Franciaországban a múlt héten letartóztattak több veterán olasz terroristát, akik a hetvenes és nyolcvanas években terrorakciók tucatjait követték el Olaszországban a Vörös Brigádok (Brigate Rosse) kötelékében. A szélsőbaloldali terrorszervezet nevéhez emberrablások, gyilkosságok és megszámlálhatatlanul sok szabotázsakció kötődik egy olyan időszakból, amikor Olaszországban politikai és társadalmi zűrzavar uralkodott, a szélsőjobb és a szélsőbal pedig az eszközökben nem válogatva hol egymást, hol a hatalom embereit, hol az ártatlan civileket gyilkolta.
Ólomévek
Az 1968-as év újbaloldali mozgalmai az olasz társadalomban is gyökeres változásokat hoztak. A következő években Franciaországhoz hasonlóan itt is egymást érték a demonstrációk, amelyeket jórészt az államhatalommal és a tekintélyelvű rendszerrel szembemenő diákcsoportok szerveztek. 1969 őszén az egyetemisták mellett a gyári munkások is megmozdultak, ők a látszólagos rend és a gazdaság dübörgése ellenére szintén országos sztrájksorozatba kezdtek annak érdekében, hogy kivívják a szerződéseik újratárgyalását, a munkakörülményeik javítását. Ez a pár hónap később „forró ősz” néven vonult be a történelembe, és megágyazott a hetvenes éveket és a nyolcvanas évek elejét lefedő „óloméveknek”. Ebben az időszakban Olaszországban a belpolitikai válság közepette gombaként nőttek ki a földből a szélsőséges paramilitarista csoportok.
Nem sokkal azután, hogy 1969 novemberében egy szélsőbaloldali tüntetésen megöltek egy rendőrt (aki több történész szerint az ólomévek első halálos áldozata volt), december elején egyidőben több merényletet is végrehajtottak szélsőjobboldali csoportok az országban, ezek közül a legtragikusabbnak a milánói Mezőgazdasági Nemzeti Banknál történt robbantás bizonyult, ami tizenhét halálos áldozattal járt. Az országban korábban csak a szélsőjobbhoz kötődtek hasonló akciók, ám a milánói merénylet a szélsőbalt is cselekvésre ösztökélte, így a terror egyik pillanatról a másikra a mindennapok részévé vált, s bár a kormányzó pártok igyekeztek olyan intézkedéseket hozni, amelyek gátat szabhatnak az erőszak elburjánzásának, ezek a törekvések rendre hiábavalónak bizonyultak. Így a hetvenes években akadt példa neofasiszta puccskísérletre, a szélsőbaloldaliak ellen ítélő bírák és nagytőkések elrablására, aktivisták kivégzésére a nyílt utcán, politikai gyilkosságokra, vagy épp olyan merényletekre, mint a neonáci Fegyveres Forradalmi Sejtek által végrehajtott bolognai bombatámadás, amelyben 85-en haltak meg.
A vérengzésekből számtalan kisebb-nagyobb félkatonai szervezet vette ki a részét, ezek közül az egyik leghírhedtebb volt a Franciaországban elfogott terroristák szervezete, a Vörös Brigádok.
Egy 1975-ben közzétett kiáltványban létezésük célját úgy foglalták össze, hogy az ellenség az imperialista állam, a multinacionális vállalatok gyűjteményének egy darabja, ami ellen a rendszer szívében, a nagyvárosokban kell küzdeni.
A Brigádokat 1967-ben alapította egy baloldali diákcsoport a trentói egyetemen, kezdetben Renato Curcio vezetésével. A szervezet hamarosan Milánóba tette át a székhelyét, de az évek során az összes északi iparvárosban hallattak magukról: eleinte gyárfoglalásokkal hívták fel magukra a figyelmet, de rövidesen megkezdődtek az emberrablások és a politikai gyilkosságok is. Az évek során a radikálisok körében egyre népszerűbb lett a csoport, a hetvenes évek közepén közel 400 aktív tagot számlált, és további ezren lehettek azok, akik összeköttetésben álltak a szervezettel, erőforrásokkal látták el, vagy segítettek a terroristáknak a rejtőzködésben. Éppen ezért az sem érintette végzetesen a szervezetet, amikor a rendőrség hadat üzent, és százával kezdte letartóztatni a feltételezett elkövetőket, köztük magát a vezetőt, Curciót is. A Vörös Brigádok bűnszervezetként teljes illegalitásban működött, a költségeket nagyrészt fegyver- és kábítószer-kereskedelemből, valamint rablásokból fedezték. Egy időben tartotta magát a vélekedés, hogy egyes szocialista országok titkosszolgálataival is kapcsolatban állnak, de ez soha nem nyert bizonyosságot, miközben az olasz baloldali pártok sorban elhatárolódtak tőlük.
