Donald Trump távozása talán a legkaotikusabb lelépés volt az amerikai politika történetében. A Capitolium ostromának képsorai a nemzetközi közvéleményt is élesen emlékeztették az amerikai társadalom megosztottságára. Az előző adminisztráció külpolitikai téren elért eredményeit aláásta Trump számtalan magánshowja, Twitter-üzeneteinek sora, illetve vélt vagy valós ellenfeleit célzó kirohanásainak sokasága.
Az amerikai külpolitikát éles változások jellemezték az 2007 és 2020 között, ám az előző elnök kiszámíthatatlan és nárcisztikus megnyilvánulásai miatt nem lehetett mindig és egyből egyértelműsíteni, hogy ezek a lépések mennyire hatékonyak, fontosak, és hogy mennyire szolgálják valójában az amerikai érdekeket.
A frissen beiktatott Biden-adminisztráció leendő külpolitikája éppen ezért tesztként is szolgál majd: ennek köszönhetően világos értékelést kaphatunk az előző vezetés cselekedeteiről. Mi az, amit folytat az új Fehér Ház, mi az, amiben változtat?
Kína és a politikai megtérülés kérdése
A távol-keleti ország felemelkedése már az Obama-adminisztrációnak is gondot okozott, az akkori vezetés már 2012-ben meghirdette az „Ázsia felé fordulás” politikáját, ám érdemi lépések nem nagyon történtek. Egyrészt elvitte a figyelmet a krími háború és az Iszlám Állam elleni háború szükségessége, másrészt az elmúlt évtizedekben megszokott, politikailag korrekt eszköztárral nem lehetett eredményeket elérni. Az egyébként népszerű Barack Obama habitusától is távol állt a konfrontatív fellépés.
Donald Trumpnak nem voltak ilyen averziói. Drasztikusan növelte a védelmi költségvetést, levezényelte az Kínát és Oroszországot célpontba állító új nemzetbiztonsági stratégiát, unortodox módon vámháborúba is kezdett Pekinggel. Ennek megítélése többnyire negatív, ám az elnök vállalta a szembenállást a nyugati politikai és közgazdasági konszenzussal annak érdekében, hogy Kína komolyan vegye az amerikai aggodalmakat. A kereskedelmi háború újszerű volt, hiszen a két legnagyobb nemzetgazdaság konfliktusa éleződött, miközben ezek egymásnak is első számú gazdasági partnerei. Ennek nyomán világosnak tűnt, hogy ha Washington kárt okoz az kínai gazdaságnak, az az Egyesült Államoknak is fájni fog. Így is történt, de négy év múltán mégis csak azt látni, hogy a Covid-járvány megjelenéséig az amerikai GDP folyamatosan nőtt, a munkanélküliség csökkent, a tőzsde szárnyalt. Ezek után talán kijelenthetjük, hogy a kínai elleni vámháború működött, és bár gazdasági károkat szenvedett Amerika, a politikai megtérülés többet hozott.
A vámháború mutatói talán elég önbizalmat adnak majd ahhoz új adminisztrációnak, hogy ezt a típusú megközelítést is alkalmazza. Nem is véletlen, hogy Antony Blinken külügyminiszter a szenátusi meghallgatásán így fogalmazott, amikor a témáról beszélt:
Úgy hiszem, hogy Trump elnöknek igaza volt, amikor keményebb megközelítést alkalmazott Kína kapcsán. Vitatom, ahogy ezt képviselte számos területen, de az alapelvek tekintetében ez volt a jó, és azt hiszem, ez segítette az amerikai külpolitikát.
Transzatlanti kapcsolatok
Donald Trump a beiktatása előtt arról beszélt, nem biztos, hogy van értelme a NATO-nak, ennek nyomán elnöksége alatt is rendszeresek voltak a konfliktusok. Különösen a németek viselkedése bosszantotta a Fehér Ház urát. Angela Merkelre úgy tekintett mint aki nem csak vonakodik, hogy kivegye a részét a közös teherviselésből (a védelmi költségvetés 2 százalékra emelését csak 2030 utánra ígérte a kancellár), de egyenesen az amerikai gazdasági érdekek kárára erősíti kapcsolatait Moszkvával.
Az új vezetés nyilvánvalóan más hangot fog megütni ebben a kérdésben, a Trump által vehemensen követelt (bár már Obama alatt elindított) védelmikiadás-növelés a legtöbb tagországban sikeresen halad előre (ennek köszönhető Magyarországon a Zrínyi 2026 beszerzési program), német-amerikai kapcsolatokban pedig valószínűleg elnézőbb lesz Washington.
