Belföld

Nagy Bandó András: Hazudott, hát megruháztam

Nagy Bandó András (Nagy Bandó András)
Nagy Bandó András (Nagy Bandó András)

Tavasszal országgyűlési képviselőnek indult Lázár János ellen, Hódmezővásárhelyen, LMP-s támogatással, a minap meg Pécsett szónokolt a Közfelháborodás Napján. Azt mondja, "Orbán háborodott elme", és majdnem diktatúra, amiben élünk. Szabad összekenni pártpolitikával egy negyvenéves művészkarriert? Mi kell ahhoz, hogy Bandó eltörjön valakin egy seprűnyelet? Nagyinterjú egy kisgyermekes sztendapóval.

 

Orbánt a p’csába küldték a tüntetők? Belefér. Schmitt a Nemzet Sportolója? Botrány! Nem mindenki kommunista, aki nem fideszes, és nem mindenki liberálbolsi, aki nem kiszolgálója a mostani rezsimnek.

Humorista létére miért ártja bele magát a politikába?

Melyik a jobb, ha fortyog az emberben az indulat, vagy ha hagyja kitörni?

Fortyogáspárti vagyok.

Én nem. Már a netadó ellen tüntetők között is ott lett volna a helyem, de épp nem értem rá. Ezek után jól jött, hogy a Közfelháborodás Napja előtt néhány civil felkért, mondjak beszédet Pécs főterén.

Nem bízta a véletlenre, papírból olvasta.

Mert nem vagyok hordószónok, aki csak hergel. Gondolkodtatni akartam.

Azért a hergelés sem maradt el. „Orbán háborodott elme”, hamarosan Magyarország lesz a minta Észak-Korea számára, nyakunkon az ÁVO, Ceausescu melegít. Komolyan gondolja, hogy itt tartunk?

Teljesen komolyan. Orbán Viktor sertéshizlaldát avat, stadion épül a falujában. Soroljam? Ilyeneket a román diktátor csinált annak idején, bele is bukott. Vagy itt ez a Schmitt Pál-ügy. Ez az ember lett a Nemzet Sportolója?! A fiúk tényleg azt hiszik, bármit megtehetnek. Mi van Gedó Györggyel? És Varga Jancsival, aki törött bordával harcolta végig az olimpiai döntőt? És a századik magyar olimpiai aranyat elhozó Hegedűs Csabával? Miért nem közülük valaki? Úgy megkérdezném a másik tizenegy Nemzet Sportolóját, akik ugye beszavazták maguk közé Schmittet, mit gondolnak a fair playről. Hogy a fenébe nincs köztük egy sem, aki fölállna, hogy ebből a leértékelt díjból nem kér?! Ez már majdnem diktatúra.

Választás volt, demokratikus, melyen minden második aktív polgár a Fideszre szavazott. Ő kell a népnek.

Annyira demokrácia ez, amennyire köztársaság volt a Magyar Népköztársaság. Hazugság ez is, az is. És tudja, mi zavar még? Orbán nem érti, vagy legalábbis úgy tesz, mintha nem értené, hogy nem mindenki kommunista, aki nem fideszes, és nem mindenki liberálbolsi, aki nem a talpnyalója, kiszolgálója, elfogadója a mostani rezsimnek.

A pesti tüntetők szó szerint a picsába küldték Orbánt.

Őket is meg kell érteni.

Ha megfogadná is a miniszterelnök a picsás tanácsot, ki jönne helyette? Mi lenne Orbán után?

Fogalmam sincs. A jelenlegi magyar politikusok közül talán csak ő és Gyurcsány alkalmas csörtetni, elvárni, hogy a többi kiszolgálja őt. A tüntetések szónokai között akadnak ugyan jó arcok, de egyik sem akar az élre állni.

Tán mert nincs bennük képesség a feladathoz.

Persze, nyilván mind belátja, alkalmatlan rá. Egyelőre csupán arra elég az időnként összeálló tömeg, hogy figyelmeztesse a kormányfőt, lépjen a fékre. De vegyük észre, ez már az a sokaság, melyben az emberek megérezték: együtt valakik. Emlékszem, 1989-ben, Nagy Imre újratemetésénél kérte a szónok, fogjuk meg egymás kezét. Nagyszerű volt. Most Pécsett a kézfogás ugyan elmaradt, de ismét megcsapott a régi érzés szele.

 

Mit is mondott szegény Furmann Imre? „Az agyam szerint demokrata vagyok. A szívem szerint magyar. A szellemem szabad, a faszom meg fideszes.” Bandó is valahogy így van ezzel. Komplikált világ, komplikált ország polgára.

A tömeg bölcs?

Így igaz.

