Az ilyen finomságokkal csak az a baj, Janikám, szólalt meg ekkor a kövér nő a bejárati ajtó mellett oly vontatottan és halkan, mintha horgolás közben csak úgy magának mesélné; erősen illatoznak. Ez a baj. A fogát is moshatja az ember, ahogyan akarja. Nem azért mondom, mert én is szeretem, a jó disznósajtnál nincsen jobb reggeli, meg kell egy kicsit ecetezni, de hát így is visszajön az ember gyomrából. Az orvos azt mondja, hogy csak a rossz fogaktól büdös az embernek a szája, de hát szerintem büdös a gyomrától is. Ahol meg ilyen nagy a páratartalom, mint minálunk, ott mindent erősebben lehet érezni a levegőben.
Egy pillanatra fölnézett. Látta, hogy a fiatalember elérti, egészen lassan visszafordul, és már vörösödik is a nyakától fölfelé. Ezt azonban nem várta be, mert meg akarta kímélni őt a saját kéjesen kárörvendő tekintetétől.
Én nem tudom, hogy ezt maguk a Gellértben miként csinálták, folytatta a saját horgolására tekintve, de itt ezt mi tudjuk és mindenki betartja a rendszabályokat. A vendégeink erre is elég kényesek. Majd látni fogja. Mindent, de mindent számon tartanak és mindenbe bele is beszélnek. Hogy ők most határozottan úgy érzik, legalább két fokkal melegebb a víz a férfimedencében. A másik meg azzal jön ki, hogy ma hidegebb volt. Melegebb, hidegebb, én ugyan mindent rájuk hagyok. Nekem olyan mindegy. Ha akarják, naponta tízszer megmérem nekik a víz hőfokát. Akkor láthatják a saját szemükkel. Megcsinálja nekik az ember, megmutatja, mert honnan tudhatná, hogy ki kicsoda. Később majd tudni fogja, nagyon is pontosan fogja tudni. Sajnos, ez így van, Janikám. Csak azért mondom, rájuk kell hagyni. Jé, mondja az ember, tényleg hidegebb, és akkor örülnek. Vagy annak örülnek, hogy tényleg melegebb. Úgy kell csinálni, hogy örülhessenek. Mindent nem kell rájuk hagyni, de majdnem mindent rájuk lehet hagyni. Maga még nem tudja, ennyi tapasztalata az életkorából kifolyólag nem lehet, de higgye el, hogy hasonlítanak, nagyon hasonlítanak, mégis sokfélék az emberek. Néha arra megyünk rá, hogy mennyire hasonlítanak, máskor meg arra, hogy mennyire különböznek, mást a Józsi bácsitól sem tanulhat, higgye el, Janikám. Kicsit elhallgatott, s mivel válasz egyáltalán nem érkezett, sem kérdés, sem ellenkezés, egyetlen mukkanás sem, szinte bocsánatkérően hozzáfűzte még, bizony, nagyon sokfélék, sokfélék az emberek, Janikám.
Nem volt türelmetlen.
Arra várt, hogy a másik mindent rendesen földolgozhasson magában, s amikor felpillantott, elégedetten vette tudomásul, hogy hosszú időre jól elirányította a fiatalembert. Az új kabinos vérvörösre válva állt előtte, idegesen váltogatta a lábait, szinte rugdalódzott, mint aki nem bír magával vagy szét akarnak szakadni a tagjai. Tulajdonképpen tetszett neki. Hiszen ez egy egészen helyes fiú. A széles, parasztos arca, a kiugró, s most minduntalan megmoccanó pofacsontjai, a tejszínű bőre, a sűrű, dühödten összevont szemöldöke. Kicsit sajnálta, amiért ilyen gyámoltalan.
Anyátlan. Ez jutott először eszébe, s ettől a megállapítástól aztán nem tudott többé megszabadulni.
Na, menjen a dolgára szépen, Janikám, tette hozzá mégis igen keményen. Mossa már föl a folyosóját, mert lassan tényleg tíz óra lesz. A fürdőmester meg nem fogja maga helyett fölmosni, arról biztosíthatom.
Ez azért sok volt az új kabinosnak, több, mint amennyit elviselhetett.
Egy pillanatig mérlegelt, s a mindenféle hamis ékszerekkel feldíszített asszonyság le is olvasta az arcáról, hogy mivel küszködik, mégsem tudta az indulatát tovább visszatartani.
Ne mondja már, ne mondja, hogy büdös a szám, hörögte magából kikelve.
Azt én nem mondtam magának, Janikám, hogy magának milyen a szája, hangzott az asszonyság méltóságteljesen szigorú válasza, már hogy mondhatnék ilyen rondaságot. De hogy majd minden reggel disznósajtot meg fokhagymás kolbászt eszik, arra a fejemet teszem. Még a pirospaprikát is kiérzem. Lehet, hogy a kis menyasszonyának tetszik így, de másokat zavar. És most vegye úgy, hogy én ezt őszintén meg is mondtam magának a szemébe.
