És persze betérőnek sem becézném azokat, akik öt számjegyű összegeket szurkoltak le azért, hogy lássák a Rammsteint, amelynek énekese a szóban forgó lángszórók nagy részét kezelte. Mindegy, kint hideg volt és nehéz gazdasági helyzet, bent meg hőhullám és telt ház. Ezt tudja a Rammstein. Összehasonlításképpen: nem sikerült teljesen megtölteni ugyanezt a helyet például Shakirának, Britney Spearsnek és Katy Perrynek sem. És ez még mind semmi, a német zenekar miatt ugyanis már zsinórban harmadszor kellett kitenni az Aréna pénztárára a „Minden jegy elkelt” táblát.
Utóbbi imponáló ténynek persze volt egy olyan olvasata is, hogy ki tudja, izgalmas lesz-e még ez sokadszorra, főleg annak fényében, hogy elég sok a fix elem az együttes műsorában, és legutóbb nem is olyan régen, másfél éve jártak itt. Mint azonban kiderült, ilyen aggodalmakra nem nagyon volt ok. Sőt olyan történt, ami még talán soha az Arénában – az ülőhelyes nézők már az intró alatt felálltak, és állva is nézték végig az egész koncertet. Ismét csak összehasonlításképpen: a közönség még Lady Gagának és Tom Jones-nak is csak a ráadásban tapsolt és csápolt állva ugyanitt.
Persze az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy az azonnali álló ováció nem feltétlenül a Rammstein múlhatatlan zenei érdemeinek szólt, hanem annak, hogy a Rolling Stones-komplexus jegyében kezdésként egy 30 méteres vashíd ereszkedett alá a plafonról a nézőtér közepén helyet kapott külön kis pódium és a rendes nagyszínpad közé, a tagok pedig a közönségen keresztül vonultak be. Onnantól viszont akár le is ülhetett volna mindenki, hogy a zenészek elfoglalták a helyüket, de ez nem történt meg, szóval valamit azért mégiscsak tudnak ezek a fickók.
Hogy pontosan mit is? Nos, az egyértelmű, hogy a Keine Lust, a Feuer Frei vagy az Asche zu Asche otromba zakatolását nehéz ülve elviselni: muszáj felállni, dobogni meg bólogatni. Másrészt egy Rammstein koncerten azért sem ül le az ember, ha előtte állnak, mert akkor nem látja, ahogy a német kannibál, Armin Meiwes sztoriját feldolgozó Mein Teil előadása közben a henteskötényt és szakácssapkát viselő, böllérkéssel kombinált mikrofonba éneklő Till Lindemann megsüti egy lángszóróval a kondérban ülő szintist, Flakét. És hát egyszerűen azért is lábujjhegyen kell állni, mert amikor nagy néha elalszanak a percenként feltörő lángnyelvek, muszáj megszámolni, hogy megvan-e még mind a hat zenész épen és egészségesen.
Ugyanakkor van itt még valami. Igaz, hogy a Rammstein show-ja olyan bonyolult, hogy ránézésre a színpadot nehezebb volt megépíteni, mint felújítani a Margit-hidat, és igaz az is, hogy zeneileg nagyon primitív ösztönökre épít a banda, de az eddig elmondottakon túl egyszerűen azért is állva kell őket nézni, mert jó látni, ahogy előadják ezt az egészet. Ez az öt kigyúrt állat, meg a komikusan sovány Flake a középiskolában valószínűleg mind nagyon vágyott a színjátszókörbe, csak az imidzsükkel nem tudták volna összeegyeztetni a dolgot, meg nem is értek rá igazán, miközben a suli mögött AC/DC-re és Laibachra hajigálták a petárdákat. Most viszont, hogy van módjuk összekötni a hobbijaikat (mármint a pirót meg a metált) a titkos vágyukkal, nagyon élnek: grimaszolnak, színészkednek, bohóckodnak, és rettenetesen élvezik.
Túl messzire menni és művészt kiáltani persze nem kell: ez a színház egy groteszk cirkusz, de azért az olcsó hatásvadászatnál több tud lenni, mert a sütögetős mutatvány például így harmadszorra is nyomasztó volt egy kicsit. Ugyanez mondjuk nem volt elmondható arról a jelenetről, amikor a Pussy alatt Till Lindemann beállt a híres pénisz formájú, habot lövellő ágyúja mögé, de a freakshow-ba ez is belefért. Sőt az is, hogy amikor kiment a zenekar a kisszínpadra, a dobos pórázon vezette végig az említett hídon a négy társát, miközben az ötödik a túloldalon rémisztő hangeffektekkel szórakoztatta a népet. Talán úgy lehetne ezt röviden összefoglalni, hogy a Rammstein nem egy Tom Six a zenei életben, hanem egy Tarantinóval kevert John Carpenter. Más szóval csúcsminőségű B kategória.
Bruttó két órán át nyomták, slágerük pedig már annyi van, hogy néhány ki is maradt, de azért a lényeg belefért a keretbe (elhangzott az Amerika, az Engel, a Du hast meg az Ich will is), és bár a tagok játéka felett semmilyen értelemben nem lebeg Jimi Hendrix szelleme, a tüzet okádó angyalszárnyak és fejre szerelt lángszórók mellett volt még gitárgyújtogatás is. Ha már korábban szóba került a Rolling Stones, zárásul azt mondom: abban ugyan nem vagyok biztos, hogy ezzel azt akarták üzenni: „It’s only rock and roll”, de ettől függetlenül nagyon könnyű volt azt mondani a produkciójukra, hogy „I like it”.
(A kép nem a budapesti koncerten készült.)
