Ott hagytam abba a Nimfomániás első részénél, hogy reméltem/könyörögtem, hogy a második rész majd visszamenőleg is működőképessé tegye az első részt, mely számomra túlságosan semmilyen, lapos volt Lars von Trier világához, rendezéseihez képest.
A második rész előtt a moziba menvén már azon gondolkodtam, hogy hátha ez a kispolgári perspektíva a film lényege, a megbotránkoztatás hiánya, szóval próbáltam feloldani a bennem ülő félelmet és rossz érzést úgy, hogy a rossz élményt próbáltam meg jobbnak hazudni – a pszichológusok ismerik az elmének ezeket a törekvéseit.
Aztán megnéztem a második részt, és jelentem, mázsás szikla görgött le a szívemről. A Nimfomániás 2. része helyrerakja az elsőt, sőt az életmű két korábbi filmjéhez is kapcsolódik.
Lehet, hogy marketingokokból indokolt, de egyszerűen butaság volt kettévágni a négyórás filmet. Így alkot egészet, és azt javaslom, senki ne adja fel az első után, és senki ne nézze meg csak a másodikat.
Joe fiatalkori kalandjai után elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor elveszti a gyönyörre való képességét, és ekkor Jerome-mal él együtt, gyerekük is születik. De Joe vissza akarja szerezni a kéjt, és elmegy egy férfihez, aki megalázza-megveri a nőket. A véres és kegyetlen „terápia” mindig éjjel zajlik, ekkor Joe kétéves gyerekére bébiszitter vigyáz. Kivéve egy estét, amikor magára marad a gyerek. Felébred az éjszaka közepén, kimászik a rácsos ágyból, elér az erkélyajtóhoz, ami a tél és a hulló hó ellenére nyitva van. Kimegy, és felmászik a korlát előtt álló kis lépcsőcskére. Fent van a sokadik emeleti erkély korlátjánál. Bármelyik percben lezuhanhat.
Ismerős képek, igaz? Az Antikrisztus kezdődik így. De míg ott a gyerek a szeretkező anyja tekintetétől követve kilép és kizuhan az ablakon, itt megmenekül – apja hazaér, és megmenti. Ez az első jel, hogy a Nimfomániás az Antikrisztus antitézise. Míg ott a szexualitás romboló erő, itt építő, örömelvű. Ahogy a nyugati és a keleti kereszténység kapcsán is megfogalmazódik a filmben: nyugatról, a szenvedés felől (hisz itt Jézust inkább ábrázolják a kereszten), elindulunk az öröm felé (az ikonokon Jézust leginkább egyedül vagy anyjával láthatjuk).
Az az első részből egyértelművé lett, hogy a rengeteg szerető afféle többszólamú zeneműként egy közös harmóniát teremt, azaz a teljességre és a harmóniára törekszik. Most az is kiderül, a nimfománia nem egyenlő a szexfüggőséggel, nem valami elfedésére, valami hiány pótlására kell, hanem a legerősebb emberi ösztön, a szexualitás legteljesebb követésére és örömére. A szexfüggők anonim klubjából így kilógó Joe egyre jobbá és teljesebbé válik a történetben. Az Antikrisztus antitézisevé: krisztusivá. Joe szavai, amit a legteljesebb vágy pillanatában mond (a két részben kétszer) „Fill all my holes” gyönyörű kétértelmű mondat (sajnos a magyar fordítás csak az obszcént adja át): egyfelől „dugjál meg mindenütt”, másfelől „töltsd be az ürességeimet” – az első a kéj akarása, a második pedig a kegyelemé.
Fura mindezt egy olyan filmre gondolván leírni, melyben megkorbácsolt női fenekek, meredő hímtagok, szeretkező nők, pedofil történetre felizguló férfiak szerepelnek.
Pedig mi sem áll távolabb ettől a filmtől, mint az öncélú szexualitás, a pornó. Sőt.
Igazából a rendező teszteli a nézőt. Mi, akik belépünk a film terébe meg kell tanuljuk elfogadni Joe szabadságát és örömét, ez a történetvezetésből fakad. Felülvizsgáljuk a médiából áradó egyoldalú szexualitást, ami a reklámokból és mindenféle műsorokból árad. Joe élete történetét Seligmannak, az aszexuális bölcsésznek mondja el – s ez a tudós elme bizony mi vagyunk. Párbeszédeik szándékoltan papírízűek – ez egyfelől a pornófilmek dialógusainak laposságát parodizálja, másfelől a mai, internetes memóriát is kigúnyolja. Ma egy okostelefonnal mindenki könyvtári információhoz fér hozzá azonnal, a memóriánkat a zsebünkben hordjuk – a mobilinternet korában mindenki tudóssá lesz. Seligman műveltsége a Wikipedia. Végső viselkedése pedig azt példázza, hogy bélyegezzük meg azt, akinek van mersze követni legerősebb vágyát, és eközben jobb emberré is válik.
Azaz Lars von Trier szeretne megjavítani minket a maga módján.
Charlotte Gainsbourg nagyot alakít, ahogy az első részben Stacy Martin is. Stellan Skarsgard Seligmanja is tökéletes, ahogy Jamie Bell is remek szadista verőember. De a Nimfomániás nem a színészi alakítások miatt emlékezetes, hanem a káromkodásokból állított katedrális kidolgozottsága miatt.
A Nimfomániásban végső soron semmi meglepő nincs, az Antikrisztushoz kapcsolódva (amely pedig a Melankóliával érthető igazán) hasonló a végkicsengése, mint a Hullámtörésnek. Hogy ki a jó és a rossz, azt még mindig nem mi, a társadalom dönti el.
