Minden idők legdrágább, nem angol nyelvű sorozataként harangozták be az ARD és a Sky közös, 40 millió eurós projektjét, a Volker Kutscher regénye alapján készült Babilon Berlint (a német címe Babylon Berlin). A 16 részes sorozat az 1920-as évek forrongó és dekadens Berlinjébe viszi a nézőket, egy szövevényes krimi segítségével – az, hogy nagyjából egyszerre a hasonló pályán mozgó Budapest Noirral, puszta véletlen, de legalább lesz összehasonlítási alap a filmhez.
A sorozat merész jeleneteket is tartalmazó előzetese már futott egy kört a hazai sajtóban, és ennek alapján tényleg lehettek is komoly várakozások a Babilon Berlinnel kapcsolatban. Hát még akkor, ha tudjuk, hogy a három rendező között ott van az a Tom Tykwer, aki A lé meg a Lolával lett nemzetközileg ismert, de már Netflix-sorozatban (Sense8) is foglalkoztatták, míg Achim von Borries és Henk Handloegten a Good Bye Lenin forgatókönyvén is dolgoztak.
A weimari köztársaság mulatóktól zsúfolt Berlinje nem véletlenül izgalmas téma: a nácik hatalomátvételéig Európa korabeli partiközpontjaként vonzotta a művészeket, bohémeket és egyéb gyanús alakokat a világ minden részéről, az éjszakai élet mellett pedig elkerülhetetlenül virágzott a prostitúció is. A lakosság jó része ugyanakkor csak hírből hallott a mulatókról, mivel valódi nyomorban élt, a város életéhez pedig hozzátartozott, hogy a kommunisták és a nácik időnként összeverték egymást az utcán vagy máshol.
Ezt a világot mutatja be a Babilon Berlin, melyben tényleg minden megvan, ami kell: valódi noir hangulat, bűnözés, szex, romlott mulatók, emigráns oroszok, szegénység és fényűzés kontrasztja, és az ugyanezt a korszakot bemutató, monumentális Berlin Alexanderplatz sorozattal ellentétben itt egy követhetőnek szánt cselekmény is van a középpontban. Szép lassan ki is derül, hogy a főszereplő, a Kölnből Berlinbe helyezett Gereon Rath nyomozó (Volker Bruch) egy pornóképekkel üzletelő banda után nyomoz, mely egy valós történelmi személyt, az akkor még kölni polgármester, a későbbi német kancellár Konrad Adenauert zsarolja.
Kapcsolódik ehhez egy trockista orosz emigránsokból álló, Sztálin-ellenes összeesküvés, illetve bepillanthatunk a nyomorgó berlini munkáscsaládok hétköznapjaiba is, leginkább az onnét kitörést kereső női főszereplőnek, Charlotte Ritternek (Liv Lisa Fries) köszönhetően. Mindehhez ritkán látható igényességű háttér társul: az alkotók például a babelsbergi stúdióban újra felépítették még a korabeli Berlin egy utcáját is, de minden egyes részlet azt sugallja, hogy a húszas évek Berlinjében járunk, a metróállomásoktól kezdve a lakóházakig, és még a statisztákkal sem spóroltak az alkotók.
Ez egyébként többnyire sikerül is: különösen a rendőrkapitányságon játszódó jelenetek tűnnek eltaláltnak, akárcsak a lakás- és kávéházi belsők, de a már említett Friese is hiteles vagány, korabeli szépségként, mint ahogy Rath detektívtársa, a nyers modorú, titkos utakon járó Wolter nyomozó (Peter Kurth) is telitalálat.
A gond a többi cselekményszállal van: a vonateltérítős orosz vonal főleg az elején zavaros és nehezen érthető, a szereplők nem karakteresek annyira, hogy meg tudjuk őket különböztetni, de ez legalább idővel tisztul valamelyest. És még ezeknél is látható az alkotók szándéka, hogy minél hitelesebben próbálják ábrázolni ezt a közeget.
Éppen ezért teljesen érthetetlen, hogy miért csapják agyon az egész korhűséget egy zenés, mulatóbeli jelenettel, mely egy Baz Luhrmann-filmbe illő, mai popkoncerteket idéző bulival éri el a csúcspontját? Arról nem is beszélve, hogy még az azt aláfestő zene sem születhetett volna meg az azóta eltelt sok évtized zenei fejlődésének ismerete nélkül. Igaz, én már a Moulin Rouge vagy A nagy Gatsby hasonló szellemű jeleneteit se szerettem nagyon, de ez itt végképp a közönség hülyének nézése: nyilván nem értenék a mai fiatalok ezt a szvinges-jazzes korabeli zenét, ezért mutassunk nekik egy olyan jelenetet, amiből bárkinek lejön, hogy itt bizony kőkemény bulizás zajlik.
És bizony ki is zökkenti a nézőt, aki addigra már egész belehelyezkedett abba, hogy ez tényleg az 1929-es Berlin, ehelyett szembesítik vele, hogy valójában csak jelmezbe öltöztetett színészeket néz. Szükséges ez vajon? (Ezzel ellentétben például a Bryan Ferry Orchestra szvingesített Roxy Music-slágerei kifejezetten jót tesznek a sorozatnak, ott nem zavaró, hogy fél évszázaddal későbbi dalok szólnak.)
Kicsit szájbarágós a szex folyamatos előtérbe tolása is: igen, értjük, hogy NAGYON dekadens világot kell bemutatni, de ez anélkül is működne, ha nem nyomnánk folyamatosan az arcunkba – különösen a második rész záró nagyjelenetében, ahogy Charlotte alámerül a hedonizmus poklába, ezt párhuzamosan, felváltva mutatják egy gyilkos leszámolás képeivel. Ez mondjuk a Casinóban forradalminak tűnt, itt csak szimpla hatásvadászat.
Mindezekért csak azért kár, mert egyébként ahogy halad előre, úgy lesz a sorozat egyre jobb – a cselekmény fokozatos kibomlásával szippant egyre inkább magába a Babilon Berlin. Ha kell, nyers és erőszakos, de ez sosem öncélú, miközben senki sem az, aminek elsőre látszik. Ráadásul az orosz szál is erőre kap, amint bekapcsolódnak a sztoriba a megbízható főgonosz szovjetek. És őket bizony itt is nagyon lehet utálni. De nem mintha a brutális és arrogáns német rendőrök szimpatikusabbak lennének.
Velük szemben a főszereplők sokkal összetettebb karakterek, pláne, ha még a hátterüket is megismerjük: Rath például poszttraumás stresszben szenved a háború óta, de ez nem magyarázat arra, hogy ahányszor előveszi a szolgálati revolverét, rögtön el is veszíti valahogy. A szintén kettős életet élő Charlotte kíméletlen naturalizmussal ábrázolt családja sokkal nyomasztóbb, mint bármi a sorozatban, de még a mások gyengeségeivel szemben amúgy nem éppen empatikus Wolter felesége is valami szörnyű titkot rejteget.
Négy rész után fogalmam sincs, hová fog kilyukadni a Babilon Berlin, és ez jó is így, mert egyelőre elkerüli a sematikus sorozatok csapdáit – már csak azokat a táncjeleneteket és a modern zenés koreográfiákat kellett volna valahogy kispórolni a forgatókönyvből, és akkor tényleg egy szavam sem lenne. Így is végre van egy nemzetközi szinten is ütőképes német sorozat a Deutschland 83 óta (Volt egyszer két Németország), és azért ez sem akármi.
A sorozat magyar felirattal és szinkronnal is elérhető az HBO Go-n, november 6-tól pedig az HBO is sugározza, 8/10.
