Június elején egy nőgyógyászt választottak meg Haiti új miniszterelnökének – írta meg a The New York Times.
Gary Conille szinte semmiféle politikai előélettel nem rendelkezik, mégis állítja, hogy többet tud tenni az országért, mint a tapasztaltabb politikusok. Sok haiti lakos pedig tényleg minden szalmaszálat megragad abban a reményben, hogy talán véget érhet az országot romba döntő bandaháború.
Conille ideiglenesen látja el a kormányfői posztot, közvetlen választói felhatalmazása pedig egyelőre nincsen: az ország kaotikus helyzete miatt az elnök feladatait április 25-e óta ellátó Átmeneti Elnöki Tanács nevezte ki őt miniszterelnöknek. Az országnak jelenleg ülésező parlamentje sincs, ráadásul a hadsereg és a rendőrség is alig tudja ellátni a feladatait.
A karibi államban 2020-ban tört ki a bandaháború, ami aztán egész Haitit lángba borította. A legerősebb bűnbanda, a C9 „család” feje, Jimmy „Barbecue” Chérizier – akinek beceneve egyesek szerint kedvenc ételére utal, mások szerint arra, hogy ellenségeinek milyen sorsot szán – most már ott tart, hogy forradalmárt játszik és elnöki babérokra tör, a kormánycsapatok pedig nem bírnak az egymással is hadakozó bandákkal. Ariel Henry miniszterelnök idén április 24-én lemondott és elhagyta az országot. Haitinek Jovenel Moïse 2021-es meggyilkolása óta nincsen elnöke. Az államfői feladatokat 2021 és 2024 között Henry látta el, most viszont a két tisztség ismét különvált. Kérdés azonban, hogy az új vezetés képes lesz-e megzabolázni a bandákat.
Ebben az ország alapjait megvető rabszolgafelkeléseknek ugyanúgy része volt, mint a polgárháborúknak, vagy Papa Doc rettegett „zsákos embereinek”.
Fekete Napóleon és Európa négerei
A Hispaniolának nevezett szigetet 1492-ben fedezte fel Kolumbusz Kristóf, aki először itt ért partot Amerikában. Mivel Kolumbusz a kasztíliai korona megbízásából hajózott, a sziget Santo Domingo néven spanyol gyarmat lett. Az itt élő őslakosokat a gyarmatosítók kegyetlensége, a kényszermunka és az Európából behurcolt betegségek jócskán megtizedelték. A spanyolok azonban Hispaniola nyugati felét lassacskán önként feladták, és a keleti térségre koncentráltak. Nyugatra így hamarosan francia telepesek érkeztek, akik kávé- és cukornádültetvényeket létesítettek, ahova Afrikából hoztak be rabszolgákat. A francia ültetvényesek, katonák és hivatalnokok száma eltörpült a fekete lakossághoz képest, így alakult ki a sziget ezen felének afrikai többsége. A franciák Saint-Dominguenek nevezték a maguk számára kihasított részt, így a szigeten létrejött a mai napig létező felosztás:
- a francia „rontott” verzióját, a haiti kreolt beszélő, fekete többségű nyugati rész, azaz Haiti,
- és a később Dominika néven függetlenné váló latino, spanyol ajkú keleti fél.
A 19. századig természetesen mindkét terület a sokszor egymással rivalizáló két gyarmati hatalomhoz tartozott. A spanyolok például igyekeztek ösztönözni a kalózkodást a francia vizeken. Így lett ennek központja a Haiti közelében található Tortuga, amely a Karib-tenger kalózaiból is jól ismert.
A haiti rabszolgák egészen 1791-ig kénytelenek voltak tűrni a sorsukat, amikor is a „fekete Napóleonkén” is emlegetett Toussaint Louverture vezetésével – az anyaországi forradalom mintájára – végül felkeltek a franciák ellen. Az ország hihetetlenül kaotikus történelme innen datálható. A lázadás rabszolgazendülésként indult, így, amikor az évtized közepén Robespierre eltörölte a rabszolgaságot, Louverture hűséget esküdött a köztársaságnak, és a továbbiakban francia zászló alatt küzdött a britek és a spanyolok ellen. 1799-ben André Rigaud, egy mulatt (azaz félig fehér, félig fekete) hadúr fellázadt Louverture ellen, és innentől kezdve már teljesen elmosódtak a frontvonalak a forrongó országban.
