A LÁTOGATÁS
Bódog alig nyomta meg a kaputelefon gombját, már nyílt is a kertkapu. Ebből már sejtette, hogy Viktória – bár ez egy kerekes székes esetében kétszeresen morbid – tűkön ülve várta, ahogy minden húsvét szombatján, és minden karácsony előtt, a szentestét megelőző délután.
Az író volt az egyetlen magyar tanúja kettejük tragédiájának. Az egyetlen, aki nemcsak látta, hogy mi történt, de a mentésből is kivette a részét. Az egyetlen, aki Misi elvesztésekor ott volt mellette.
Már az első találkozásukkor megegyeztek, hogy Viktóriának nem kell hálálkodnia. Az, hogy életben maradt, a szerencsét osztó sors akarata, az pedig, hogy Bódog a szakadékba ereszkedett, nem volt több mint bárki számára kötelező jótett. Attól kezdve, hogy ebben egyezségre jutottak, jó barátként üldögélhettek egymás mellett, és minden feszélyezettség nélkül beszélgethettek.
Imponáló volt az ifjú hölgy eltökéltsége és következetes életvezetése. Rájött, hogy varrónői végzettségével nem megy sokra, sem ügyes keze, sem strapára alkalmas lába nem maradt, így hát, gondolta, testének épen maradt részeit kell képeznie. Megértette, hogy ha már a varrást tanult kezei soha többé nem lesznek képesek megmutatni, mit tudnak, olyan segédeszközt kell szereznie, amivel mégis munkát végezhetnek. Ez a gondolat vitte el egy komputer-kezelői tanfolyamra. Fél év múltán számítógépen tervezett ruhákat, és amikor már kivitelezhető fazonok kerültek ki a kezei közül, az egyik hajdani osztálytársa vállalta, hogy kiszabja és meg is varrja azokat.
Ha csak tehette, a városrész könyvtárában üldögélt, folyóiratokban tallózva, és érdekes könyveket böngészgetve, néha pedig összejött az ugyancsak keresgélő fiatalokkal, és órákon át beszélgettek. Alkalmanként tucatnyi könyvet pakolt a kerekes székére. Eltökélte, hogy ha már így alakult a sorsa, olyasmivel próbálkozik, amit kocsin gördülve is el lehet érni.
Szerencsés vagyok, mondogatta néha, hiszen néhány testrészem épen maradt, és közöttük a fejem a legfontosabb, mely használható és a benne fölhalmozott tudás gyarapítható és csiszolható. Válltól fölfelé ép vagyok. A vak tanuljon meg muzsikálni, a süket fessen vagy formázzon szobrokat, akinek béna a teste, használja az agyát, és az épen maradt lelkét.
Pár év múltán mutatta meg Bódognak az első esszéit és novelláit, később pedig az első verseit.
– Egy kerekes székből fotózott világ – mondta neki Bódog – ezt kell csinálnod, ezt senki más nem tudja. Ahhoz, hogy a te látószögedből vizsgálódjon bárki is, bele kellene ülnie a kocsidba, ezt pedig sosem fogja megtenni egy ép testű írástudó. A te világodról kell tudósítanod. El kell mesélned az életed!…
Az e-mailben folytatott levelezésük nemcsak erre volt jó, Bódog szívesen egyengette a Viktóriától érkező verseket és novellákat is.
Ez járt a fejében, amikor megkopogtatta az ajtót.
– Nyitva van, Terike! – jött a válasz a kopogásra.
Az ajtó előtt álló vendéget meglepte az invitálás és újra kopogott.
– Bódog vagyok, bejöhetek?
– Ó, hát persze! Gyere! – szólt újra. – Azt hittem, az ápolónőm jött meg – mondta a belépő írónak.
– Békés húsvétot! – köszönt Bódog az ajtóig elé guruló Viktóriának. – Rózsavíz helyett – tette az ölébe a rózsákkal tűzdelt csokrot. – Ráadásként egy húsvéti finomság a kedvenc pékemtől – mondta, és az asztalra tette a fonott kalácsot.
– Maga egy úr! – mosolygott a ház ifjú asszonya. – Csak hogy tudj róla: téged is nagyon várt a gördülőcsapágy-művek – összenevettek, és puszit nyomott a hozzá hajoló jó barát arcára.
