Meghallgatható:
PJ HARVEY: Let England Shake
A brit zene, az ugye egy külön fogalom. „Mint olyan.” Van, akinek a jelző már-már szakrális jellegű, és van, akinek éppen ezért inkább szitokszó. Lehet azonban a szokásos értelmezéstől eltérő módon is brit egy zene – ez az az eset, amikor nemcsak onnan jön, hanem Nagy-Britanniáról is szól. Az ilyesmi a mezei brit zenéknél általában pont annyival érdekesebb meg jobb, mint amennyivel ritkább, azaz sokkal, példának most így hirtelen a The Good, the Bad and the Queen albuma ugrik be. Na meg itt az új PJ Harvey-lemez is, amely főként a brit háborúkkal foglalkozik.
Persze nyilván akad olyan is, akinek meg pont ez a riasztó, mondván: a fenének kell ilyesmiről énekelni – és akkor arról még nem is esett szó, hogy a Let England Shake-et egy templomban rögzítették. Mindezek miatt azonban kár félni tőle, mert úgy rakenroll, ahogy van. Nem amolyan erőltetett lazázást kell persze érteni ez alatt, hanem azt, hogy akármennyire is az okos és alternatív dívák sorába tartozik az énekesnő, ez az album tök lendületesen és természetesen gurul elő a hangfalakból: lábbal dobolható ritmusokra és emlékezetes, dúdolható dallamokra épül már a nyitódal is, a svung pedig a későbbiekben sem sikkad el.
Ugyanakkor azért azt sem lehet mondani, hogy teljesen lineáris volna az egész, mert épp a megfelelő arányban csavaros is a zene. Az alapvetően pofonegyszerű számokba mindig jutnak jól működő, apró trükkök, mint például a szinte rajzfilmszerűen használt harci trombita a The Glorious Landben, vagy a férfikórus a The Words That Maketh Murderben, szóval a végeredményt azért nyugodtan lehet art rocknak nevezni. Amúgy meg ha van lemez, aminél ki kell emelni a jó dalok mellett a produkciós munkát is, az ez: PJ Harvey, John Parish és Mick Harvey gitárosok, valamint a sztárproducer, Flood közös munkája tényleg karakteres, kellemesen szellős és élő hangzást eredményezett, amiben ott csilingel a felvételek helyszínének aurája is.
Mindez persze a folyton megújuló PJ Harvey-tól olyannyira nem is meglepő, hiszen általában több mint tisztességes albumok kerülnek ki a kezei közül. Mindazonáltal nyolcadjára már elég ritkán szokás ennyire színvonalas, azonnal szerethető és hosszú távon is érezhetően jól működő albumokkal előrukkolni, amik kényes eleganciával egyensúlyoznak a közérthetőség és a tartalmas, érdekes megoldások között. Úgyhogy nem is csak pipálni érdemes a Let England Shake-et, hanem már így év elején nyugodtan be lehet tárazni 2011 legjobb lemezei közé.
A lemez jövő héten jelenik meg, de az NPR.org lejátszójával már most meghallgatható teljes egészében:
Meghallgatható és megvásárolható:
AMPLIFIER: The Octopus
Az Amplifier első lemezét két perc volt megszeretni: egy gerjedéssel indult, aztán rögtön egy olyan jólfésült stoner/space rock riffel folytatódott, ami minden ellenállást felőrölt – és még csak ezután következett a meglepetés, hogy nem valami tökösködő majom, hanem egy énekes énekel a zenekarban. Ilyen lendületvétel után úgy ment végig az az egyébként marha hosszú, 65 perces album, mint a huzat, többször is. Na mármost, mindezt azért kellett elmesélni, mert a harmadik Amplifier-lemezt meg öt perc megszeretni, és szintén egyben lecsúszik, többször is, pedig sokszor alig van már köze ahhoz, aminek indult ez a zenekar, és amúgy is két óra hosszú.
Szóval az a helyzet, hogy az Amplifierből progrock-zenekar lett. Persze maradt közben pszichedelikus és space-es, meg ha kell, odalépnek a manusok a torzítóra is, de ez már nem ugyanaz – és micsoda szerencse, hogy nem ugyanaz. Így ugyanis egyrészt még jobban felértékelődnek a banda korábbi munkái azáltal, hogy semmi nem lett túljátszva, másrészt meg kiderül, hogy több mindenben van még mondanivalója ennek az együttesnek, mint azt elsőre gondolni lehetett.
Sőt így most egyenesen egy olyan dologban mond újat a trió, amiben a fene sem gondolta volna, hogy lehet még újat mondani: amennyire kiürült 2011-re a progrock címke, annyira őszintén lehet kijelenteni, hogy a The Octopus egy friss progrock lemez. Nem akar mindenáron utat törni sehova, nem exhibicionista és nem is öncélú, egyszerűen csak előveszi a régi receptet, és lefőzi a maga szokásai szerint, a saját ízeivel. A zene így struktúrájában szinte teljesen a hetvenes éveket idézi, hangzásában és témáiban viszont naprakész bír maradni, és így a végeredmény is egészen érdekes: mintha csak együtt jammelne a Yes, a Pink Floyd, David Bowie, a Porcupine Tree, a Hum és a Filter, és még azok is csak a legjobb dolgaikat raknák bele az elegybe, akik amúgy kifogásolhatóak valamiért (nyilván nem a Floydra és Bowie-ra gondolok).
A dalok hosszúak, de nem öncélúak, ráérősen épülnek, de nem szépelegnek, sőt néha kifejezetten markosak, ugyanakkor még a legkeményebb részek is egészen puhán szólnak és gördülékenyek. Mondhatni, folytonos ellentétekből épül a zene, viszont összességében roppant harmonikus, de még itt is van egy „de”, mert az általános hangulat meglehetősen sötét és kicsit fenyegető is: komor basszusmenetek, settenkedő ritmusok, parás effektek, hátborzongató témák és finoman ijesztő énekdallamok lesnek a hallgatóra minden sarkon, akármennyire is nyugodt a környék, amin járunk. Mindez pedig bőven elég ahhoz, hogy 120 percen keresztül fenntartsa a figyelmet az Octopus – azt meg hadd ne kelljen mondanom, hogy milyen gyakori dolog ez.
A lemez a zenekar Bandcamp-oldalán teljes egészében végighallgatható.
Letölthető:
THE STROKES: Under Cover of Darkness
A Strokes a cirka tíz éve kezdődött nagy gitár-reneszánsz egyik fő felbujtója volt, de 2006 óta nem adott ki lemezt. Hogy a csapat milyen sikerrel tér vissza a döglődő színtérre, az március 21-én dől el, az Angles című új album ugyanis akkor jelenik meg, de egy dal alapján már most is lehet véleményt alkotni, ugyanis az első single, az Under Cover of Darkness máris letölthető. Vigyázat: az akció exkluzív, így 48 óra után, péntek este lejár!
A számot a zenekar weboldalán tették közzé.
