Rishi Sunak májusi döntése, amely szerint már a nyáron megrendezik a legkésőbb 2025 januárjára várt parlamenti választást, általános sokkot okozott a brit közéletben. Az elmúlt hónapokban több mint 20 százalékpontos hátrányban lévő konzervatívok aligha remélhettek bármi jót a soron következő választástól, azonban a nyári dátum ijesztő közelségbe hozta a párt várható politikai megsemmisülését. A miniszterelnök döntése három tényezőn alapulhatott:
- a gazdasági adatok (különös tekintettel az inflációra) lassú javulásnak indultak,
- a rövid kampány során reflektorfénybe kerülhetnek a Munkáspárt programjának hiányosságai,
- a szoros határidő pedig megakadályozza, hogy az anno a brexit élharcosának számító Nigel Farage hosszas kampányt folytasson, kihangsúlyozva a toryk hiányosságait, különösen a bevándorlás szabályozása terén.
Sunak abban nem bízhatott, hogy a hathetes kampány érdemben fordít a pártok támogatottságán, sokkal inkább a veszteségek minimalizálása lehetett a kevesebb mint két éve hivatalban lévő – 2010 óta immáron az ötödik tory – kormányfő célja. A gazdasági adatok lassú javulása érdemben csak a választások után válik majd érezhetővé a britek számára, míg a Munkáspárt közpolitikai elképzeléseinek tagadhatatlan hiányosságai sokak szemében eltörpülnek a konzervatívok adatokkal alátámasztható, sok tekintetben gyenge kormányzati teljesítménye mellett. Farage eltántorítása szintén kudarcot vallott, ugyanis a meghatározó jobboldali véleményvezér végül a Reform Párt vezetőjeként tért vissza a brit politika frontvonalába (annak ellenére, hogy korábban bejelentette, nem tervez indulni a választásokon).
Farage visszatérése egyértelműen a választási kampány legnagyobb meglepetése,
A Konzervatív Párt támogatottságát nem pusztán az egyre erősödő Munkáspárt, de a taktikai szavazás nyomán Dél-Angliában egyre népszerűbbé váló Liberális Demokraták, valamint a Farage személyében jobboldalról érkező új kihívók is veszélyeztetik. A kialakuló politikai prés jelenleg a Konzervatív Párt túlélését teszi kétségessé. A kezdetben ijesztőnek tűnő őszi választás és egy elhúzódó kampányidőszak rémképe egyre kevésbé tűnik rossz alternatívának a párt esetleges júliusi megsemmisülésének tükrében.
Jobboldali kihívók
A politikai paletta munkáspárti-konzervatív kétosztatúsága közel százéves adottsága Nagy-Britannia politikai rendszerének. A Liberális Párt és a Munkáspárt 1920-as években megtörtént helycseréje óta a brit politika erőviszonyai – kisebb-nagyobb kilengések ellenére – állandónak tekinthetők. Az új politikai szereplők megjelenése rendre a baloldali Munkáspárt számára jelentett kihívást (gondoljunk a Szociáldemokrata Párt ‘80-as évekbeli megjelenésére vagy épp a baloldali-nacionalista Skót Nemzeti Párt előretörésére), míg a toryk sokáig érdemi kihívó nélkül uralhatták a jobboldalt. Mindez az ezredforduló beköszöntével megváltozott, ugyanis a Brit Függetlenségi Párt (UKIP) az Európai Unió föderalista szándékaival szembeni ellenérzéseket meglovagolva érdemi népszerűségre tett szert, és a britek unióból való kilépésének legfőbb szószólójává vált.
A párt vezetését a 2000-es évek közepétől a karizmatikus és retorikai képességekkel is jócskán megáldott egykori üzletember, Nigel Farage vehette át. Az európai föderalizmus, a Tony Blair alatt megkezdődő tömeges bevándorlás és a brit szuverenitásvesztés kritikája komoly politikai felhajtóerőt képezett a UKIP mögött, mely az európai parlamenti választások mellett a nemzeti választásokon is egyre jobb eredményeket ért el, 2010 és 2015 között több mint megnégyszerezte szavazóinak számát.
A 2015-ös választáson szerzett közel négymillió szavazat a brit többségi választási rendszer sajátosságai miatt mindössze egy parlamenti helyet eredményezett, azonban a konzervatív szavazók UKIP-hoz való átvándorlása érdemi problémákat okozott azokban a választókerületekben, ahol a konzervatív jelöltek szoros küzdelmeket vívtak akár a munkáspárti, akár liberális demokrata kihívóikkal. Farage pártjának előretörése elérte, hogy a torykat vezető David Cameron kiírja a brit EU-tagságról szóló 2016-os népszavazást, amelyen a szűk többség Nagy-Britannia kilépése mellett döntött.
Farage a 2016-os brexit népszavazást követően elhagyta a Függetlenségi Pártot, ami karakteres vezetője nélkül összeomlott, és betagozódott a választásról választásra érdemi esély nélkül induló apró pártok közé. A konzervatívok 2019-ig érdemi jobboldali kihívó nélkül maradtak, amikor is az időközben rádiós műsorvezetőnek állt Farage az újonnan alapított Brexit Párt élén tért vissza a politika frontvonalába. A választási kampány során a Brexit Párt a konzervatívok, míg a liberális demokraták a Munkáspárt szavazóinak átcsábításával kezdte ki a brit politikai tér kétosztatúságát. A jobboldal törésvonalait az akadozó kilépési folyamat és a kemény, illetve puha brexit kívánatossága körüli viták mélyítették.
A választást követően a Brexit Párt nevet váltott és Reform UK néven csábítgatta tovább a torykból kiábránduló jobboldali szavazókat. A párt érdemi támogatottságra a brexit lezárultával nem tudott szert tenni, Farage pedig 2021 márciusában lemondott a párt vezetéséről, majd műsorvezetőként tért vissza a frissen alapított, jobboldali GB News képernyőjére. A Konzervatív Párt ismét érdemi jobboldali kihívó nélkül maradt, azonban a Farage műsoraiban elhangzó, jobbról érkező kritikák, illetve az egykori pártelnök esetleges visszatérése továbbra is a legfőbb fenyegetést jelentették a Boris Johnson alatt botrányból botrányba keveredő konzervatívok számára. Johnson bukását követően Liz Truss került a miniszterelnöki székbe, akinek rosszul kivitelezett adócsökkentő csomagja nem csupán a brit állampapírpiacot, de a konzervatívok támogatottságát is megroppantotta. A Munkáspárt drámai előretörése a politikai küzdőtér megnyílásához vezetett, egy érdemi jobboldali alternatíva megjelenése pedig egyre kedvezőtlenebb kilátásokkal szolgált a gazdasági problémák nyomán egyébként is igen rosszul álló toryk számára.
Farage visszatérésének megelőzése Rishi Sunak egyik legfontosabb stratégiai megfontolása lehetett a választás időpontjának kihirdetésekor. Kezdetben úgy tűnt, a miniszterelnök sikerrel járt a kampányidőszak lerövidítésével, ugyanis Farage bejelentette, nem kíván visszatérni a pártpolitikába, és inkább Donald Trump szövetségeseként a novemberi amerikai elnökválasztásra fókuszál. A toryk öröme nem tartott sokáig, ugyanis néhány hét elteltével meggondolta magát, és a Reform UK visszatérő elnökeként katapultált a politika frontvonalába. Farage visszatérésével a párt támogatottsága jelentősen megnőtt, és volt már olyan közvélemény-kutatás, melynek eredménye szerint