Az asztalon a szomszédasszony szakácstudományát dicsérő, nemrég kisült almás rétes, aprócska fonott kosárban festett tojások, piciny cserépben illatozó jácint.
– Az ott a legújabb kétsorosom – intett a fejével az asztalon heverő lap felé.
Bódog feltette az olvasószemüvegét, és félhangosan mormogta Viktória sorait:
– Neked a fák, nekem a bokrok… engem az lát meg, aki megbotlott… Szép.
– Köszönöm!… Délre vártam Terikét, kevéssel egy előtt szólt ide, hogy késni fog. Az apját féltizenkettőkor elgázolta egy autó, berohant a baleseti sebészetre. Gondolom, még mindig mellette van. Őt is egyedül ápolja.
Bódog ránézett az órájára: háromnegyed négy volt.
– És ilyenkor mi van? – kérdezte.
– Ilyen még sosem történt. Tulajdonképpen küldenie kellene egy helyettest, de hát húsvét van… Egyébként sem könnyű egy másik nyolcvan kilós asszonyt találni. Nem érdekes, majd jön. Elég a maga baja.
Hosszan beszélgettek. Karácsony óta nem találkoztak, egyik témából a másikba vágtak, és persze Bódog most is elismételte a toszkánai utazás mesés történetét. Öt óra is elmúlt, amikor megcsörrent Viktória mobilja. A negyedik csörgésre sikerült a füléhez emelnie.
– Én vagyok. Hogy van az apád?… – kérdezte, aztán hosszan hallgatta a gondozónőt. – Értem… Maradj mellette, kivárom, amíg túl lesztek a nehezén.
Bódog sejtette, hogy szaporodtak a gondok.
– Nos?
– Még nem dőlt el semmi. Élet és halál közt lebeg. Küzdenek érte.
– És veled mi lesz?
Viktória elgondolkodott, mielőtt válaszolt volna.
– Még nem tudom. Eddig az apja volt mindig a második, most helyet cseréltünk. Valahogy majd csak kivárom.
– Gondod van?…
– Nem kevés…
– Vécézned kellene?…
– Már nem…
– És ha nem ér ide estig?
– Akkor tudni fogom, hogy maradt némi esélye az apjának.
– És ha nem jön se ő, se egy helyettes?
– Ezen még nem gondolkodtam…
– Hívjak valakit?
– Ne, köszönöm, semmi baj. Vedd úgy, hogy nem is beszéltünk róla.
Gyáva vagyok, vallotta meg magának. Azt kellett volna mondanom, hogy igen, keressünk egy ápolót, de borsódzik a hátam, ha arra gondolok, hogy megint egy vadidegen ember érint meg. Ráadásul húsvét van, nagyszombat. Mindenki a családja körében készülődik az ünnepre, senkit sem szeretnék elszakítani a szeretteitől. Bírom, amíg bírom, aztán majd lesz valahogy. Tulajdonképpen Terikének szurkolok. Meg az apjának. Ha sokáig nem jön, az azt jelenti, hogy még mindig érdemes várnia. Voltak már ennél rosszabb óráim is.
Bódog ismerte Viktória életrendjét, nem egyszer írt róla a leveleiben, így hát tudta, hogy képes visszatartani a székletét, ennyi év alatt sok mindent megtanul az ember. Például azt is, hogy túl sok vizet inni nem tanácsos, jobb elé menni az átázásnak. Ha a személyi segítője lekésné a déli érkezését, háromig is kihúzhatja. Amennyiben ennél is többet késik, az sem gond, megbízható a gatyesz, a pelenkája szinte tökéletesen zárja a szagot, extra vastag, több órán át is jól szolgál, legföljebb az állott vizelet válik egyre csípősebbé. Ez az igazán kellemetlen: ha kikezdi a bőrét, napokig szenved miatta.
Viktória pánikhangulatban volt, de kezdettől fogva jól kendőzte, sikerült palástolni a kétségbeesését, közben azonban érezte, hogy ez elvonja a figyelmét a beszélgetésről, és rájött, hogy Bódog is tisztában van a szorult helyzetével. Dél óta ült az egyre kellemetlenebbé váló csomagon, nem volt könnyű úgy titkolni, hogy ez a kis személyes dráma ne üljön ki az arcára.
Tovább beszélgettek, de bármi is került szóba, mindkettejük fejében a lucskossá és mocskossá vált pelenka maradt a fő téma.
