A sofőr azt mondta, a hajnali imádság után indulunk. Fél hatra értek a hotelhez. Már nem esett az eső, csak a járhatatlanná vált földút és a vízpárától nedves, dögletes levegő emlékeztetett a tegnap esti viharra. Nem tudtam beszállni a Toyota pickupba anélkül, hogy bele ne süllyedtem volna a feldagadt, vörös sárba.
Afrikában nincsenek kis viharok. Csádban – akárcsak bárhol máshol Közép-Afrikában – két évszak váltja egymást: a száraz és az esős. Hamarosan kezdődik az esős évszak. Ezt onnan lehet tudni, hogy a forróság elviselhetetlenebb, mint általában, és már előfordulnak viharok.
Az eső persze még eláll, ám a moszkitók már ébredeznek, hogy terjesszék evangéliumukat – a maláriát. A magas lázzal járó tömegbetegségre már léteznek megelőző gyógyszerek, de védőoltás még nincs. Tapasztalt afrikai utazó azonban nem szed gyógyszert a betegség előtt. Aki már lehúzott pár évet Afrikában, az tudja, hogy nincs istentelenebb, mint a megelőző gyógyszerek mellékhatásai az ötvenfokos hőségben, amikor a lélegzés is kimeríti az embert. Azzal is tisztában van, hogy a helyi gyógyszertárak jobban felszereltek a trópusi betegségekre. Mivel szegények, azt tartják, ami olcsó és biztosan beválik. Az első maláriás élményeimet ugyanitt szereztem, tizenvalahány évvel ezelőtt.
A tegnapi vihar váratlanul ért mindannyiunkat. Nem vettük észre az intő jeleket: a szokatlanul langyos levegőt, ami nem égette az ember bőrét, mint általában. A villámokról is azt gondoltuk, hogy szárazvillámok. Ez is gyakori ezen a vidéken. A hőségtől elektromossággal telítődik a levegő, de nincs felhő, így víz nélkül adja ki haragját az ég. Még viccelődtünk is a segédmotorokon ülve, hogy „fémlovakon vágtázunk a vihar szívébe”, miközben a külvárosi táncos-zenés szórakozóhely felé mentünk.
Ott ért minket az eső. Homokviharral kezdődött. Tele ment a szemünk és a fülünk homokkal, csikorgott a fogunk alatt. A bár bútorain hirtelen félcentis por állt. Homok mindenen és mindenkin, a lányok mélyen dekoltált ruháin, a fiúk vastag, dús haján.
