Persze ehhez feltételezni kell, hogy eddig nem arra volt fordulva. Szerdán a Kínai Kommunista Párt 19. Kongresszusán Hszi Csin-ping, az ország elnöke bemutatta az új tagjait a Kínai Népköztársaságot irányító Politbüro legfontosabb hatalmi szervezetének, az Állandó Bizottságnak. És egyébként elmondott egy 30 ezer karakterből álló, három és fél órás, szakkifejezésekkel és zsargonokkal teli beszédet, amelyet valószínűleg sietve próbálnak megfejteni a világ minden részén, mert benne lehet a kulcs ahhoz, hogy egészen pontosan milyen gazdaságpolitikát szeretne Hszi csinálni Kína következő öt évében.
Egyébként már az valamennyire szembemegy a cím állításaival, hogy nem diktatúrákban ritkán fordul elő, hogy az ország elnöke a semmiből csak úgy bemutatja azt, hogy ezentúl ki vezeti majd az országot. Itt pedig még a Kommunista Párt nagy részének is meglepés lehetett a Politbüro és az Állandó Bizottság összetétele.
Pedig tényleg sokat mond el az ország jövőjéről az, hogy milyen vezetőket választottak maguknak. A választottak szót még egyszer kurziválom a biztonság kedvéért, mert itt leginkább Hszi Csin-ping választott embereket.
De kezdjük azzal, hogy kit nem választott. Egyértelmű utódot például nem, pedig Hszi már a második ciklusát kezdi, és a KKP szokásjoga szerint ennél tovább nem szokták betölteni azt a pozíciót, amit kifelé elnöknek neveznek. Az pedig, hogy Hszi nem választott utódot maga helyett, onnan derül ki, hogy az Állandó Bizottságba nem került be 60 évnél fiatalabb ember. Úgy pedig nehéz valakit öt évig képezni arra, hogy átvegye az irányítást Kína felett, ha eleve hatvanévesen kerül be az oktatásba.
Nem csak a fiataloké a világ
A fiatal emberek hiánya miatt egyre többen kezdik el azt tippelni, hogy Hszi nem fogja átadni a hatalmat, ha letelik az utolsó öt éve. Illetve a legvalószínűbb, hogy lemond majd arról a pozícióról, amit angolra elnökként fordítottak le, kínaiul viszont inkább államfőtitkárt jelent. Így akár megtarthatja a maradék összes pozícióját, vagy kreálhat magának újakat is.
Hszi Csin-ping ugyanis a modern Kínai történelem egyik legkomolyabb pozícióhalmozója, ami szintén nem véletlen. A hatalmasnak hangzó titulusok ugyanarra jók, mint amire a Politbüro feltöltése: hatalomszerzésre. Gyorsan fussunk át azon, milyen pozíciói vannak épp Hszinek.
- A Kínai Népköztársaság elnöke,
- A Kínai Kommunista Párt főtitkára,
- A KB Politikai Bizottsága Állandó Bizottságának vezetője,
- A KKP Központi Katonai Bizottságának főtitkára,
- Ami mellett kinevezték még a Kínai Népköztársaság Alapvető Vezetőjének is, ezzel egy szintre emelve őt például Maóval.
- Ráadásul egy csomó kisebb, de kifejezetten erős munkacsoportot is vezet,
- és a mostani kongresszuson kinevezték Kormányosnak is, Mao híres beceneve után.
Szóval lesz ott még titulus, ha az elnökség el is veszik. De az egésznek csak annyi értelme van, hogy Hszi hatalma kikezdhetetlen legyen a párton belül. A Politbüro 25 tagja, vagy az Állandó Bizottság új tagjai ebből a szempontból nem is érdekesek. A kijelölt emberek egy része régóta dolgozik Hszi mellett, egy része pedig korábban nem dolgozott vele, de valamelyik területi, vagy helyi önkormányzat élén gyorsan és sikeresen mászott fel a létra tetejére. Kínában politikával nem viccelnek, az országot a gyakorlatban vezető hét ember mind kompetens politikus lesz, igazából csak az számít, hogy kihez lojálisak. És jelenleg csak Hszi van, akihez lojálisnak lehet lenni.
A Foreign Affairs szerkesztőségén – tehát a gyakorlatban az amerikai külügyminisztériumon – belül létezik egy elmélet, amely összeköti Kínában a sajtót és a gazdaságot. Eszerint a modern Kína vezetői mindig akkor voltak keményebbek a cenzúrával, amikor a gazdaság nem ment jól.
Történelmet írna
Amikor Csiang Cö-min megkapta a pártkongresszustól a második mandátumát is, elkezdődött a modern Kína egyik leggyorsabb gazdasági átalakulása: a minden addiginál durvább privatizáció. Ekkor alakult meg Kína modern és kritikus sajtójának egy része is. Csiang utója – és egyben Hszi elődje – Hu Csin-tao viszont kevésbé volt reformer, mint Csiang. Ezért a Hu alatti Kínában sokkal keményebben csaptak oda a kritikus lapoknak, mint Csiang alatt. Hszi pedig eddig még kevésbé volt reformer, mint Hu, ezért értelemszerűen a cenzúra is keményebb lett.
Ezzel párhuzamosan az addig száguldó gazdasági növekedés két számjegyűről egy számjegyűre lassult. Hszi pedig minden addiginál keményebb lett, Kínában már nemcsak a függetlenebb, kritikus sajtóra csapnak le, hanem a hírességekkel foglalkozó oldalakra és az egyetemekre is.
Hszi második ciklusának hatalmas kérdése ugyanis az lesz, hogy képes-e tényszerűen is megszerezni azt a helyet a kínai történelemben, amelyet titulusokban már kibulizott magának. Hszi látványosan úgy gondol magára, mint aki Teng Hsziao-ping és Csiang Cö-min mellett történelmi szerepet játszott Kína felépítésében.
De a valóság egyelőre nem így néz ki. A gazdasági növekedés továbbra is lassú, és egyre nehezebb lesz felgyorsítani azt egy olyan országból, amelynek már nem a szuperszegénységből kell kitörnie, hanem ahol majdnem egymilliárd ember lépett be a középosztályba. Közben a nagy állami cégek borzasztóan teljesítenek, a helyi önkormányzatok pedig adóssághegyekkel küzdenek. És itt ér össze a három történet. Hszi valószínűleg azért nem választott maga helyett utódot, hogy senki ne akadályozza a hatalmát akkor, amikor megpróbálja a gyakorlatban is megszerezni a helyét a kínai történelemben.
