Szó se róla, George Clooney iszonyú cool, ahogy sármosan megigazítja a mandzsettagombját, és besétál egy kaszinóba, hogy két frappáns megjegyzés között kipakolja a kasszát. Csak hát jóból is megárt a sok, ami az egyre fáradó Ocean’s-trilógián is nagyon érződött már a vége felé. A Logan Lucky – A tuti balhé úgy éleszti fel ezt a soderberghi örökséget, hogy közben meg is újítja, és ismét csúcsformába lendíti Hollywood egyik legsokoldalúbb rendezőjét.
A tét persze nem kicsi, a Nascar-pálya széfjének tartalma az év egyik legnagyobb versenyének napján. A családi átoktól sújtott Logan tesók is érzik, hogy kevesek ehhez ketten, így beveszik a buliba a környéken legendás mackóst, Joe Banget is, akivel az egyetlen aprócska probléma, hogy épp sitten ül az akció idején. Na meg az, hogy van két agyament öccse, akiket szintén nem szabad kihagyni a jóból.
Soderbergh úgy képes a szereplők kisvárosi suttyóságából lépten-nyomon viccet csinálni, hogy mégsem válik lekezelővé, így a film nem csúszik át kínos redneck-paródiába. Sőt, több jelenetben maró gúny és érzelgősség nélkül ábrázolja a déli identitást, felvillantva, hogy micsoda közösségépítő ereje lehet a country daloknak. A figurák pedig bumfordiságukban is mindvégig szerethetőek maradnak. Ez azért fontos, mert ők adják a film biztos talapzatát, egy heist-filmhez ugyanis még a csavaros akciónál is fontosabbak a jól eltalált karakterek: egy ügyesen összerakott csapat még a kisebb megbicsaklásokon és dramaturgiai hullámvölgyeken is képes átlendíteni a cselekményt.
Érezhetően elemében van maga Soderbergh is, aki nem pusztán rendezte, de kamerázta és vágta is a filmet. Jól gyorsítja-lassítja a film ritmusát, a finomabb és a harsányabb poénokat is kiválóan játssza ki, és még az sem zavaró, hogy a Logan Lucky csurig van filmes kikacsintásokkal. Már Joe Bang figurája is mintha kicsit arról szólna, hogy Daniel Craig miként próbál szabadulni a James Bond-franchise börtönéből, de aztán jönnek sorban az ennél sokkal egyértelműbb utalások a Halálos iramban-filmekre, a Trónok harcára, vagy épp az Ocean’s Elevenre. A film legönreflektívebb jelenete pedig egy fölöslegesnek tűnő sportközvetítés, amelyben a kommentátorok egy percig azt latolgatják, hogy a hosszú kihagyás után visszatérő versenyzőnek vajon van-e esélye a nagy Nascar-futamon.
Azóta megváltoztak az autók és a sportág is. Kérdés, hogy még mindig képes lesz-e győzni az új körülmények között
– okoskodnak a stúdióban az újságírók, és mindezt nehéz volna nem magára Soderberghre érteni, aki pár évvel ezelőtt bejelentette, hogy visszavonul a filmrendezéstől, és inkább a festészetére koncentrál a továbbiakban.
Persze ezt nem eseménytelen nyugdíjaséletnek kell elképzelni, ugyanúgy pörgött tovább: a bejelentés után hamarosan már egy ütős tévésorozaton dolgozott Clive Owennel a főszerepben, közben Twitter-regény írt és több film fölött bábáskodott producerként, végül pedig a Logan Lucky forgatókönyve arról is meggyőzte, hogy itt az ideje visszahódítania a nagyvászont, és élesben tesztelni az új filmforgalmazási elképzeléseit.
És míg a film visszatérő Nascar-versenyzője kiesik a futamból, Soderbergh könnyedén célba ér, a hajrában lezserül előzgetve Hollywood legtöbb mai pilótáját. A Logan Lucky ugyan nem a fajsúlyos darabok közül való, a A Szex, hazugság, videóval, a Traffic-kel, a Liberace-filmmel, vagy épp A sebésszel ellentétben inkább a könnyed, Ocean’s-es vonulatot képviseli, ám annak legütőképesebb formájában.
Borítókép: Vertigo Média