A fő kérdést ebben a relációban valószínűleg ismét csak Kínával (és kisebb mértékben Oroszországgal) szembeni, főleg gazdasági együttműködés jelenti majd, hiszen 2020 utolsó előtti napján az EU és Peking olyat átfogó stratégiai megállapodást írt alá, amely félretéve mindenféle demokratikus, emberi jogi aggodalmat, a két gazdaság közötti kapcsolatok elmélyítését irányozza elő. Ez pedig Washingtonban ismét felveti azt a kérdést, hogy az élesedő globális nagyhatalmi küzdelemben kihez is akar tartozni Európa. A Világbank adatai szerint 2007-ben a két gazdaság majdnem ugyanakkora volt, de mindkettő jóval nagyobb a kínainál. 2019-re az amerikai gazdaság 50 százalékkal nőt, míg az EU-é stagnált. Amíg az USA részesedése, ha szerényen is de nőtt a világgazdaságban, addig az Európai Unióé csökkent.
Közel-Kelet: Ábrahám-egyezmények és az iráni nukleáris megállapodás
Trumpnak a Közel-Kelet „nyugalmát” több alkalommal is sikerült felborzolnia. Egyfelől áthelyezte az amerikai nagykövetséget Tel-Avivból Jeruzsálembe, szakítva egy több évtizedes nemzetközi konszenzussal. Ezt követően pedig tető alá hozta azt, amit elképzelhetetlennek tartottak riválisai és a szakértők egyaránt: 2020 nyarán Izrael „békét kötött” az Egyesült Arab Emírségekkel és Bahreinnel, később pedig Marokkó és Szudán is elismerte a zsidó államot. Az 1948 óta mindössze két arab ország merte ezt meglépni, és bár az új partnerek gazdasági vagy politikai jelentősége mérsékelt, az egyezmény révén közeledni tudott a térség két Irán-ellenes pólusa. Blinken – a már említett meghallgatásán – ezeket is „leokézta”.
A nagy szembeállás a Trump- és a Biden-adminisztráció között nyilvánvalóan Teherán és a nukleáris ambíciók kezelése lesz. Az előző kormányzat ezt egy szélesebb kontextusban nézte, mivel Irán regionális terjeszkedését tartotta a kulcsnak Irakban, Szíriában, Libanonban és az Öböl-térségben. Az új adminisztráció eddig megnyilatkozásai alapján kész lesz visszalépni a felmondott nukleáris megállapodásba, ám kérdés, milyen feltételekkel. Ez végre egy olyan terület lesz, amelyet európai, kínai és orosz részről is konszenzus övez, ám azóta Irán is növelte a dúsítotturán-készleteit.
Afganisztáni csapatkivonások: marad a homály
A közép-ázsiai ország ügyében Trump szintén áttörést ért el, amikor megegyezett a Talibánnal, hogy a kölcsönös vállalások esetén az USA 2021 májusáig kivonja csapatait az országból. A Biden-adminisztráció nehéz helyzetben lesz, mert ők sem érdekeltek a további jelenlétben, ugyanakkor ellenzékben a megállapodás ellen foglaltak állást. Az amerikai jelenlét már alig több 2000 főnél, teljes kivonulás esetén az afgán lakosság és a nemzetközi közösség is a tálibok teljes győzelmétől tart. Jó döntés nem lesz ebben a kérdésben: a nemzetközi hitelessége miatt Amerika nem engedheti meg a tálibok győzelmét, ugyanakkor a húsz éve tartó amerikai erőfeszítések hiábavalósága is nyilvánvaló.
Oroszország: újabb újrakezdés?
A hidegháború vége óta az újonnan hivatalba lépő amerikai adminisztrációk szinte kivétel nélkül békejobbal és a párbeszéd felújításának ajánlatával kezdték elnökségüket. Az eredmény minden esetben a kapcsolatok megromlása, a feszültségek felerősödése volt. Trump idején annyiban más volt a helyzet, hogy az elnök kifejezetten preferálta személyes kapcsolatát Vlagyimir Putyinnal, és többször megvédte Oroszországot (és magát) a 2016-os amerikai választásokba történő beavatkozás vádjától. Eközben a saját adminisztrációja egy pillanatra sem hagyott kétséget afelől, miként tekint az eurázsiai birodalomra. Ennek világos jele volt – a NATO keretében és a kétoldalú kapcsolatoknak köszönhetően – az európai katonai jelenlét megerősítése, a hadgyakorlatok számának növelése vagy az Ukrajnának nyújtott politikai és katonai támogatás.
Az Egyesült Államok kilépett, vagy ki akart lépni több kétoldalú bizalomerősítő megállapodásból. Washington felmondta az Nyitott Égbolt Szerződést, a közepes hatótávolságú nukleáris erőket szabályozó megállapodást. A nukleáris fegyverek számát korlátozó Új Start megállapodás is majdnem erre a sorsa jutott. Az új adminisztráció valószínűleg afféle stratégiai türelemmel közelít majd Oroszországhoz. A meglevő NATO programok tovább futnak, az Ukrajnának nyújtott támogatás még talán erősödni is fog.
