Az első Loveparade-et 1989-ben rendezték meg Nyugat-Berlinben, még a fal leomlása előtt, és 2003-ig minden évben, illetve 2006-ban is a német főváros adott otthont a több százezer embert megmozgató bulinak. A világ legnagyobb táncos rendezvénye és elektronikus zenei fesztiválja 2004-ben és 2005-ben elmaradt, mert a szervező nem tudott elegendő pénzt összeszedni az ingyenes fesztiválra, végül a szervezést 2006-ban a Rainer Schaller tulajdonában álló Lopavent GmbH nevű cég vette át.
A 2006-os berlini Loveparade után a szervezők és a város között nézetkülönbségek alakultak ki, ezért a Lopavent egy másik cég bevonásával úgy döntött, hogy 2007 és 2011 között a Rajna-vidék városaiban fogja megtartani a fesztivált. Essenben és Dortmundban is volt Loveparade, 2009-ben azonban biztonsági okok miatt lemondták a bochumi eseményt.
Aggasztó előjelek
A szervezők és a 2010-es fesztiválnak helyt adó Duisburg között már három évvel korábban elkezdődtek az egyeztetések, de nem mentek zökkenőmentesen. 2009-ben a város akkori rendőrkapitánya, Rolf Cebin arra figyelmeztetett, hogy nehéz lesz a biztonsági előírásoknak megfelelő helyszínt találni. Cebint emiatt többen is kritizálták, sőt lemondásra is felszólították. A helyszín végül az egykori teherpályaudvar lett, a július 24-ei rendezvény pedig a 2010-es Európa kulturális fővárosa program fontos projektje lett.
A Lopavent úgy számolt, hogy a Loveparade-re 485 ezer látogató érkezik, egész napra elosztva. Egy 230 ezer négyzetméteres területet zártak le, és az engedélyezés során 250 ezerben maximalizálták egy időpontra a látogatók számát, de Wolfgang Rabe biztonsági főnök mindenkit megnyugtatott, hogy ha túl sokan érkeznek, akkor a bejáratok lezárásával meg tudják akadályozni a túlzsúfoltságot.
A főbejárat a rendezvény helyszínének déli oldalán helyezkedett el, és egy 400 méter hosszú alagúton keresztül lehetett megközelíteni. Az alagút mindkét végén kapuk voltak, hogy az érkezőket ellenőrizni tudják, illetve szabályozni a beengedést. Az utcáról két rámpa vezetett fel a magasabban fekvő részekre: a tervek szerint a keleti rámpa ki- és bejáratként is szolgált, a nyugati csak kijáratként. A szervezők úgy számoltak, hogy a főbejáraton óránként 90 ezer ember érkezhet, és 55 ezer távozhat, Lothar Evers újságíró szerint azonban az alagút ennek kevesebb mint a felét, 60 ezer embert tudott átengedni óránként.
Csúszás, káosz, tömeg
A program szerint a kapukat délelőtt 11-kor nyitották volna meg a látogatók előtt, majd délután 2-kor kezdődött a felvonulás a rendezvényterületen belül, a koncertek pedig délután öttől éjfélig pedig tarthattak. Az utolsó pillanatokban is zajló tereprendezés miatt a nyitás délre csúszott, és ugyan kora délután egyre nagyobb volt a tömeg, különösebb incidens nem történt.
Nagyjából három órától azonban egyre nagyobb tömeg zsúfolódott össze a keleti rámpánál, mert az érkezőket bent nem sikerült eloszlatni. A szervezők fél négykor a rendőrség segítségét kérték, de a hatóságok csak háromnegyed négykor zárták le az alagút mindkét bejáratát és a főrámpát. Ekkorra már nemcsak az alagútban zsúfolódtak össze az emberek, hanem a főrámpa lábánál is egyre többen lettek azok, akik el akarták hagyni a helyszínt.
A növekvő tömeg miatt negyed öt körül a rendőrség kénytelen volt megszüntetni a lezárást, így egyszerre két irányból indult el a tömeg a főrámpa felé, az érkezők és a távozók pedig egymást akadályozták a mozgásban. Négyzetméterenként hat ember zsúfolódott össze, ami miatt egyre többen próbáltak a felfelé vezető lépcsők felé eljutni, de ezzel csak fokozták a nyomást.
A rendőrség este 6-kor adta ki az első közleményt a szerencsétlenségről, ugyanakkor a fesztiválon bent tartózkodók közül alig volt olyan, aki értesült róla, annyira túlterhelt volt a mobilhálózat. A duisburgi önkormányzat kríziskezelő csoportja úgy döntött, nem fújja le idő előtt a rendezvényt, nehogy a kiáramló tömeg újabb katasztrófát okozzon. A Loveparade végül este 11-kor ért véget, miután több zenész lemondta a fellépést az események miatt.