A káoszt megelégelő Louverture 1802-ben élethosszig tartó kormányzóvá kiáltotta ki magát, ami azonban kiváltotta Párizs rosszallását. Napóleon sereget küldött Haitire, hogy térdre kényszerítse a volt rabszolgákat. Louverture-t sikerült is elfogni, ám a függetlenségi harc tovább folytatódott egy újabb felemelkedő fekete hadúr, Jean-Jacques Dessalines vezénylete alatt. A konfliktus végül 1803-ban a feketék győzelmével zárult. Dessalines ennek következtében 1804-ben kikiáltotta Haiti függetlenségét, majd császárrá koronáztatta magát. A vérszomjas és hataloméhes vezető először is vérfürdőt rendezett a franciák körében: parancsba adta, hogy minden fehérnek meg kell halnia. Bizonyos létfontosságú személyek, például az orvosok, illetve a rabszolgák oldalán harcoló fehérek kegyelmet kaptak. Érdekesség, hogy ezek közé tartoztak a Napóleon parancsára érkező, de a felkelők oldalára átálló lengyel légiósok. Dessalines a lengyeleket – elnyomott státuszuk és lázadó természetük miatt – elismerően „Európa négereinek” nevezte.
Ezután azonban az újdonsült császár gyakorlatilag visszalökte a rabszolgasorba a haitiakat. Az ország gazdaságát ugyanis parancsuralmi alapra helyezte. Hogy a létfontosságú cukorimport fenntartható legyen, a haitiaknak kényszermunkát kellett végezniük az ültetvényeken, igaz, immár némi fizetségért cserébe.
Dessalines 1806-os halála után az ország kettészakadt, és ismét eljött a hadurak ideje. Északon Henri Christophe, a császár egyik tábornoka hozott létre új államot Haiti Királyság elnevezéssel, és I. Henrik néven trónra is lépett. Délen Alexandre Pétion, egy mulatt kiáltotta ki a köztársaságot, de termesztésen nem demokratikus államformára kell itt sem gondolni. Utóbbi maradékállam következő feje, Jean-Pierre Boyer 1821-ben egyesítette Haitit. Vaskézzel uralkodott, és az egész szigetrészre kiterjesztette a kvázi-rabszolgaságot.
A 19. század második felében a háborúk és forradalmak korának egy időre vége szakadt. Az országot egyre inkább a nagyhatalmak, főleg az Egyesült Államok szorongatták, ugyanakkor a század végére már civilek is feltűntek az elnökök sorában.
A zsákos ember elviszi a demokráciát
Haitin a 19–20. század fordulóján egyre nőtt a német befolyás, amit az USA nem nézett jó szemmel. A Monroe-doktrína értelmében ugyanis Washington kifogásolta az európai jelenlétet a kontinensen, aminek ellensúlyozására egyre gyakrabban avatkozott be Haiti belügyeibe. Tehette ezt már csak azért is, mert a karibi ország igencsak el volt adósodva az USA-nak. Amikor 1915-ben a szigeten lázadás tört ki a kormánnyal szemben, amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra, hogy megvédjék az USA érdekeit. Az amerikaiak Philippe Sudré Dartiguenavet ültették az elnöki székbe, majd olyan alkotmány-kiegészítést erőltettek az országra, amely feloldotta azt a tilalmat, miszerint csupán haiti feketék birtokolhatnak földet az országban. Innentől tehát fehérek is szerezhettek birtokokat Haitin. Az amerikai megszállás egészen 1934-ig tartott, és igen brutális volt, ami miatt fegyveres ellenállás bontakozott ki vele szemben. A caco néven ismert fegyveres csapatok elkeseredett és véres küzdelmet folytattak a tengerészgyalogosok ellen.
A második világháború után Élie Lescot és Paul Magloire elnöksége alatt az ország viszonylagos stabilitásban élt, igaz, Magloire puccsal került hatalomra. Haiti ekkor USA-barát külpolitikát folytatott, de az életszínvonalat is sikerült emelni. Az 1950-es években azonban olyan politikai krízis következett, ami elhozta a vérszomjas Duvalier-dinasztia uralkodását.
Paul Magloire 1956-ban lemondott, őt pedig elnökök egész sora követte – gyenge és instabil kormányokkal egyetemben. A politikai válságnak 1957-ben, François „Papa Doc” Duvalier megválasztása vetett véget. Duvalier becenevét onnan kapta, hogy polgári foglalkozása orvos volt: főleg a szegényeket gyógyította, így nagyon népszerűvé vált egész Haitin. Regnálásának szellemisége és gyakorlata azonban nem is lehetett volna távolabb a hippokratészi eskütől.
Duvalier megerősítette a feketék pozícióit a közigazgatásban a mulattokkal szemben, hiszen maga is fekete nacionalista elveket vallott. A rendszer irányítását azonban nem osztotta meg senkivel, ráadásul 1964-ben örökös elnökké kiáltotta ki magát. Papa Doc nem bízott a reguláris hadseregben, ezért létrehozott egy rettegett milíciát. Hivatalos nevük Nemzetbiztonsági Önkéntesek voltak, ám – a vudu folklór mumusával azonosítva őket – mindenki csak „Tonton Macoute”, azaz a „Zsákos Emberek” néven emlegette a szervezetet. Mindez időlegesen megszilárdította Papa Doc rémuralmát, de – a rabszolgafelkelők, a rivalizáló tábornokok csapatai, és a cacók után – ismét erősítette azt a rossz hagyományt, hogy az ország biztonsági erőivel rivalizálhatnak, sőt, akár föléjük is kerülhetnek az aktuális erős emberhez hű milíciák.