A szervezet célpontjai nem csak a neonácik voltak, a látókör kiterjedt a bírókra, az ügyészekre és ügyvédekre, az államigazgatás vezető tisztviselőire és a média munkatársaira is. A tagoknak egyfajta védjegyévé vált, hogy a golyóikat az áldozatok térdébe eresztették, hogy azok soha többé ne tudjanak járni, így örökre megemlegessék a Vörös Brigádokkal való találkozást.
Aldo Moro meggyilkolása
A szervezet nevéhez köthető legnagyobb botrány a kereszténydemokrata politikus, egykori kormányfő és miniszter, Aldo Moro elrablása és meggyilkolása volt. Olaszországban a hetvenes években kisebb fajta belpolitikai válság tombolt, 1972 júniusa és 1976 februárja között
összesen négy kormány irányította az országot. A gyenge alapokon álló demokrácia és a nemzetközi példák miatt a két legnagyobb politikai erő, az Olasz Kommunista Párt és a Kereszténydemokrata Párt egyaránt szélsőjobboldali puccstól tartott, így a felek elkezdtek közeledni egymáshoz, aminek a célja az lett volna, hogy a két tábor kiegyezzen egymással, és a jövőben közösen lépjenek fel a fasizmus ellen. Az elképzelést a kereszténydemokraták jobbszárnyát leszámítva mindenki támogatta, maga Aldo Moro is.
Az 1978-as előrehozott választás csak szűk jobboldali győzelmet hozott, de rövid tárgyalássorozat után a parlamentbe bejutó összes párt, így a kommunisták is belementek abba, hogy Giulio Andreotti vezetésével egy tisztán kereszténydemokrata kormány alakuljon. A parlament 1978. március 16-án szavazott bizalmat az új kabinetnek, az eseményre Moro is hivatalos volt. Ő azonban nem érkezett meg a törvényhozás épületébe, mert a Vörös Brigádok egyik kommandója elrabolta, vele tartó öt testőrét mind megölték.
A politikust 55 napon át tartották fogva a terroristák. Ez idő alatt időről időre engedték neki, hogy levélben üzenjen párttársainak, közben pedig a „tárgyalását” is lefolytatták. Moro minden alkalommal arra kérte az államot, hogy tárgyaljanak a fogvatartóival, de erre senki nem volt hajlandó. A túszdráma utolsó napjaiban a terrorszervezet 13 bebörtönzött tagja szabadon bocsátását követelte a politikus életéért cserébe, de az ország vezetői nem álltak kötélnek.
A mai napig megosztja a közvéleményt, hogy mi volt a pontos szándéka a terroristáknak Moro elrablásával és meggyilkolásával, de a népszerűségük ettől kezdve apadni kezdett. Pierre Milza francia történész ezt úgy fogalmazta meg, hogy
a Vörös Brigádok mozgalma belehalt Moro halálába, mert teljesen lejáratta magát vele.
A politikus halála óriási felháborodást keltett az egész országban, az emberek már azelőtt utcára vonultak, hogy a szakszervezetek egyáltalán szervezni kezdték volna a tömegtüntetéseket. Az újdonsült miniszterelnök, Andreotti később azt mondta erről az időszakról, komolyan aggódott, hogy olyan országos forradalom veszi kezdetét, ami mindannyiukat elsöpri.
A Vörös Brigádok csillaga ekkortól kezdve valóban leáldozott, bár a nyolcvanas években utolsó nagy dobásként még elrabolták James L. Doziert, egy magasrangú amerikai NATO-tisztet. Őt végül 42 nap után sértetlenül szabadították ki a hatóságok. A levegő egyre fogyott a terroristák körül, akiknek azzal is számolniuk kellett, hogy „bűnbánókká” váló korábbi társaik egyre több értékes információval látták el a hatóságokat. A Moro meggyilkolásában részt vevő brigadistákat a következő években elfogták, köztük a politikus bírájának szerepében tetszelgő Mario Morettit, és a gyilkos lövést állítólag leadó Germano Maccarit is. Közülük többen már nem élnek, mások a büntetésük letelte után visszailleszkedtek a társadalomba, dacára annak, hogy többen közülük semmit sem bántak meg.