A pécsi tüntetéssel egy időben én egy másik tömeget láttam az Országház előtt. Vicceset. Például, amikor a volt apehos Horváth András belekezdett, hogy „a múlt hét végén sportcsarnokot adtak át Győrben”, a stadionépítésre allergiás jelenlévők pfujolásba kezdtek, ám amikor Horváth azzal folytatta, hogy „várjatok, ez jó sportcsarnok, megérdemelték a kézilabdás lányok”, taps tört ki. Ehhez ön mit szól?

Ilyen is van.

Nem tart attól, hogy míg önt a színpadon meg az interjúkban szent áhítat fűti, szeme szikrát vet, valahogy elmontipájtonosodik az egész?

Attól jobban tartok, hogy félreértenek. Pécsett összefutottam egy nyugdíjas patikusnővel, azzal kezdte, „András, miket mondtál te a téren?! Van ám, amiért haragszom!” Kérdem, konkrétan miért. „Majd egyszer beszélgetünk.” Hűha. Gondolkodtam, aztán arra jutottam, biztos baloldali, és csalódott, mert nem csak Orbánt ütöttem. Ha legközelebb látom, elmagyarázom neki, hogy nem lehet nem árnyalni. Nem lehet elhallgatni, hogy míg ezek a közgépekből veszik ki a pénzt, amazok a völgyalagútból és a dombhídból vették ki. A fanatikusok, legyenek bármely oldalon, hülyék, hiszen kontroll nélkül hisznek valakiben. Mint egy vallás. A mostaniaknak Orbán a pápa, és aki eltér a dogmától, kiközösítik, lehazaárulózzák. Én viszont nem akarok fanatikussá válni, ezért arra buzdítok, hogy a sajátjainkat is ellenőrizzük, kritizáljuk.

 

A balosok az ön sajátjai?

Szegény Furmann Imre nyilatkozta sok éve a Népszabadságnak arra a kérdésére, hogy hová tartozik: „Az agyam szerint demokrata vagyok. A szívem szerint magyar. A szellemem szabad, a faszom meg fideszes.” A faszomat persze kiváltották valamivel, tán úgy szólt a vége, hogy „a szerelmem pedig fideszes”.

Vagyis?

Vagyis bennünk lakozik minden, és elég egy csalódás valamelyik politikusban, s már nem az agyamra, hanem inkább a szívemre hallgatok. Vagy fordítva. És ez nem köpönyegforgatás, hanem annak beismerése, hogy ennek a komplikált világnak, országnak a polgára vagyok. Elvárom, hogy senki se vonja kétségbe, hogy szeretem a hazámat, és azt is elvárom, hogy a haza is szeressen engem.

Beszédet mondani olyan, mint egy fellépés, nem?

Van hasonlóság. Miért?

Pécsett hozta a szokásos Bandót. Áprilisban pedig az LMP kampányzáróján beszélt, és a Kocka utca tizenháromba illő poénokkal szórakoztatta a zöld nagyérdeműt. Ilyenekkel: „Vona Gábriel arkangyal”, „ezúttal nem Templar nyomoz, hanem Simon után nyomoznak”, „az ország egyetlen működő pénztárgépe a Simicska-talicska”. Láthatóan élvezte a sikert.

Persze. De a pécsit még inkább, hiszen tavasszal mégiscsak pártrendezvényen humorizáltam, most viszont senkihez sem kellett alkalmazkodnom. Adtam a jobbnak, adtam a balnak, hogy a közönség, a civilek értsék, innen is, onnan is szívatva vagyunk. Egy pincértől hallottam: a haladás feltétele, hogy minél kevesebbszer bugázzák meg az embert, minél kevesebbszer dumáljanak be neki baromságot, beszéljék rá, térítsék el attól, amit gondol. Minket – ezt a tízmilliót – az elmúlt huszonöt évben rengetegszer megbugázott a politika.

 

Egy egész bandói év járt az orfűieknek, három hónap a hajléktalanoknak, egy lázárom Lázárnak, harminc tockos Orbánnak, harminc saller Gyurcsánynak. Neki magának pedig 6,8 százalék. Íme a szamaritánus.

Nem véletlenül volt ott az LMP kampányzáróján, hiszen indult az országgyűlési választáson. Szabad bármilyen párttal összekenni egy több évtizedes művészi pályát?

Soha egyetlen párthoz sem égettem oda magam. Van könyvem, amiben nagyjából harminc pofont kap Orbán, s ugyanannyit Gyurcsány, egyiküket sem kívánom vissza. Az LMP tán az egyetlen komoly párt, ami nem sározódott be korrupcióval. Amikor hallottam, hogy szakadnak, megijedtem, nem kerülnek be a következő parlamentbe. Ezért segítettem Schifferéknek, ezért adtam az arcomat, a nevemet, ezért vállaltam el, hogy Hódmezővásárhelyen, Lázár Jánossal szemben megméretem magam. De a pártba nem léptem be.