Bódog újra próbálkozott.
– Felhívhatom Lídiát, ha akarod. Mégiscsak egy ápolónő. Ha nincs is nyolcvan kiló…
– Megpróbálod?
Bódog már nyúlt is a telefonért. Tudta, hogy Lídia dolgozik, de ha be van kapcsolva, minden rendben lesz.
Lídia válasza lehangoló volt:
– Egyedül vagyok, Bódi, nem hagyhatom itt az osztályt. Tizennégy betegem van…
Bódog leguggolt a kerekes szék elé, megfogta Viktória kezeit, és úgy nézett a szemébe, hogy ne tudja kikerülni a tekintetét.
– Rám mered bízni magad?
A lány csak meresztgette a szemeit. Arcára ült a félelem. Arra gondolt, most következik az igazi megsemmisülés. Ha Bódog tisztába tenne, pár perc alatt kiderülne, hogy cseppet sem vagyok olyan önálló és talpraesett, mint amilyennek eddig mutattam magam, mint amilyennek eddig látszottam. Meg kell mutatnom magamat, és abban a percben nemcsak a testemet fogja látni, hanem az elesettségemet is. Minden eddigi igyekezetem semmivé lesz, soha többé nem fogok olyan erősnek látszani, aki egyedül is képes arra, hogy bármit elérjen.
Fotó: Thinkstock
Ha átpelenkázom, futott át Bódog agyában, akkor nekem éppúgy le kell vetkőztetnem ezt a törékeny testet, és éppúgy ki kell vennem alóla a piszkos pelenkát, és éppúgy le kell fürdetnem, mint ahogy a nővérek szokták. Meg kell tennem, gondolta, mindenképpen.
Mindketten zavarban voltak.
Egymásra néztek, és akkor történt valami.
Találkozott a tekintetük, és az író megérezte, hogy képesek lesznek arra, hogy megtegyék. A lány rá fogja bízni magát, gondolta, ő pedig meg bírja tenni, ahogy azt alig két perce fölajánlotta. Úgy érezte, meg kell erősítenie Viktóriát.
– Tudom, hogy ez rettenetesen kínos számodra, és hogy most mit élsz át, és sejtem azt is, mit forgatsz a fejedben. Kérlek, bízd rám magad! Mutasd és mondd, hogy mit tegyek!
A lány nagyot nyelt, és ezzel mintha a félelmét és a bátortalanságát is elsüllyesztette volna. Bódog úgy látta, még tétovázik, de legbelül már megadta magát. Eldöntötte: vállalja. Reggelig nem maradhat így. És csak a teremtő tudja vagy ő sem, hogyan alakul Terike apjának a sorsa a sebészeten.
– Talán marad erőm arra is, hogy eligazítsalak… A gumilepedőm az ágy mellett lóg. Terítsd szét az ágyamon!
Bódog többször is átsimogatva, komótosan terítette ki a lepedőt.
Időt akart adni és nyerni.
– Húzd ki az ágy széléig!… Úgy. Annyi elég lesz… A fürdőszobában van a lavór, mellette a tusfürdőm és a mosdószivacsok… Az a halványkék törülköző kellene, és ott lóg mellette egy tiszta lepedő…
– Megvannak – szólt ki Bódog. Meleg vizet engedett a lavórba, az ágy melletti székre tette, aztán mindent sorban az ágy szélére készített. Úgy készülődött, mint egy műtőssegéd, aki egy komoly operációhoz rakosgatja össze az eszközöket.
– Gumikesztyűt a mosdótál melletti fiókos szekrénykében találsz… Lehet, hogy szűk lesz a kezedre, szórj bele hintőport!…
Nem tudni, a véletlen hozta-e úgy vagy tudatosan tették, de kerülték egymás tekintetét.
– Más nem kell?
A lány egy poénnal próbálta elhessegetni a félelmét:
– A többi benne van a gatyeszban…
Mielőtt hozzákezdtek volna, még egyszer összenéztek. Mintha egymást akarták volna nyugtatgatni: menni fog!…
– Akkor vágjunk bele! Először is kérlek, vedd ki a kocsi karfáját! Úgy könnyebben emelhetsz ki belőle.
– Nyúljak alád?