Tizenkilencen a helyszínen meghaltak, ketten néhány nappal később a kórházban. A boncolás szerint mindannyiuk halálát a mellkasra ható nagy erejű nyomás okozta. A halálos áldozatok többsége 18 és 27 év közötti volt, ketten 38 évesek – német, ausztrál, kínai, olasz, holland és spanyol állampolgárok. Mintegy hatszázötvenen megsérültek.
A Loveparade-hez köthető halálesetek száma azonban később még tovább nőhetett. A LoPa-2010 nevű önsegítő egyesület szerint 2014-ig hat túlélő lett öngyilkos azért, mert nem tudták feldolgozni a történteket.
Ki a hibás?
A tragédia után hamar elkezdődött a felelősség hárítása: a jogtulajdonos Rainer Schaller szerint a rendőrség hibázott, amikor azt javasolta, hogy minden irányból nyissák meg a kapukat, mert így ellenőrzés nélkül áramlott be a tömeg az alagútba. A rendőrség visszautasította a bírálatot, és a szervezőket tette felelőssé amiatt, hogy későn nyitották meg a kapukat, nem szabályozták eléggé a beengedést, és a rámpa felső részén tumultus alakult ki – pedig ennek veszélyére már korábban figyelmeztették a Lopaventet.
Ralf Jäger akkori tartományi belügyminiszter Duisburg városát tette felelőssé, amely azonban azt állította, hogy minden kötelességének eleget tett. Carsten Walter pszichológus, akit a Lopavent azzal bízott meg, hogy a rendezvény ideje alatt 16 kamerán keresztül figyelje a tömeget és segítse az emberek terelést, azt állította, hogy a rendőrségtől CB-rádió helyett egy mobiltelefont kapott, amelyet a hálózat túlterheltsége miatt 45 percig nem tudott használni.
Méltatlan lezárás
A hosszan tartó nyomozás miatt az ügy csak 2017 decemberében jutott el a bíróságig. Tíz embert ültettek a vádlottak padjára, mindannyiukat gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolták, vagyis azzal, hogy a szervezés során súlyos hibákat követtek el. Tavaly februárban hét emberrel szemben ejtették a vádat, míg három vádlott ellen – akiket 10 ezer eurós bírsággal sújtottak – tovább folyt a per.
A bíróság már 2019 januárjában az eljárás befejezését javasolta arra hivatkozva, hogy az egyes emberek felelőssége nagyon csekély, és szervezési hiányosságok mellett sok ember együttes hibái vezettek a szerencsétlenséghez. Már akkor is világos volt, hogy közeleg 2020. július 27-e, amikor lejár az ítélethozatalra rendelkezésre álló tízéves határidő. Addig az iratokban megnevezett 575 tanú közül a bírósági eljárás kezdete óta eltelt 14 hónapban mindössze 59 szemtanút és nyolc szakértőt hallgattak meg.
A per ennek ellenére tovább folyt, az utolsó meghallgatást 2020. március 4-én tartották. Március közepén azonban jött egy kényszerszünet, az eljáró bíró ugyanis a koronavírus-járvány miatt elővigyázatosságból karanténba került. Egyértelmű volt, hogy kifutnak az időből, így a duisburgi körzeti bíróság április elején a per lezárását javasolta, és ez a döntés május elején véglegessé vált.
Az elkerítést nem a várható látogatószám nagyságához mérten tervezték meg, és a kordonok elhelyezkedése miatt a tömeg több helyen összesűrűsödött.
Mario Plein bíró megállapította, hogy nem volt olyan sík terep, ahol a tömeg kellőképpen el tudott volna oszlani, így előre lehetett látni, hogy zsúfoltság lesz. Ráadásul a problémák már nem sokkal délután 2 óra után jelentkeztek, ám kommunikációs problémák nehezítették a helyzet kezelését, például a rendőrséget és a tűzoltókat a főszervező tudta nélkül értesítették, a tömeg irányítását pedig koordinálatlanul végezték.
Szomorú nap ez az igazságszolgáltatásban
– mondta az áldozatokat és családjukat képviselő ügyvédek egyike, aki szerint méltatlanul ért véget az eljárás. Egy másik ügyvéd egyenesen katasztrófáról beszélt, és amiatt panaszkodott, hogy 3800 oldalnyi szakértői anyagot nem vettek figyelembe a büntetőper során, ami a polgári peres eljárásban is gyengíti álláspontjukat. Az egyik vádlott védőügyvédje ugyanakkor úgy vélte, hogy a per lezárásával ügyfelét megfosztották a tisztességhez eljáráshoz való jogától.
Kiemelt kép: Maja Hitij /DPA / AFP