Negyedik lett, mindössze 6,8 százalékkal. Azt hitte, győzhet?

Nem kergettem én ‘lázármokat’ – bocs -, csupán fel akartam hívni az ország figyelmét, hogy én, Nagy Bandó András, hitet teszek az LMP mellett.

Menne politikusnak?

Isten ments.

Polgármester volt már, Orfűn, igaz, csupán egy éven át.

Akkor is mások toltak oda, de rájöttem, nyolcszáz embernek segíteni kevesebb, mint tízmilliónak. Én az országé vagyok, nem csupán egy kis falué. A polgármesterség fölzabálta minden időmet, nem tudtam írni, olvasni, előadni, minimális pénzt kerestem. Mellékállásban vittem a hivatalt, de heti hét napon, napi tizenöt órában. Megcsináltam, elindítottam valamit, és ezt az egészet az utódom most remekül viszi tovább.

Sok éve a hajléktalansegítésbe is nagy elánnal vetette bele magát, aztán pár hónap múltán kiszállt.

Az volt életem legfontosabb időszaka. Látott ön politikust három percnél tovább hajléktalanok között? Én három hónapot töltöttem velük. Mit is tesz az irgalmas szamaritánus? Megpillantja és fölemeli a porból a koldust, beviszi a fogadóba, vesz neki enni, marad vele pár napot, majd továbbindul a maga útján, de hagy pénzt a fogadósnál, hogy gondoskodjék tovább a szerencsétlenről. Hetekkel később, amikor ismét arra vezet az útja, betér, hogy ellenőrizze, a fogadós végrehajtja-e a megbízást. Én is szamaritánus vagyok. Időt adtam az életemből a hajléktalanoknak, plusz a saját pénzemből egymillió forintot a szállóra, plusz nagyjából még egyszer egymilliót buktam azzal, hogy elestem fellépésektől, plusz hazavittem a szegénység, az utca és az olcsó cigaretták szagát. Ha három hónap után nem vágom el a szálat, beleragadok. De addigra megszerveztem a szociális gondozást, szereztem pénzt a budapesti önkormányzattól a működésre. Mintát adtunk. Nem dumáltam, tettem. Nem érdekből, hanem mert ember vagyok. Az én legnagyobb példaképem, szellemi rokonom Karinthy: humorista és humanista. Ezt mondta: „Hány humoreszket kell még megírnom, hogy megértsétek, nem vagyok humorista?” Amíg „közmunkáztam”, sokan a szemembe vágták, hogy a népszerűségért csinálom, azért, hogy bekerüljek a bulvárba. Mondtam nekik: gyertek, csináljátok utánam. Egy se jött.

A Nagy Bandó névre első oldalán a Google felerészt bulvárhírt dob fel arról, hogy negyvennégy év házasság után válik a humorista, harmincvalahány éves nőt vesz el. Nem zavarja?

Nem. Az életem mindig is a nyilvánosság előtt zajlott. Bujkálhattam volna, míg a bulvár le nem leplez, bosszankodva az olyan pletykákon, hogy Bandónak van egy külső kapcsolata, és pfű, még gyerek is született belőle. Ehelyett, amikor elérkezett az ideje, azzal hívtam fel a Dunántúli Naplót, hogy mondanék valami ütőset. Hasonlóan nyíltan cselekedtem akkor is, amikor Zalatnay seprűjét eltörtem Menyhárt Mészáros Lászlón, a Pszt Magazin főszerkesztőjén.

Ő miért is kapott a fejére?

Közös képviselőnek választottak abban a tizenkét lakásos budai társasházban, ahol sokáig éltünk, és a Pszt azt állította, saját zsebre dolgozom. Egyébként…

 

…nem azért vertem meg a főszerkesztőt, mert hazudott, hanem mert nem tartotta a szavát. Abban maradtunk ugyanis, hogy a cikke mellett lehozza az én álláspontomat is. Nem tette, hát megruháztam…

 …Cini a szomszédom volt, épp nála tárgyaltak, amikor hírét vettem a galádságnak. Átrobogtam hozzá, a teraszon kezembe vettem Cini söprűjét. Már a kapu előtt búcsúztak, amikor beértem őket. Alig kérdeztem, és már ütöttem, amíg el nem tört rajta. Ezután azzal mentem be a televízióba, hogy megvertem Menyhárt Mészáros Lászlót, lehet csinálni az interjút. Utána átautóztam a Rádióba a 168 Órás Szénási Sándorhoz megint csak azzal, hogy lehet csinálni az interjút. Pár év múlva Menyhárt azt nyilatkozta, összesen ötször verték meg, de egyedül Nagy Bandó volt tisztességes, mert ő nem veretett, hanem vert. Na, erre kalapot emeltem a pali előtt, mert bármennyire gerinctelen, mocsok állatnak tartottam, ezzel helyre tette a dolgot. Mindig is nyíltság jellemzett, az orfűi kertünket is csupán retesz zárta. Vallom, ha falakkal veszed körül a házadat, ellepnek a betörők, mert hát mi a francot védesz annyira.

