Az Alien: Covenant mindent megtesz azért, hogy szeressük

Nem volt régen minden jobb, de ilyen rossz régen volt

Nem, az Alien: Covenant nem rossz, beszélnünk kell viszont egy picit előtte a Prometheusról. Rettenetes mennyiségű kritika érte anno a filmet, annak szó szerinti vérszegénysége és xenomorphtalansága de legfőképp nagyon lyukas forgatókönyve és az Alien-re egyáltalán nem jellemző tematikája miatt. Míg az első négy film lényegében egy példabeszéd-sorozat volt a női princípiumról, az Alien vs. Predator első és második része már üres akció-horrorrá silányult (amik amúgy hivatalosan nem is tekintendők a franchise részének). A Prometheusba ugyan próbáltak belevinni valamiféle magasztos, eredettörténetet az emberiségről, a xenomorphokról és a Space Jockey-ról de érezhető volt, hogy ez már nagyon nem az az univerzum-felfogás, mint amit a 79-es filmben megszerettünk.

A Prometheus (sikertelensége) után Ridley Scott újra bizonyítani akarta, hogy nem felejtett el Alient rendezni és míg Neill Blomkamp Alien 5 című projektje eleinte parkolópályán állt, majd lényegében az 20th Century Fox valódi forgatókönyv hiányában végleg törölte, addigra már be is fejeződött az Alien: Covenant forgatása. A filmet (előzetes itt) pedig nemrégiben be is mutatták.

Kétszer ugyanaz, már mindkét alkalmat lerontja

Persze, miért lenne baj, ha egy franchise kicsit más irányt vesz, mint az első néhány felvonása, miért ne hozhatna be új tematikákat, amik ha ilyen erősen nem is, de azért benne voltak a korábbi részekben is. A Prometheus-féle eredetkutatás bár soha eddig nem jelentkezett egy Alien-filmben sem, ettől még érdekes és releváns topic lehetne, ha a Covenant nem a második olyan film lenne, ami ezzel foglalkozik. Mert az Alien: Covenant megint arról szól, hogy hogyan lettek a xenomorphok, tehát folytatja a Prometheus mítoszépítését. Ám két filmet erre pazarolni felesleges, még ha olyan erős hangulatot is tud néha építeni mint a Covenant.

A történet annyira végtelenül egyszerű, hogy megint elég a jól bevált formulát elővenni:

“Valakik elmennek valahova, ahol Valami megfertőz Valakit, de erre valahogy csak túl későn jönnek rá a Többiek, úgyhogy Valaki átalakul és kinő/kifejlődik belőle/benne Valami, aztán sorra meghalnak a Többiek, akik valahogy nem fertőződtek/haltak még meg, úgyhogy valahogy megpróbálják megakadályozni, hogy a Valami megfertőzze/ölje őket, amíg nem túl késő.”

Forgatókönyvileg tehát semmi újat nem nyújt a Covenant de legalább, ahogy az sejthető volt, viszontlátunk még néhány régi ismerőst a xenomorphokon kívül. Ebbe belemenni viszont irgalmatlan spoiler lenne, bár egy valamirevaló Alien-rajongó már ki is találta, hogy mire gondolok.

Mindenki nagyon aranyos és végre érdekes is

Előrebocsátom, hogy ezt a filmet főleg a Prometheus árnyékában/fényében érdemes vizsgálni, hiszen fő tematikájában, az eredet-mítosz kutatásban, hasonló.

A főhősök, Daniels (Katherine Watertson), Oram kapitány (Billy Crudup), Tenessee (Danny McBride) és Walter (Michael Fassbender) egyenként és együtt is erős csapatot alkotnak. Személyiségük sokkal érdekesebb, szerethetőbb és azonosulhatóbb mint a Prometheus legénységéé. Az általuk megélt problémák, helyzetek noha nem újak, még csak nem is újszerűek mindenképp jobban lekötik az ember figyelmét mint anno például Elizabeth Shaw magánélete, ugyanis ezek az új háttér-történetek sokkal jobban szervezik a cselekményt, mint az előző filmben. És bár Watertson a kvázi főhőse a filmnek, semmiképp nem tud semmilyen szinten Sigourney Weaver nyomába érni, ahogy egyébként Noomi Rapace sem tudott a Prometheusban. Ettől még jó munkát végez, bár egyértelműen ellopja előle a show-t Michael Fassbender és Danny McBride, aki pedig kivételesen nem a vicces mellékszereplő.

A Covenant látványa lenyűgöző, az űrbéli szekvenciáknál tátva maradt a szám, órákig bírtam volna nézni a részletesen kidolgozott Covenant űrhajót, ahogy a bolygót is, ahol a cselekmény játszódik. Ridley Scott azt ígérte, végre többet fogunk látni/kapni a xenomorphokból, és amellett, hogy ez igaz, jó hír, hogy a látványos akciójeleneteket nem nyomja agyon a CGI-alienek, ráadásul ahol lehetett ott színészek alakították az idegen lényeket, ami abszolút élővé teszi a jelenlétüket.

Ridley Scott tényleg mindent elkövet azért, hogy egy nagy nosztalgia-buli legyen a Covenant, kezdve a zenétől, az áthallásos név vagy kellékválasztáson át a Weyland Yutani jelenlétéig (amit egyébként semmi nem indokol), ráadásul még az egyik filmvégi boss-fight is elég ismerős, és bár tényleg jó látni újra a xenomorphokat eredeti alakjukban, ám az Alien: Covenant sajnos összességében mégis olyan élmény, mintha egy exünkkel találkoznánk: hiába volt valaha nagy szerelem a miénk és hiába ránt ránt magával a nosztalgia, ha egyszerűen már semmilyen érzelmet nem tud kiváltani belőlünk.

Alien: Covenant – színes, amerikai sci-fi horror, 122 perc – 6/10