– Nem. Karolj át a hátamnál és a térdem alatt! Ne lepődj meg, a nyakadba teszem a kezem, csak segíts egy kicsit! Na, próbáld meg!
Bódog lassan dugta be a jobb kezét a háttámla és a lány háta közé, a ballal pedig óvatosan nyúlt be a térdei alá.
– Így jó?
– Jó lesz… Jobban dugd a térdem alá a bal kezed, úgy könnyebb leszek.
Úgy fogta meg Viktóriát, mintha hímes tojásokkal telt zsákot emelt volna a magasba, hogy aztán óvatosan fektethesse a gumilepedőre.
– A cipőmmel kezdd. Ne félj, sajnos sárba sosem léptem még vele…
Egymásra mosolyogtak. Oldódott a feszültség.
– A nadrág következik. Kicsit emeld meg a derekamat, aztán próbáld meg lehúzni!…
Lassan, a lány lábait emelgetve fejtette le a nadrágot.
– Most húzd föl a gumikesztyűt!
Amikor mindkettő a kezén volt, összenézett Viktóriával.
– Kezdhetjük? – kérdezte.
– Már elkezdtük…
Minden úgy történt, ahogy a lány diktálta: óvatosan kibontotta a nadrágpelenkáját, aztán az oldalára fordította, kihúzta alóla az elpiszkolódott pelust és a szemeteszsákba dobta. Tudta, hogy mindez kellemetlenségekkel jár, eleve úgy fogott hozzá, és megnyugvással tapasztalta, hogy a terjengő szagok cseppet sem zavarják.
Úgy gondolta, túl van a nehezén. Ott feküdt előtte a félig lemeztelenített test, egy ifjú nő mozdulatlan teste, és furcsa mód, valóban csak egy testet, egy sérült testet látott, és eszébe sem jutott, hogy egy fiatal nőről segítette le a nadrágot. Úgy érezte, neki kellene bocsánatot kérnie. Neki, aki rávette a lányt erre a pelenkacserére.
Viktória elfordította a fejét. Arra gondolt, jobb, ha most nem néz Bódogra. Csak tegye a dolgát, csak mielőbb fejezze be.
– Nagyon tele van, ugye? – kérdezte.
– Nem különösebben – válaszolta az író.
– A papírtörülközőt elfelejtettem, ott van a fürdőben a polcon. Először avval törölj át!
Úgy tett, ahogy a lány mondta: letisztogatta, aztán megmártotta a szivacsot, kicsit kinyomkodta belőle a vizet, szappant nyomott rá, aztán többször is lemosta a csupa maszat fenekét. Amikor úgy gondolta, hogy minden rendben van, felitatta a nedvességet a törülközővel.
– Leápoljalak valami krémmel? Kipirosodott…
– Le. Ha megteszed…
– Persze. Hol van?
– A mosdótál melletti szekrényke tetején. Egy babakrém.
Lecsavarta a kupakját, és az ujjaira nyomott a krémből. Lassan, finoman kenegette szét Viktória fenekén és a combja tövében. Jobb szerette volna lehunyt szemmel csinálni, hogy segítsen feledtetni a lány beszámolóiból ismert szeméremérzetét.
– Kicsit emelj a fenekemen és rakd be alám a tiszta pelust!
Bódog megcsinálta.
– És ha most visszafordítasz, be tudod kapcsolni elől a gatyeszt!
Túljutott ezen is.
A vizet a vécébe öntötte, kimosta a lavórt és a szivacsot. A gumikesztyűt a használt pelus mellé dobta, majd az ajtó előtti kukába hajította a szemeteszsákot. Felhúzta a lány nadrágját, majd a cipőjét, aztán visszaemelte a kocsiba.
– Most már kiszellőztethetsz!
Bódog kinyitotta az ablakot.
Akkor nézett először a lány szemébe, amikor visszaült mellé.
– Nagyon köszönöm! – mondta Viktória.
– Vedd úgy, hogy nem történt semmi!
– Nem könnyű. Végtére is a barátom vagy. Gyere, ülj közelebb!
– Bárhova ülhetek, soha többé nem leszek hozzád olyan közel, mint a pelenkázásnál…
– Ugye, nem változott semmi?
– De – válaszolta Bódog. – Még inkább fölnézek rád.
A lány a könnyeit törölgette.
Nagy Bandó András: Sosemvolt Toscana
Szamárfül Kiadó, 2006
