Ha koncertekről van szó, én olyan vagyok, mint a kutya a réten, akinek dobálják a botot: farokcsóválva, kíváncsian futkosok mindenhova. Azt viszont nem is tudom már, mikor voltam utoljára a szó klasszikus, vagy mondjuk inkább úgy, tinédzserkori értelmében izgatott egy koncert előtt. Hát, Lady Gaga kihozta belőlem ezt is. Hozzáteszem: nem én vagyok ekkora rajongó, hanem ő olyan nagy durranás, hogy tényleg bármit el tudtam volna képzelni a budapesti fellépéséről elöljáróban. Aztán vasárnap este megjött hazánkba, és kiderült, hogy gyér a fantáziám.
Lady Gaga szőke Amy Winehouse-nak sminkelve, egyméteres válltömésekkel lépett a Budapest Sportaréna neonfeliratos ketrecekkel, autóval és Mad Max-szereplőknek öltöztetett táncosokkal meg zenészekkel díszített színpadára. A harsogó technointro után következő Dance in the Dark alatt mondjuk még stílszerűen nem lehetett sokat látni belőle a színpad elé eresztett vetítővászon miatt, de a dal végén menten közelebb jött, és megmutatta egy pillanatra az arcát, majd a kocsi motorházába hajolva jó fél percre a hátsóját is. Mindez persze jól hangzik, de ettől még rosszul indult az egész: a dalok között délutáni szappanoperákba illő, előre megírt párbeszédek hangzottak el, a hangzás a harsogó alapok, valamint az előre felvett és az élő vokálok dzsungelszerű rengetege miatt olyan volt, mintha két rádió szólna egyszerre, Gaga pedig lihegett, aztán azt mondta, hogy mindenki vegye elő a farkát. (Nem vette elő senki, de sebaj: a színpad tele volt csaknem csupasz testekkel, hangsúlyos ágyékokkal, a főszereplő pedig a farpofái mellett a leszigszalagozott melleit is meglóbálta.)
Közben lement a Beautiful, Dirty, Rich, a Money Honey meg a Telephone, párszor átfutott elöl egy Slash-utánzat gitáros meg egy hárfás nő, akinek a hasára volt rögzítve a hangszere (komolyan), és néha bejött egy transzvesztita táncos is pár MTV EMA díjjal, a koncerttel párhuzamosan ugyanis a zenecsatorna rendes évi gáláján, Madridban többször is kitüntették Lady Gagát. Lady Gaga pedig jól nevelt lány, úgyhogy miközben azt ordítozta Budapestnek, hogy mindenki álljon fel, és ne adja fel az álmait, és legyen önmaga, többször is megköszönte egy operatőrön keresztül a díjakat élőben az EMA nézőinek. Na most, Budapesten ebből kábé annyit lehetett érteni, mint egy Uwe Boll-filmből: teljesen logikátlan és szürreális volt az egész. Mi a vér ez? – tettem fel végül jó félóra után a kérdést magamnak, miközben Gaga épp a padlóból emelkedett elő egy zongora tetején, aztán könnyekkel vegyes röhögésben törtem ki, amikor a hangszer kigyulladt, ő meg elkezdte egyedül játszani a Speechlesst. És akkor, mintegy válasz gyanánt, egyszerre összeállt a kép.
Nem az volt a pláne, hogy ha akar, tud ez a nő Elton John-módra szépen zongorázni, és k. jól énekelni is, mert ezt lehetett tudni, hogy Lady Gaga sok hangszeren játszik és jó a hangja, azt meg már a koncert elején is ki lehetett azért hámozni, hogy a zene itt csak kellék, de fontos és ügyesen használt kellék. A pláne az volt, hogy az überceleb itt hirtelen váltott egyet. Koreográfia helyett a székére állt, bénán akrobatikázott és állva klimpírozott, aztán a cipője sarkával fogta le a számba becsatlakozó gitáros hangszerén a hangokat, majd monológba kezdett, hogy akkor most jöjjön még egy dal azoknak, akik azt hiszik, hogy ő playbackel és nem maga írja a számait, mert nem így van. Ezzel belekezdett egy új szerzeményébe, de rögtön félbe is hagyta, és már egyáltalán nem szappanoperába illő módon, vihogva hozzátette: „hatalommániás vagyok, hát majd pont én hagyom, hogy más írja a dalaimat?”. Naivnak lenni persze nem kell, hogy jaj, ez „milyen emberi” volt, de innentől mégiscsak költözött valami spiritusz a produkcióba, vagy ha úgy tetszik, átvette a rendezést Uwe Bolltól Christopher Nolan. Ettől kezdve ugyanis a dupla fenekű bőrönd hol kinyílt, hol becsukódott, méghozzá nagyon jó ütemben: egyszer a (teátrálisan) teátrális, másszor a közvetlenebb(ül teátrális) Lady Gaga került elő, és a végletek így már egymást erősítették.
