Adott egy film, ami úgy készült, hogy a Filmalap először megíratta Divinyi Rékával, majd hazahívta hozzá Csupó Gábort, aki Amerikában kitalálta a Fecsegő Tipegőket, és hozzávágtak egymilliárd forintot.
Ha most ehhez nem tennék hozzá cinikusan semmit, anélkül is hülyén jön ki, hogy van egy állami szervezet, amely moziforgalmazásra szánt egész estés játékfilmek, dokumentumfilmek és animációs filmek fejlesztéséhez, gyártás-előkészítéséhez, gyártásához és terjesztéséhez (marketing) nyújt támogatást,
Persze igazságtalan lennék, ha azt írnám, nincs szükség musicalekre, hiszen rengeteg rajongójuk van (ráadásul a Kaliforniai álom Oscar-díjakkal mutatta meg, lehet jól tolni ezt a műfajt), és az olvasó is elintézhetne egy vállrándítással, hogy tipikus magyaros kritikusi picsogás lefitymálni az egész filmet, de most komolyan, a Pappa Pia már a címével megtesz mindent, hogy az ember előítéletes legyen. Mert ha jóindulatú vagyok, akkor is az a minimum, hogy munkacímmel futónak titulálom (és szerintem jár az análfűrész annak, aki komolyan gondolta, hogy ez tréfás lehet: mert érted, ez is musical, mint a Mamma Mia, de a főszereplőt Papinak hívják, ezért legyen Pappa Pia).
De igyekeztem minden szekunder szégyenérzetemet és előítéletemet félretenni, ami még a tavaly nyári forgatás sajtónapja óta bujkál bennem, ahol rögtönzöttnek álcázott flashmob alakult ki, majd Andy Vajna saját maga kínálta a lángost. Próbáltam hinni abban, amit akkor Csupó Gábor nyilatkozott, és valóban azért jött haza, mert megdobták egy remek forgatókönyvvel:
Minden vágyam egy nagyon komoly, magyar könnyűzenei filmet letenni az asztalra, ami nem annyira „magyaros”, hanem nemzetközi színvonalon is megállhatná a helyét.
Akartam szeretni ezt a filmet, de miután az első jelenet arról szólt (ami ráadásul tökéletesen nem illeszkedik a filmhez, csak egy „gegecske”), hogy Korda György épp egy klipet forgat a Dunán, de észreveszi az arra jet-skiző Vajna Tímeát, ezért elindul utánuk a motorcsónakkal – közben az Egy dunaparti csónakházbant énekli –, viszont Klárika beesik a vízbe és húzza maga után, próbáltam a józan eszemet messze száműzni és arra gondolni, hogy a Pappa Pia azért készült, mert pont volt felesleges pénz a kasszában.
Egyes poénok olyanok voltak, mintha a Gálvölgyi Show-ból emelték volna át őket, tánckoreográfiákból a szalagavató bálokon is nívósabbak vannak, Nagy Feró nem színész (és nem, nem menti fel, hogy ő a Nagy Feró), Stohl Buci pedig karikaturisztikus módon tolja fullba a geci vállalkozót. Lehet, hogy épp valami hasonló egybittes animációsfilm-gonoszt szinkronizált és szerepben maradt. Legalábbis remélem.
Ja igen, a történet! Na, az nincs. Olyan, mintha az egészet a helyszínen rögtönözték volna. Tomi (Szabó Kimmel Tamás) sok év után hazatér külföldről, ahol nem csinált semmit, csak utcazenélt és összekalapozott egy motorra valót. Magyarországon rögvest ki kell húznia a szarból nagyapja, Papi seggét (Nagy Feró), mert a bank el akarja venni a csónakházát. Egy hónapjuk van rá, hogy összeszedjék rá a pénzt, ezért romkocsmát nyitnak a helyből, de a szembeszomszéd vállalkozó (Stohl) ezt nem nézi jó szemmel.
Közben verbális és képes „tréfák” követik egymást:
- Stohl golflabdákkal próbálja eltalálni a szörföző gyerekeket a partról, mert ő ennyire gané
- Nagy Feró sört reggelizik és nem fizet érte, mert ő szabad szellemű rocker
- Tomi öccse meg kiszereli egy motorkerékpár motorját heccből, mert ő olyan kótyomfitty
- Aztán megjelenik egy láma is, mert miért ne.
A nyájas olvasó pedig hiába gondolja, hogy ezek a környezetükből kivett példák biztosan működnek a vásznon, el kell keserítenem mindenkit: nem.
Legalább a zene jó, adódhat a kérdés? Ahogy minden jukebox musical esetében lenni szokott, a zenék a forgatókönyvhöz vannak illesztve, dramaturgiai szereppel bírnak, Rakonczai Viktor zeneszerző pedig ügyesen hangszerelte újra a 60-as, 70-es, 80-as évek slágereit,
Dicséretes próbálkozás, hogy könnyed nyári bulifilmet akartak Csupóék, és nem is nagyon feszültek rá, de a sekélyes történetnél és béna karaktereknél több kell. Megúszós gagyi az egész, ami olyan, mintha folyamatosan kompromisszumokat kellett volna kötni mind a megvalósítás (néha remeg a kamera, életlen a kép, látszik, hogy Szabó Kimmelt dublőr alakítja, nem figyeltek a ruhákra és még sorolhatnám), mind a kreatív ötletek tekintetében (értsd: béna történet).
Kliséhalom az egész, és Divinyi Réka, aki a Csak szex és más semmivel már bizonyította, tud értelmes, valid, vicces és közhelymentes romantikus vígjátékot írni, a Pappa Pia esetében nem faragta el a ceruzáját. Amikor valaki szomorú, esik az eső, ha valaki boldog, akkor vidám számot énekel. Fordulatokra ne számítson senki. A legjobb példa erre Tomi, aki végig elzárkózik, hogy az apjától pénzt kérjen a csónakház megmentésére, a film közepén majdnem kurjant egy heurékát, hogy megvan a megoldás: majd elrohan – MOST FIGYELJ – az apjához pénzért. Badumm tss.
A 2000-es évek számos borzalmas vígjátékkal szolgált, elég Sas Tamás életművéből a Szinglik éjszakájára gondolni, esetleg előcitálni az Álom.netet, de most újabb rossz, ijesztgetni való példa született. Nem akarok elrettentetni senkit a filmtől, de az biztos, hogy minden eladott jegy a Pappa Piából egy újabb megerősítés a Filmalapnak, hogy ilyen film kell a magyaroknak. A Kincsemre is rengeteg pénzt vertek el, nagy is volt a nyomás Herendiéken emiatt, de az megfelelt a presztízsfilm elvárásoknak: jó is lett, a nézők is jöttek, szerették. A Pappa Piát ez nem fenyegeti.
