akivel mindig is jóban voltam. Akárcsak az Illésékkel, vagy most voltam ezer év után megint a Rudasban, ahol találkoztam egyből a Frenreisszel, akivel szintén régi haverokként üdvözöltük egymást. Nagyon szeretem a Rudast, csak ma már nem nagyon lehet ott magyar szót hallani.
Egy zeneakadémiai gólyabálon parodizálta Vico Torrianit. Ennek hogyan lett az a vége, hogy Kupsáról Koósra magyarosított?
Marton Frigyes a gólyabálos produkciót hallva kért meg, hogy lépjek fel a Zeneakadémia karácsonyi műsorában, de én mondtam neki, hogy nem akarok, hiszen nagyon jó oboás vagyok, és engem ez érdekel, nem az éneklés. Még azzal se tudott meggyőzni, hogy Bilicsi Tivadarral, Honthy Hannával, Márkus Lászlóval és Psota Irénnel léphetek fel, mert nem sokat mondott a nevük – én leginkább Cziffra György koncertjeire jártam. Végül akkor mondtam igent, amikor megtudtam, hogy fellépésenként 150 forintot kapnék, márpedig ez összesen négy előadást jelentett, és a 600 forint annyi volt, mint a félhavi fizetésem a pénzügyőr zenekarnál. És amikor megyek be, akkor látom, hogy a nevem nincs kiírva, csak valami Koós Jánosé. Marton Frigyes erre mondta, hogy ez pedig én vagyok, hiszen azzal a névvel, hogy Kupsa, nem lehet senki táncdalénekes.
És szereti a nevét?
Megbeszéltem az apámmal, mert miután kezdtem ismertté válni, egyre problémásabb volt, hogy ha valahol kérték az irataimat, nem értették, miért nem a Koós név szerepel benne. Apám megértő volt, és azt mondta, hogy ezt rám bízza, és amikor nagyon népszerű lettem, akkor hivatalosan is Koós lettem.
Honnantól számítja, hogy nagyon népszerű lett?
A Micsoda nagyszerű dolog című daltól, amit a Tessék választani!-n énekeltem, és utána már egymást követték a slágerek. Ha ezek közül bármelyiket kihagyom egy koncerten, már ordítanak. A múltkor kifelejtettem a Kapitányt, hát kiabáltak is rendesen, hiszen főleg idősebbek előtt lépek föl – mégis kit hívjanak idősek napi koncertre, ha nem engem? Amivel gond szokott lenni, az a Sír a telefon, mert ahhoz magammal kéne vinnem mindenhová egy kislányt, de ezt nem tudom megtenni, ezért ki szokott maradni. Egy vajdasági magyar faluban volt egyszer egy kislány a nézőtéren, aki az összes dalomat tudta fejből, és a Sír a telefont is, ezért elénekeltem vele, és végig hibátlanul tudta a szöveget, óriási siker volt.
Oboa mikor volt a kezében utoljára?
Mielőtt ellopták. Ugye népszerű lettem énekesként, de azért hiányzott a zenélés, és a fejembe vettem, hogy a diplomakoncertemet megtartom, mert tényleg szépen oboáztam. El is vittem a hangszeremet a szervizbe, ahol teljesen felújították, kicserélték a billentyűket, mintha vadonatúj lett volna. Aztán amikor elhoztam a szervizből, leparkoltam a kocsit a körúton, és amíg a presszóban ültem, feltörték, el is vitték, én pedig már nem is akartam újat venni, nagyon megrázott az egész. De mégsem akartam magát a zenélést annyiban hagyni, ezért vettem egy szoprán szaxofont, ami hasonló az oboához, gyakoroltam is, és mit tesz isten, azt is ellopták. Úgy látszik, a sors nem akarta, hogy zenész legyek.
Sokszor mondogatta, hogy amint a humor meghalt, ön is megy utána. Van bármi humoros ma a világban?
A világban biztos van, ma Magyarországon nincs. Pedig ez az ország régen ettől volt jó: nekünk volt Latabárunk, Bilicsink, Kibédi Ervinünk, Alfonzónk, Hofi Gézánk, meg persze Rejtő Jenőnk, akinek az összes könyve megvan. Most meg mi van?
Hogy ünnepli a születésnapját?
Február 2-án lesz a születésnapi koncertem a Kongresszusi Központban, azért toltam el, mert most már mindenki pezseg a karácsony meg szilveszter miatt, egymást érik a koncertek ilyenkor. Azt szeretném majd, hogy ez rendesen végigkövesse a pályámat, az oboától egészen mostanáig, így lesz olyan dal is, amit pénzügyőr egyenruhában énekelek majd, a pénzügyőr zenekar kíséretével.
Szép kora ellenére nem nagyon halljuk az egészsége miatt panaszkodni, minek köszönheti ezt?
Mikor apám a lillafüredi kastélyszálló karbantartója volt gyerekkoromban, minden hétvégét ott töltöttünk anyámmal, a mai napig minden szobát ismerek ott. Akkor történt, hogy egyszer apám kivitt megnézni a befagyott vízesést: akkor nem ez a kis szar jég volt, mint most, hanem tényleg egy négy méter széles jégpáncél, és azt mondta, hogy adjam oda a sapkámat. Baromi hideg volt, de odaadtam, aztán a sálamat és a kesztyűmet is elkérte, majd az egészet lehajította a vízeséshez, azzal, hogy ilyesmit meg ne lásson rajtam többször. Soha nem is kellett egyetlen koncertemet se lemondanom rekedtség vagy hasonló miatt. Egyszer fordult elő, hogy krákogtam, és éreztem, hogy valami nincs rendben, el is mentem egy híres specialistához, a fater pedig jött velem. Az orvos mondta, hogy sajnos tüszős mandulagyulladásom van, és ki kell venni a mandulámat, mire megszólalt az én székely apám: „Uram, magát mindenre megtanították, csak egyre nem: az emberi testnek csak egyetlen orvosa van, a mandula. A viszontlátásra!” Nem is volt semmi bajom azóta sem.