Majd maguk fogják nekem megmondani, hogy mit reggelizzek.
Azt én ugyan nem mondom meg magának, kisfiam, hogy mit reggelizzen.
Ha viszont a fürdőmester találná megmondani, akkor abból nem sok jó származna.
Érezte az új kabinos, hogy valósággal beleborzad, mert szeretett volna ennek a nőnek a nagy, nyugodt, fényes arcába belesújtani, vagy az asztalát rúgni fel. Ez a rohadt nő nemcsak azt tudta ki, hogy neki van menyasszonya, hanem még azt is, hogy reggelire kolbászt eszik.
Amit józan ésszel nem lehetett sem felfogni, sem elviselni.
A Lukácsban a kabinosok az évszaktól függetlenül mindig fehér vászonnadrágot és fehér atlétatrikót viseltek, s fehér rövidujjú inget csupán a fürdőmesterek. Most úgy érezte, mintha jeges szél csapná meg a meztelen vállát. Mint mikor a jeges szél rátapad a forró izzadásra. De hiszen a szél nem is tapad rá semmire. Mi történt, kérdezte riadtan magától, mit tett ez a nő, velem, mi történik itt, velem. Ami nem föltétlenül a helyet jelentette, ahol állt. A kérdés oly nagy lett és oly hangos, holott valójában szólni sem tudott. Hanem ő maga is erős undor kíséretében vette tudomásul a fokhagyma bűzös illatát. Egy kiszáradt, néma száj, amelyből nem tudja kiköpni, és émelyeg tőle. Mosott ő már eleget hányást, pumpált ő már szartól és papirostól eldugult vécécsészét nem egyszer, s mintha ezek az élményei ömlenének vissza a szájába: a gyomrából öklendezte föl. Pontosan úgy, ahogy ez a rohadt nő előre meg is mondta neki. Hat hónapja szerelt le a katonaságtól, s azt hitte, hogy ettől majd jobb lesz, mert ott folytonosan őt baszogatták. Mosta elégszer a sáros folyosókat, és a mosodában neki kellett a szaros gatyákat a gépbe tömnie, vele kotortatták ki a rácsok alól meg a lefolyókból azt a sok szappanos szőrt. Ha meg nem húzott eléggé bele, akkor az edzője szidta a jó kurva édesanyját, ezt is, mindent el kellett tűrnie. Mégsem érezte még soha, hogy ilyen körmönfontan alázták volna meg. De hiába nézte, minden ajtó csukva volt, és a rohadt nő sima arcán semmi nem változott meg. Akkor meg mitől érzem ezt a rohadt hideget a hátamon. Mint aki soha többé nem tud majd megszabadulni e moccanatlan szemektől. A fényes homlokára fölrajzolt nevetséges szemöldökétől. A vérpiros gyöngyeitől, amelyek a nyakában, a fülében és a karján csörögtek. Ám hiába rettegett, szitkozódott és őrjöngött magában, ha egyszer az asszonyság ezt is látta rajta, mindent látott, mert rajta mindenki mindent láthatott.
Ordítani szeretett volna, ordítani, ám olyannyira visszafogta, hogy szabályos vinnyogásba csuklott a torkán az ordítás. Amivel meglepte önmagát, nem tudott vele mit kezdeni. Egyszer csak csorogtak a szeméből a könnyei, a torkát pedig valami annyira elszorította, hogy még egyszer felvinnyogott. Teste megmeredt, lábait sem rázta már, hanem úgy állt velük az asszonyság asztalánál, mint akit lecövekeltek. A fejét pedig a nagy erőfeszítésben hol felvetette, hol meg lehorgadt, a mellére bukott. Bugyborékolva jött a sírás. Az arca is olyan kis helyes, gondolta a jegykezelőnő elég részvétlenül. De hát mit is csináljon egy ekkora síró gyerekkel. Mindenre el volt készülve. Arra is el volt készülve, hogy az új kabinos netán az eszét veszti, és meg találja támadni őt. Ebben a bejárati ajtó melletti sarokban eléggé be volt szorítva, nem nagyon volt hová kitörnie innen. A másodperc tört része alatt tett meg minden szükséges elővigyázatossági intézkedést. A folyosó végén meg úgyis ott vannak ezek az erős férfiak.
A cérnagombolyagot egy nylonzacskóban tartotta, a zacskót az ölében. Ezt most kiemelte, s az ujjára feszített horgolással együtt várakozóan az asztalra helyezte. Csakhogy a nagy, vastag ujjai között azért gyorsan kifordította a horgolótűt, s ez úgy meredt elő a vérpirosra festett körmei közül, mint valami veszélyes fegyver. Védekezni fog. Kissé előredőlt. Ha támad a fiatalember, akkor először is az asztalt fogja ráborítani. Készenlétbe helyezte a lábait. De akár a szemét kiszúrom a kis disznójának, ha támad.
Nádas Péter: Párhuzamos történetek
Jelenkor Kiadó, 2005 (második kiadás, 2012)