A rendőrség kezei közül így is több százan csúsztak ki, akik aztán százával menekültek el Olaszországból, többen közülük Franciaországban telepedtek le.
Fájó seb Olaszország testén
A múlt szerdán letartóztatott hét személy kiadatása hosszú ideje okozott feszültséget Párizs és Róma között. Franciaországban ugyanis 1985 óta érvényben van a korábbi szocialista elnökről, Francois Mitterrand-ról elnevezett doktrína, ami megtűrte az országban menedéket kereső szélsőbaloldali terroristákat, ha azok a továbbiakban tartózkodnak az erőszaktól, és csak abban az esetben adták ki őket, ha bizonyíthatóan vér tapadt a kezükhöz.
A terroristák kiadatásáról 2017-ben kezdődtek meg az újabb tárgyalások, amikor Emmanuel Macron foglalta el a franciák elnöki székét, az események viszont csak két hónappal ezelőtt gyorsultak fel, amikor Mario Draghit Olaszország miniszterelnökévé választották. A felek végül egy hónappal ezelőtt döntöttek a terroristák elfogásáról és kiadatásáról. Olaszország igazságügyi minisztere, Marta Cartabia a történtek után úgy nyilatkozott, történelmi jelentőségű lépés volt a franciáktól, hogy elhárították az utolsó akadályt is az igazságszolgáltatás elől, míg Draghi azt hangsúlyozta, hogy a terroristák még ma is fájó sebet ejtettek Olaszország testén. Francia részről Eric Dupond–Moretti igazságügyi miniszter szólalt meg, ő elmondta, roppant büszke arra, hogy részt vehetett ebben a folyamatban, és bízik abban, hogy a történtek után Olaszország végre képes lesz tovább lépni.
A letartóztatott személyek közül többeket a távollétükben már évekkel ezelőtt elítélt a bíróság:
- A most 77 éves Giorgio Petrostefanira 22 év börtön vár, miután 1972-ben ő gyilkolta meg Luigi Calabresi milánói rendőrfőkapitányt. Az áldozat fia, a ma újságíróként dolgozó Mario Calabresi a férfi letartóztatása után azt mondta, nem szabad, hogy létezzenek kiskapuk azoknak, akik gyilkoltak, és bár örül annak, hogy végre kézre kerítették apja gyilkosát, nem érez elégtételt, amiért ennyi idő után egy beteg öregember vonul börtönbe.
- A 66 éves Marina Petrellára egy római rendőrfőnök meggyilkolása és egy bíró elrablása miatt vár életfogytiglani börtön. A nőt 2007-ben egyszer már letartóztatták Franciaországban, ám akkor Nicolas Sarkozy kormánya elutasította a kiadatását az egészségi állapotára hivatkozva. Petrellát akkor Sarkozy olasz felesége is meglátogatta a kórházban, így többen biztosra vették, hogy a kormány végül az ő unszolására döntött a kiadatás megvétózása mellett.
- A 63 éves Narciso Manentit egy 1979-es rendőrgyilkosság miatt ítélték életfogytiglanra.
- A 65 éves Roberta Cappelli és a 63 éves Sergio Tornaghi szintén rács mögött maradnak életük végéig, miután több gyilkosságban és emberrablásban is tevékeny szerepet vállaltak az ólomévekben.
- A most 65 éves Giovanni Alimontira 11 és fél éves börtönbüntetés vár, amiért paramilitarista erők tagjaként megpróbált megölni egy rendőrt 1982-ben.
- A 66 éves Enzo Calvitti különböző terrorakciókban való szerepvállalásáért 18 évet és 8 hónapot kapott.
A rendőrség rajtuk kívül keres még három terroristát, akik ellen szintén egyértelmű bizonyítékok állnak rendelkezésre, őket nem sikerült a többiekkel egyidőben elkapniuk.
A francia és az olasz kormányok áprilisi találkozóján arról is döntés született, hogy a francia hatóságok a jövőben kettőzött erővel küzdenek majd, hogy felkutassák az országban bujkáló szélsőbaloldali terroristákat. Sajtóértesülések szerint az olaszok ennek elősegítésére egy legalább kétszáz fő nevét tartalmazó listát adtak át a rendőrségnek.
