Georges Pompidou embere, sokszoros képviselő és miniszter, kétszeres miniszterelnök (1974-1976, 1986-1988), neo-gaulle-ista pártvezető, párizsi főpolgármester (1977-1995) és végül köztársasági elnök (1995-2007): felsorolni is nehéz, hogy milyen pozíciókat töltött be az elmúlt négy évtizedben a csütörtökön hosszú betegeskedés után elhunyt Jacques Chirac. Egy dolog biztos, a neve összeforrt az ötödik köztársaságéval, hiszen soha senki nem töltött ennyi időt (16 évet) a hatalom csúcsain elnökként és miniszterelnökként e köztársaság történetében, még az alapító Charles de Gaulle (11 év), és az elnöki rekorder François Mitterrand (14 év) sem.
Ezekben az órákban nem csak jelentőségét és pályája hosszát emelik ki a visszaemlékezők. Úgy emlékeznek rá, mint akinek a politikai sikerei mögött ott áll vonzó és könnyen szerethető személyisége, az, hogy mindig mindenkihez volt egy kedves szava, vállveregetése és mosolya. Az egykori agrárminiszter és corrèze-i képviselő a vidék Franciaországával éppúgy megtalálta a hangot, mint a párizsiakkal, akiknek 18 esztendőn át volt főpolgármestere. Vonzó és barátságos személyisége ellenére is 25 évig tartott a menetelése az Elysée-palota felé. Személyes ambíciója és politikai kíméletlensége ugyanis éppen annyira látszódott, mint barátságossága. Nem véletlenül nyerte el a „buldózer” becenevet a pályája elején. Pontosan lehetett tudni, hova készül és mi akar lenni. Sőt, sokszor csak az látszódott (1981-ben és 1988-ban még elveszítette az elnökválasztást, csak harmadik nekifutásra tudta megnyerni).
Hogy mit képviselt és miben hitt Chirac, konkrétan és szakpolitikailag, nehéz lenne egy rövid cikkben összefoglalni. (A cinikusok azt mondanák, hogy „semmit és semmiben”.) Valójában még egy tanulmányban sem lenne könnyű a dolgunk, annyit forgatta a nézeteit és a programját. A méltányossághoz persze hozzátartozik, hogy negyven politikai év alatt természetesek a jelentős tartalmi fordulatok. Roppant gyanús is, ha valaki negyven éven át stabilan ugyanazt gondolja, az ugyanis a politikai tanulási és alkalmazkodókészség hiányát takarja, egyfajta szent őrületet, ami tiszteletre méltó talán lehet, de sikeres és megalapozott aligha. Hosszú pályája során Chirac mindig neo-gaulle-ista volt, de a gaulle-izmus lényege éppen a rugalmasság a tartalmat illetően. Chirac, kár lenne tagadni, tökélyre fejlesztette ezt a rugalmasságot, sokszor úgy tűnt,
Politikai karrierje során volt integrációellenes és az Európai Unió védelmezője; volt neoliberális-piacpárti a Mitterrand-korszakban és kampányolt a szociális törések begyógyításának ígéretével 1995-ben (hogy aztán egészen mást csináljon). Fogalmazott meg nagy reformterveket és volt passzív, ha arra volt szüksége.
Mostanában különösen sokat emlegetik az 1995-ös hivatalba lépése utáni liberális fordulatát, az akkor elindított nyugdíjtémájú reformjavaslatokat. Ezekről a reformokról fogunk is még hallani bőven a következő hónapokban. A szakszervezetek ugyanis éppen az egyik legnagyobb akkori sztrájk és tiltakozás évfordulójára (december 5.) hirdettek közlekedési sztrájkot – ezúttal az „új generációs” Macron elnök nyugdíjreformja ellen.
