Meghallgatható:
LADY GAGA: Born This Way
Nem szoktunk dallal kezdeni, pláne nem foglalkozunk béna, állóképes videók formájában közzétett számokkal. Lady Gagával viszont kivételt kell tenni, hiszen per pillanat ő a legnagyobb, a második lemezét pedig mindenki várja – szóval íme a Perez Hilton blogján valamiért épp az említett körítéssel kiposztolt címadó szerzemény az albumról, a Born This Way.
Hát, izé, most mit lehet mondani? Ehhez a dalhoz illik is a gagyi kivitelezés és az ócska hangzás, mert egy szemérmetlen Madonna-nyúlás az egész, a megengedhetőnél madonnásabb énekkel. Ebből persze messzemenő következtetéseket nem kell levonni, mert a majdani lemez ennyitől még lehet jó, csak sokkal jobb számok kellenek hozzá – de ezt így azért inkább nem kellett volna. Lapozzunk.
Meghallgatható és megvásárolható:
MOGWAI: Hardcore Will Never Die, But You Will
Mindig árulkodó, ha zenehallgatás közben az ember kinyit egy muzsikáló honlapot, és nem tűnik fel neki, hogy valami más is belevegyül a hallgatott dalokba. A Mogwai lemezével nekem ezt sikerült percekig játszanom – pedig a címét még mindig nagyszerűnek tartom, és az első két beharangozó dala is ígéretes volt. Az egyik, a Rano Pano egy úszkálós, révedezős szám, a másik, a San Pedro meg egy laza, tempós rockdal, a kettő alapján egy viszonylag változatos, dinamikus lemezt képzelt el az ember, amin lehet, hogy lesznek rosszabb momentumok, de jócskán akadnak majd jobb pillanatok is. Ehelyett azonban egy kompletten unalmas, teljesen érdektelen album született, amibe még a jobb dalok is beleszürkülnek.
Persze ha úgy veszem, ez nem is olyan meglepő, mert, már elnézést, de ez is csak posztrock. Mogwaiék a stílus legnagyobbjai közé tartoznak, mindenki kihúzza magát, ha meghallja a nevüket, és még a Miami Vice moziváltozatában is szerepelt egy daluk, de a saját árnyékukat ők sem tudják túllépni. Vagyis ők se nagyon tudják megkülönböztetni (már) a katartikus monotonitást és a tetőpontig lassan épülő dalokat a prüntyögéstől meg a kavirnyálástól, ami ezen a lemezen szinte végig megy. Népszerű ettől még (vagy éppen ezért) persze lehet a Hardcore Will Never Die, But You Will, de ez egész egyszerűen nem egyéb, mint tartalmasnak álcázott olcsó easy listening, aminek az összedobása nem tarthatott tovább két napnál, a szavatossága pedig még a két órát sem éri el. Ennyit a legendákról.
A lemez teljes egészében meghallgatható a Rolling Stone weboldalán.
Meghallgatható és megvásárolható:
THE TWILIGHT SINGERS: Dynamite Steps
Hogy most már valami jót is mondjak: az alternatív rock egyik legkellemesebb figurája, Greg Dulli megmenti a hetet. Az Afgan Whigsből, a Foo Fighters első lemezéről és a 2008-as év egyik legjobb albumát készítő Gutter Twinsből is ismert figura ezúttal Twilight Singers nevű zenekarával adott ki új anyagot, és ugyan nem tesz többet vele, csak hozza az elvárhatót, ennyi éppen elég is ahhoz, hogy egy kitűnő lemezt vehessünk a kezünkbe. Sőt megkockáztatom: a Dynamite Steps lényegében semmivel nem rosszabb, és nem is sokkal másabb, mint az ominózus Gutter Twins-album, a Saturnalia. Csak épp ezen a Screaming Treesben és a Queens of the Stone Age-ben is megfordult Mark Lanegan nem Dulli egyenrangú partnere, hanem mindössze vendégszereplő egyetlen számban.
Így Dulli kicsit lágyabb stílusa nyilván jobban érvényre jut, viszont a zene karakteressége semmilyen csorbát nem szenved: a főszereplő hangja sokkal magasabb és finomabb, mint a dörömögő rockikoné, a hangulat pedig nem éjszakai, hanem – ezt mondja a zenekar neve is – szürkületi, de ezek csak hangsúlykülönbségek. Dulli továbbra is nagyszerű dalszerző, egyedi dallamvezetése tökéletesen működik, szellős gitárjátéka tele van emlékezetes megoldásokkal, és a hangszerelés terén is vannak jó ötletei, legyen bár szó épp kevés elektronikáról vagy vonósok bevetéséről. Ha szabad így fogalmazni, ez az igazi hétköznapi rockzene – nem azért, mert szürke, hanem azért, mert olyan elevenen és elegánsan szól a legvalóságosabb dolgokról, hogy szinte bármikor, bármilyen élethelyzetben jól tud esni.
A lemez teljes egészében meghallgatható a spin.comon.
(Megfelelő technikai feltételek mellett) meghallgatható:
THE FLAMING LIPS: Two Blobs Fucking
A modern Pink Floydot játszó Flaming Lips előszeretettel bonyolódik mindenféle kísérletekbe. Ilyen volt például 1997-ben a Zaireeka című lemeze is, ami négy CD-n jelent meg, és úgy kellett hallgatni, hogy a korongokat egyszerre indította el négy különböző lejátszón az ember. Az ötlet persze nem volt új már akkor sem, az azóta eltelt időben meg pláne elterjedtté vált (már amennyire egy ilyen ötlet el tud terjedni), de a zenekar most maga is visszatér a koncepcióhoz egy dal erejéig, és átkalibrálja az egészet a mai technikai vívmányokra. Vagyis kapunk 12 YouTube-videót, amiket aztán 12 telefon és/vagy számítógép segítségével egyszerre kell megszólaltatnunk, és már hallhatjuk is a Two Blobs Fuckingot – játéknak nem rossz, és a közösségszervező ereje sem elhanyagolható, úgyhogy hajrá.
Az instrukciós videó itt látható, a leírásában pedig ott a link az összes dalrészre is.