Ahogy teltek az évek, Haiti egyre szegényebb és korruptabb állam lett, miközben Papa Doc már az őrület jeleit mutatta. A katolicizmus helyett a rabszolgák okkult vallását, a vudut részesítette előnyben, amit nemcsak gyakorolt, de saját magát egyenesen az egyik vudu istenséggel azonosította. Az ország középosztálya emigrált, a szegény tömegek pedig vagy a rendszert támogatták, vagy apátiába süllyedtek. A Duvalier-rezsim nemzetközi szinten stabil volt: mivel Papa Doc antikommunista politikát folytatott, az USA tolerálta vérszomjas ámokfutását. Végül Duvalier 1971-ben „ágyban, párnák közt” halt meg, sőt, az országot még 15 évig irányíthatta fia, a „Baby Doc” néven ismert Jean-Claude Duvalier. 1986-ban azonban egy tüntetéshullám emigrációba kényszerítette a dinasztia második tagját. Ezzel végetért a rendszer, amelynek mérlege közel 60 ezer meggyilkolt áldozat, rengeteg emigráns, féktelen korrupció, tomboló AIDS, és természetesen a „zsákos emberek” voltak, akiket hiába oszlattak fel hivatalosan, saját szakállukra tovább terrorizálták Haiti lakosságát.
Természeti katasztrófák és bandaháborúk kora
A Duvalier-klán bukása után a terrort káosz váltotta fel. Az 1987-re tervezett választást máris el kellett halasztani, mert a fővárosban, Port-au-Prince-ben a „zsákos emberek” mészárlást rendeztek a szavazók között. 1988-ban megtartották a voksolást, ám az amúgy sem tiszta választáson A csalással megválasztott elnököt a hadsereg megpuccsolta. Ez a forgatókönyv még kétszer megismétlődött, végül 1994-ben az Amerikai Egyesült Államok katonai intervencióval állította vissza – vagy inkább hozta létre – a demokráciát Haitin. Jean-Bertrand Aristide, az újonnan megválasztott elnök piacpárti reformokba kezdett, ám nem bizonyult túl sikeresnek, így 2005-ben lázadás vetett véget uralmának, amit tetézett az országot ekkor sújtó szökőár is. A katasztrófák sorában ezt követte a 2010-es nagy földrengés, amely százezrek halálát és milliók hajléktalanságát okozta.
A 2010-es évek politikai szempontból viszonylagos stabilitásban teltek, igaz az országot újabb természeti katasztrófák, elsősorba hurrikánok sújtották. 2018-ban aztán tüntetések kezdődtek egy áremelés miatt, de a mozgalomnak hamar politikai követelései lettek. Ez volt az a szikra, ami elvezetett a jelenlegi krízishez, és ami megágyazott a bandaháborúk korának.
A haiti bandák eredete egyrészt a kormánytól függetlenül működő milíciák hagyományaira, másrészt konkrétan a „zsákos emberekre” vezethető vissza. Utóbbiakat ugyanis minden haiti milícia és banda egyfajta mintának tekintette – és tekinti a mai napig. A 90-es években még ők uralták az utcákat, de Aristide elnök az ellene indult lázadásra válaszul saját, működésükben a „mumusokra” hasonlító milíciákat hozott létre. Ez a jelenség fokozta a karibi ország instabilitását. A 2010-es években aztán a természeti katasztrófák is rátettek minderre egy lapáttal. A hurrikánok ráadásul a börtönöket sem kímélték, a káoszban pedig sok veszélyes bűnöző szökött meg. Ők a politikai milíciák mintájára szervezték meg magukat, a cél azonban számukra már csak a fosztogatás és a börtön elkerülése volt.
A két legerősebb bandává a G9 és a G-Pep elnevezésűek váltak. Előbbit a Barbecue néven elhíresült Jimmy Chérizier alapította, és vezeti a mai napig. Őt a rossz nyelvek szerint az ekkor regnáló Jovenel Moïse elnök támogatta a háttérből. Az tény, hogy főleg a kormányt ellenző bandákkal háborúzott és rivalizált, ezek vezetőit ölette meg. Lehet, hogy a kormány így megszabadult pár fegyveres ellenlábasától, de Chérizier hatalma és az utcai káosz ezzel csak még nagyobbra nőtt.
