A társulat csaknem háromszáz éve számít a klasszikus balett etalonjának: nemzetközi hírű a csapat, párizsi utikönyvek állandó címszava az épület, Franciaország egyik büszkesége maga a fogalom, a brand. És, miközben az elképzelhetetlenül komoly presztízsű intézmény úgyszólván futószalagon ontja a hihetetlenül magas színvonalú előadásokat, ugyanúgy meg kell vívja a maga cseppet sem magasröptű küzdelmét a mindennapokkal, az állami adminisztrációval, az idők változásával – végső soron: a túlélésért –, mint bármelyik más művészeti társulatnak.
Arról éppen lehet fogalma a balettot csak messziről szemlélő nézőnek is, micsoda iszonyatos erőfeszítést, tehetséget, szorgalmat, önfeláldozást kíván még a kar legutolsó sorában próbálkozó táncostól is a puszta jelenlét: a készültség, a képesség, a koncentráció szinten tartása. Ám legtöbbünk aligha van tisztában annak a hatalmas apparátusnak működésével, amely a balett hátterét biztosítja. S itt nem csak a szabóműhelytől a színpadtechnikán át a büféig elgondolható segédtevékenységekről van szó, de mindenek előtt arról a roppant szervezői munkáról, amelynek következtében ez az egész, rendkívül bonyolult, sok száz tényezős rendszer – amelyet páratlan összhangban működtetnek annak szakemberei – láthatóvá, sőt élvezhetővé, sőt eladhatóvá válik.
Ez a folyamat jelenik meg az amerikai dokumentumfilmes veterán két és fél órás opuszában. A film végigköveti több koreográfia megszületését és színpadra kerülését kiemelkedő koreográfusok, balerinák közreműködésével. Bemutatja a szervezés bonyodalmait, például kiderül, hogy, akár az alapító Napkirály idejében, ma is – finoman szólva – körbe kell udvarolni a szponzorokat. Utal a megújulásért vívott küzdelemre, hiszen a hagyományos balett e szentélyében is tisztában vannak azzal, hogy választ kell adniuk az egyébként rendkívül erős és fontos, a klasszikus stílustól jócskán s igen kreatív módon eltávolodott kortárs tánc kihívásaira. Végezetül pedig szociális kérdésekkel is foglalkozik: amennyiben nem hagyja szó nélkül, milyen lehetetlen egzisztenciális helyzet vár a balett negyven évesen, már kiöregedett táncosként új egzisztenciát alapítani kénytelen obsitosaira.
A rendező-producer, aki fél évszázada maga is a megfigyelő dokumentarizmus egyik megalapítója volt, ezúttal sem tagadja meg magát: módszere a folyamatos jelenlét, az események megzavarás nélküli rögzítése. Hagy tehát időt a folyamatok önmaguktól történő kibontakozására. Ám egy kissé talán túl sok időt is hagy, s mintha elmenne a kibontakozni készülő drámai csomópontok mellett. Érint bizonyos problémákat (a mára tagadhatatlanul kissé narcisztikussá, elidegenedetté vált) táncstílus megújítása és a nyugdíj-problematika önmagában is igen erős feszültséget hordoz), ám azután belefeledkezik a mozdulatok szépségébe, a színpadi varázslat bemutatásába, és végül nem képes történetté, gondolatmenetté, érzelmileg is ható folyamattá szervezni a temérdek felvett anyagot.
Kinek ajánljuk?
A klasszikus balett szerelmeseinek kötelező gyönyör mindez.
Kinek nem?
Aki nem tartozik pont ebbe a kategóriába, az viszont alighanem kegyetlenül unja majd.
La danse – Le ballet de l’Opéra de Paris – színes, feliratos, francia-amerikai dokumentumfilm, 2009. Rendezte: Frederick Wiseman. Operatőr: John Davey. 159 perc. Forgalmazó: Anjou-Lafayette.
Hazai bemutató: június 16.
TPP
