Vallomás következik. Széles látókör ide vagy oda, vannak dolgok, amelyek nem érdekelnek. Például a vérben és egyéb testnedvekben tocsogó élőhalott-henteléses horrorkomédia-sorozatok egyáltalán nem érdekelnek. Aztán jött egy lehetőség, hogy interjúzzak Bruce Campbell-lel, az ilyesmire meg mégis csak felkészül az ember. „Mit meg nem teszek a munkámért?!” felkiáltással álltam neki a sorozatnak, ami aztán hamar átfordult abba, hogy „nekem van a legkirályabb munkám!” – meglepetésemre ugyanis remekül szórakoztam. Mit remekül, kb. az a felirat villogott a fejemben, hogy
Hol is hagytuk el láncfűrészkezű (anti)hősünket? Az első évad végén Ash néhány tucatnyi gonosz halott kettéfűrészelése és/vagy fejbe lövése után, amelyek között szerepeltek bimbózó románcok szereplői is, némiképp belefáradva a harcba, kétséges különbékét kötött a sötét oldalt képviselő Rubyval, mondván, inkább a festői Jacksonville-ben bulikázgatva töltené hátralévő napjait, megfeledkezve erről az egész rémálomról. Így is lett, és a második évad kezdetén itt is találjuk Asht Kellyvel és Pablóval együtt, épp két pofára habzsolva a magaséletet.
Igen ám, de az előző évad végén ugyebár Ruby e világra hívott néhány, hamvas barikára kevéssé emlékeztető lényt, amelyek pokolfajzatokhoz méltóan megbízhatatlanok, így eshetett meg, hogy amikor a második évad kezdetén újra látjuk Ruby-t, az éppen komoly bajban van: saját porontyai fordultak ellene. Nincs más ötlete, a könyvet segítségül híva megszegve a fegyverszünetet újra belerángatja Ash a gonosszal folytatott harcba. Ash és barátainak Jacksonville-i bulija szokott véget ér – azaz vérzivataros hentespulttá változik – és kénytelenek újra beleállni a minimum derékig érő, és egyre magasabbra csapó horrorhullámba, melynek nyomai Ash szülővárosába vezetnek.
Nehéz lenne ennél többet mondani a történtekről anélkül, hogy elspoilereznék bármit, így maradjunk annál, hogy mindez hogyan valósul meg. Nos, a jelszó leginkább az lehetett Sam Raiminél és társainál, hogy
tegyünk rá még egy lapáttal
Ami ugyanis történik, az a teljes őrület. Azt már az első évadban, sőt, annak idején a filmekben is megszokhattuk, hogy Ash világában a gravitáció törvényei nem feltétlenül úgy érvényesek, ahogy azt a mi unalmas halandó agyunk ismeri, nem csak a gonosz halottak, de maga Ash esetében sem, miközben azért a szuperhősfilmes stílust meg-megszakítják teljesen váratlan, oda nem illő intermezzók és/vagy poénok, amelyek szinte kiszólnak a nézőnek, hogy
hülyegyerek, ne vedd olyan komolyan ezt az egészet!
Na nem mintha erre olyan sok esélyünk lenne. Semmi sem valóságos, az alakok, a helyzetek, a karakterek sem, nem is akarnak azok lenni, ehelyett a teljes, tomboló kreativitása valósul meg egy elmének, amely alighanem túl sok Tarantinót nézett életében. Van például egy jelenet, ami egy hullaházban játszódik, amely jelenet olyan szinten csavarja túl a cenzúrázatlan ökörködést, a helyzetkomikumot és az undor-faktort, ahogy azt csak kevesen mernék. Ez a szemlélet eddig is igaz volt a szériára, ebből a második évad sem enged.
A színészi alakításokra felesleges sok szót vesztegetni. Elvégre kit áltatunk? Nem az Oscar-gyanús drámai mélységű színészi játékért nézzük ezeket a szériákat. A fő karakterek az égvilágon semmit nem változtak. Bruce Campbell ugyanúgy hozza az öregedni nem hajlandó trash-playboyt, ahogy eddig, Ray Santiago üzembiztos a kiskutyaszemű balfék szerepében – azzal együtt, hogy karaktere, Pablo ebben az évadban belekóstol a sötét oldalba annál jóval alaposabban, mint amennyire szeretne, és Dana DeLorenzo Kellyje is egyre mélyebben süllyed a bosszúállásban, az egykori Xena, Lucy Lawless pedig napról napra keményebben szembesül a tettei következményeivel. Mindeközben szól a hangulatos, retró rock&roll, mindenből árad az álmos kisvárosi Amerika hangulata, melyben sokszor szinte örülne az ember egy jó kiadós démonhentelésnek, legalább addig is történik valami.
Az Ash vs Evil Dead feliratosan már nézhető lesz az HBO GO-n, később pedig a Cinemaxon és az HBO-n is fut majd.