Összességében Chirac elnökségéhez talán csak a 2003-as – akkor már végigvitt – nyugdíjreform tapasztható, mint „nagy” lépés, az értékelések egyetértenek abban, hogy az 1995-2007 közötti időszak egyébként a gazdasági mozdulatlanság időszaka. Nem véletlen, hogy a neo-gaulle-ista politikába lendületesen érkező Nicolas Sarkozy annyit beszélt a gazdasági reform szükségességéről. A választók lendület iránti vonzalma sem a véletlennek köszönhető 2007-ben. Az idősödő és egyre romló egészségi állapotú Chirac nemhogy nem tudott lendületet mutatni, vagy újraindulni egy harmadik mandátumért (erre akkor még lett volna alkotmányos lehetősége), hanem egyre kevésbé tudta kontrollálni a politikai folyamatokat is. Röviden: az elnök már nem tudta visszafogni Sarkozy erősödését, pedig szándéka közismerten lett volna rá. A 2005-2006-os zavargások és ifjúsági tüntetések, illetve az európai alkotmányos szerződésről szóló népszavazási vereség után eluralkodott az országon „az uralkodás végi hangulat”, az elnök kénytelen volt belenyugodni az elkerülhetetlenbe. Nyilvánvaló volt, hogy Franciaországnak új elnöke lesz 2007-ben.
Chirac nemcsak a nagy fordulatok, hanem a nagy szimbólumok embere is volt. 1995. július 16-án ő volt az első francia államfő, aki nyíltan elismerte, hogy Franciaország felelős volt a holokausztban,
megfordítva ezzel az emlékezetpolitikai konszenzust, amely évtizedeken keresztül azt tartotta, hogy Vichy nem Franciaország volt. 1998-ban ügyesen élt a „fekete-fehér-beur” fociválogatott népszerűségével és világbajnoki győzelmével,
2002-ben mintegy 82%-os eredménnyel verte meg a Nemzeti Front elnökét, Jean-Marie Le Pent az elnökválasztás második fordulójában, úgy, hogy a hagyományos két forduló közötti vita elmaradt. Ő volt az első olyan elnök, akit hét helyett már öt évre választottak a franciák, hivatali ideje alatt csökkentették ugyanis öt évre az elnöki hivatali időt, éppen azért, hogy áttételesen megakadályozzák a Nemzeti Front erősödését, s elkerüljék az ún. politikai társbérletet (azt a – kortárs értékelés szerint – a populizmusnak és elitellenességnek kedvező helyzetet, amikor az elnök és a kormánytöbbség két különböző pártból kerül ki, azaz mindenki kormányzás-közelben van, és így egy kicsit mindenki „felelős”).
Az immáron öt évre újraválasztott Chirac 2003-ban hangosan és látványosan tiltakozott az Amerikai Egyesült Államok által indított iraki beavatkozás ellen, ezzel sokak szemében felújítva a gaulle-izmus legszebb függetlenségi hagyományait.
Visszavonulása után is tudott „első” lenni: 2011-ben két év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték a párizsi városházán, még főpolgármesterként elkövetett pártfinanszírozási csalása miatt. (Az ügy lényege, hogy városházi dolgozók valójában nem Chirac főpolgármesternek, hanem Chirac pártelnöknek, illetve az RPR-nek, vagyis a pártnak dolgoztak.) Súlyosbodó egészségi állapota és neurológiai betegsége miatt a volt elnök a bíróságon és a nyilvánosság előtt már alig-alig jelent már meg.
A franciák minden hibája ellenére láthatóan szeretettel emlékeznek egykori joviális elnökükre, aki a saját felesége nyilvános véleménye szerint is nagy nőcsábász volt, s akit a kabaré „szuperhazugnak” csúfolt. Egy már a halála után készült felmérés szerint tízból nyolcan (79%) úgy ítélik meg, hogy Chirac jó elnök volt, s a franciák elsöprő többsége gondolja úgy, hogy ez elhunyt elnök szimpatikus ember, aki jól jelenítette meg Franciaországot. De nemcsak a közvélemény-kutatások árulkodnak a népszerűségéről, hanem a 2010-es években elharapózott nosztalgikus Chi-Chi-mánia is:
Kiemelt kép: Patrick Kovarik / AFP