Néhány perccel később, az egyik dal végén Gaga már önmagának felelve üvöltötte akciófilmekbe illő hangsúllyal: „kib…ottul nem playbackelek”, aztán meg hol leült egy kontroll-ládára, és a lábát lóbálva, mosolyogva énekelt az első sorokban állók kezét fogva, hol katonatisztként nyomta az előre betanult Osho-jellegű konferanszokat. Mint megtudtuk, ő gyűlöli a pénzt, és az igazságot is, mert ő a bullshitet szereti, gyerekkorában pedig mindenki leköpte és kigúnyolta, de tessék, itt van, úgyhogy legyen mindenki önmaga, és higgyük el: eljön a mi időnk is, amikor mind híresek leszünk. Hogy ez bullshit egy milliomos szupersztártól? Ja, hát persze, de szerethető, mert egészen őszintén volt előadva. Mindeközben persze ment tovább a parádé is: kísérteties hegedűdallam szólt, és a pódium átalakult a Central Park legsötétebb szegletévé, következett a So Happy I Could Die és a Monster, majd színpadra lépett egy hatalmas polipszerű szörnyeteg is. Gaga pedig bálkirálynőnek öltözött és egy hidraulikus platón a közönség fölé emelkedett, művért folyatott végig magán, aztán pedig befeküdt az egyik táncosa lábai közé, és elmondta, hogy ez a Michael srác itt fölötte a lányokat meg a fiúkat is csípi, tehát olyan, mint Jézus: mindenkit szeret. Ezzel ugyebár az utolsó menüpont is pipálva volt (politikailag korrekt szentségtörés á la Madonna), úgyhogy sok nem is maradt hátra: jött a három csúcssláger – Pokerface, Paparazzi, Bad Romance –, majd Lady Gaga elhagyta a fedélzetet.
Arról amúgy gőzöm nincs, hogy a felsoroltak milyen sorrendben történtek, mert olyan volt az egész, mintha 72 órát ébren töltöttem volna Disneylandben, de mentségemre legyen mondva: erre is ment ki a játék. És haragudni sem tudok ezért, mert részleteiben ugyan sok szempontból volt kritizálható ez a két óra, komplett élményként viszont csak az maradt meg belőle, hogy Lady Gaga nem véletlenül a világ legnagyobb popsztárja jelenleg, hanem teljesen megérdemelten. Tudniillik egy rohadt okos, ambiciózus spiné, aki előrelátóan rak show-t, Pozitív Üzenetet, botrányt és jól előadott zenét is a műsorába, gondoskodik tartalomról és formáról egyaránt, és egyszerre építi az elérhetetlen sztár, a közönséget szolgáló szórakoztatóipari szakmunkás, a kikacsintó művész és a jó fej barátnő imidzsét. Szóval egyszerűen nem lehet nem hinni neki, na. A varázs persze tünékeny, de hazafelé a buszon még egészen biztosan tartott, legalábbis a koncertről távozó utasokra telepedett csendből erre lehetett következtetni. A jármű egyik fékpofája amúgy egész úton csúnyán csikorgott, és valahol a Rákóczi úton mintha egész határozottan azt nyöszörögte volna, hogy „p-p-p-poker face, p-p-poker face”. Szerintem tuti, hogy a Sors üzent nekünk: egyszer sztárok leszünk mindannyian.