Volt része betörésben.

Igen, még nyolcvanhatban, a Centenáriumin.

Amikor is annyira megbántódott a világra, hogy abba akarta hagyni az írást, lemondta a fellépéseket, mondván, ez a világ nem érdemli meg Nagy Bandót.

Bőgtem kínomban. Nagyon megviselt. Bár a politikusaink lennének ilyen érzékenyek.

Aztán csak maradtak a fellépések. Most vannak még?

Vannak. Amolyan retrokabarék. Mesélek a régmúltról, idézek Déri Jancsit, Boncz Gézát, hozom a saját történeteimet, plusz mindig beszúrok a régi írásaimból valami ma is aktuálisat. Van egészen új dobásunk: Koltay Robi kitalálta a Sztendapók sorozatot, amiben ő, Galla Miki, Éles Pista, Sándor Gyuri meg én veszünk részt, lehet minket hívni egyesével, kettesével, hármasával, négyesével. Még ötösével is. De számomra ennél sokkal fontosabb, hogy írjak, lehetőleg gyerekeknek. Negyven könyvem jelent meg az elmúlt tizennégy évben. Írni csodás. Akkor vagy jó, ha megríkatod az olvasót. „Papírzsebkendő benne a könnyjelző” – ezzel ajánlom a két legnépszerűbb kötetemet, a Vár rád Toscanát és a Sosemvolt Toscanát. És gyerekműsorokat adok, így tovább leszek halhatatlan. Akik tíz, húsz, harminc, negyven éve hallgattak, lassan elmennek mellőlem, míg a végén én is elmegyek magam mellől. A mai gyerekek őriznek meg legtovább. Szüleiktől, a felnőttektől gyakran megkapom, hogy két humoristát szerettünk igazán: a Hofit és téged. Ez kötelez.

A pörgős, sztendapos mezőnyben, világban érvényes még a Kocka utca 13. és az olyan poénok, mint „a fotelokra védőhuzatot tettünk, a védőhuzatra pedig huzatvédő huzatot… Nálunk még a nyitott ablakon is huzat van”?

Miért ne lenne érvényes? Amúgy szeretem én ezeket a sztendapos fiatalokat is, ott van köztük az a pár srác, aki továbbviszi a magyar humor fáklyáját: Bödőcs Tibi, Litkai Gergő, Kovács András Péter, Kiss Ádám, sorolhatnám. Jók. Egy a baj: akik gyöngébbek, azok is „humoristák”. Remélem, nem tűnik nagyképűségnek, ahogy én előadok, az egyedi, ezt egyikük se tudja. Valaha amatőr színész voltam, tudok a színpadon lenni, értem az előadóművészetet. Tehetséges emberként álltam színpadra, s ehhez jött a másik tehetség, hogy meg tudtam írni a véleményemet a világról. Ha lesz alkalmam, elindítok egy humorista tanfolyamot, ahol átadom, amit tudok. Persze közben jár a fejemben Balczó mondata: azért nem edzősködöm, mert amit én tudok az öttusáról, átadhatatlan. Viszolygom a rutintól, amíg élek, amatőr akarok maradni. Bródy Jánossal turnéztam Észak-Amerikában. Ottawában, a sorozat végén odajött hozzám, hogy „Te, Bandó, ennyi föllépés után hogy tudod ezt ilyen lelkesen csinálni? Mintha most kezdted volna, mintha minden ezen múlna, én meg bemegyek, elgitározom és dalolom a koncertet, de már nem igazán lelkesen”. Annyit válaszoltam, hogy „Bródy, szedd össze magad! De ha nem megy, abba kell hagyni!”. Az amatőrség számomra azt jelenti, hogy szívből, lélekből, a magad gyönyörűségére csinálod. Jászai Mari mondta, szégyelli, hogy pénzt vesz fel azért, amit akkor is csinálna, ha egy vasat se kapna érte. Szép gondolat. Én, ha ingyen megyek fellépni, akkor is másfél órát vagyok színen. Jót tesz a léleknek az amatörizmus. Heinrich Böll, Egy bohóc nézeteiből idéztem az Úton-útfélen című első könyvem, amikor mottót választottam: „A hivatásos magatartás a legjobb védőpajzs, életre-halálra csak a szent és az amatőr játszik.”

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik