Tormás Vrenovuhát ittam a Gorkíj bárban és könnyű ukrán sörrel öblítettem le. Bob bácsi aggodalmas arccal ránézett, azt mondta, hogy „minden rendben lesz”, majd felállt és kiment az utcára. A kezembe vettem a Konsztantyinovszkába szóló vonatjegyemet és nézegetni kezdtem. Másnap hajnalra szólt.
Intettem a pincérlánynak, hogy hozzon még egy vrenovuhát, majd bámultam az ivrit feliratú ukrán zászlót a bárban.
2014 óta járok a Gorkíj bárba. Az összes anarchoszindikalista, liberális, kommunista, oroszellenes külföldi idejárt inni, amikor az oroszok elfoglalták Donyecket és Luganszkot. A bár most üres, én vagyok az egyetlen külföldi. Sokan hazamentek, meghaltak azok közül, akik itt voltak a háború elején. Most béke van Kelet-Ukrajnában, legalábbis papíron. Ennek a gyakorlati megvalósítását holnap fogom megtekinteni. Bob bácsi szerint jobb, ha viszek magammal sisakot.
Hajnalban indul a vonat. A kijevi központi vasútállomás olyan mint egy időgép. Már a régi, vörös műborhuzatú székek jelzik, hogy visszafelé indulok az időben. Nyolc-tíz óra vonatút bőven elég, hogy az ’50-es évek Szovjetuniójában tegye ki az embert, egyforma városaival és egyforma Lenin szobraival. A vagonban két ukrán pasas meg egy nő ukrán whiskyt iszik. Koccintunk. Az íze a terpentinre hasonlít.
Konsztantyinovszkában egy fiatal nő, Kátja és egy százhúsz kilós, kétméteres ukrán alak, Anatolíj fogad minket. Mindketten önkéntesek annál a szervezetnél, akik mentőkkel viszik vissza a frontról a sérült katonákat. A munkájukra szükség van: az ukrán hadsereg szanitéceinek nincs elég benzinje a régi katonai mentők működtetéséhez, felszerelésük sincs. Ha nem lennének civil szervezetek, melyek kifejezetten mentőautókat és gyógyszereket visznek a frontra, nem lenne megoldva a sebesültek ellátása.
Törvényesen ez úgy nézne ki, hogy mindig jön velünk egy harctéri felcser. Belőlük viszont nagyon kevés van, akik meg itt vannak az első zónából hozzák ki és stabilizálják a sérülteket a kórház sátorban. A kórház sátorból viszik el a katonákat az önkéntesek a városi kórházakba további kezelésre.
A munka nem veszélytelen: a szeparatisták folyamatosan lőnek a mentőautókra, több felcser és sofőr megsérült. Kérdezem, eddig hány mentőautót lőttek szét.
-Négyet-ötöt -kapom a választ. Mindegyiken vannak golyólyukak.
-Szóval maga jött megnézni a minszki békét? -kérdezi Anatolíj.
-Igen.
-Meg fogja látni.
Míg Kátja mindent elkövet, hogy minél többet tudjak meg a mentősök munkájáról, Anatolíj gyanakvóbb. „Vatta”, kapom el a kifejezést. Ezt használják az ukránok az oroszbarátokra, illetve az orosz kémekre. Nem is nagyon szól hozzám, mialatt a Gorlivka melletti mentőposzthoz megyünk.
Néhány katonai UAZ, pár konténer és sátor. Ez a rohammentők tábora. A férfiak félmeztelenül vagy kis gatyában ülnek az árnyékban. Bemutatnak a vezetőnőnek, nem írhatom le a nevét. Középkorú, szőke asszonyság, terepszínű ruhában.
-Most mit csinálnak?
-Várunk.
-Mire?
-Hogy elmenjen az EBESZ, és újrakezdődjön a lövöldözés.
Elém raknak egy csajka levest azzal, hogy egyek. Eszem. Bagózunk az árnyékban, bámulom az orosz gyártmányú, használt, vállról indítható rakétákat a falon. Anatolíj változatlanul gyanakodva figyel. Ez egészen addig tart, míg egy pár hetes kölyökmacska fel nem mászik valahogyan az asztalra, be nem fúrja magát a kezeim közé. Azt gondolom, bele akar enni a levesembe, de nem. A jelenet általános derültséget okoz az ukránok körében. Nem értem, hogy miért.
Ő Morfin, mondja Katja. Kiszúrja a jó embereket.
Ennyi kellett ahhoz, hogy minden önkéntes meggyőződjön arról, hogy nem vagyok „vatta”. A leglátványosabban Anatolíj enged fel. Oroszul, kézzel-lábbal mutogatva mondja, hogy menjek vele. Megyek. Egy katonai dzsiphez kísér. „Ukrainszki Hummer”, mondja, majd kérdezi, hogy tudok-e vezetni. Tudok.
Délután ötig a mentőbázis körül csapatjuk az orosz terepjáróval. Blokkposzttól-blokkposztig megyünk. Anatolíj olyasmit mond a fegyvereseknek az ellenőrzőpontnál, hogy „a magyar barátunk vezetni tanul”, vagy valami hasonlót, mert a puskájukra támaszkodva a katonák többször röhögni kezdenek, amikor előttük fulladok le a terepjáróval.
-Miért csináljátok?, kérdezem végül Katjától, amikor visszamegyünk a sátorba.
-Mert még többen halnának meg, ha nem csinálnánk.
Kátja egyébként ukrán zsidó lány. Kikerekednek a szemei, amikor rákérdezek, Ukrajnában ez nem szokás.
-Nagyon kevesen vannak nácik ebben a háborúban -mondja.
De vannak. Azért nem lett harctéri felcser, mert beszóltak neki Kijevben egy tanfolyamon, hogy ne hordjon ivrit feliratú pólót. A pólót nem vette le, de nem ment be többet a tanfolyamra. Mégis önkéntes a fronton.
-Nézd, rendes ukrán emberek halnak meg itt minden nap.
-De hát tűzszünet van.
-Itt csak akkor nem lőnek, ha az EBESZ megy ellenőrizni a békét.
-Akkor ezt fogom megírni.
-Tényleg megírod?
-Igen.
Hat óra felé Anatolíj szól, hogy indulunk a frontra. Bepakolunk az egyik mentőautóba. Anatolíj Elvis CD-t tesz be, majd elkezdünk tépni Avgyievka irányába. Útközben bekapcsolja a szirénát is. Már rajtam van a sisak és a golyóálló-mellény.
A harcok jelenleg változatlanul Avgyievkánál zajlanak. Az iparváros Donyeck külterülete, stratégiailag és gazdaságilag is fontos mind az ukránoknak, mind az oroszoknak. A város jelenleg két részre van szakadva.
„Öreg” Avgyievkát tartják a szakadárok, míg az újonnan épült városrészt az ukránok. Elnézve a panelházakat, folyamatosak a harcok. A szétlőtt, ásító lyukak a falakon azonban nem üldözték el a helyieket. Az épületekben változatlanul emberek laknak, mert nincs hová elmenekülni. A tűzszünet jegyében be-becsap a gránát.
„Itt lesz a szállása éjjelre”, mondja Kátja. Anatolíj kidobálja a táskáimat a mentőből, és ugyanazzal a svunggal indulnak vissza a Gorlivkánál található rögtönzött mentőállomásuk felé.
-Maradhatna sofőrnek. Kevés van belőlük, mondja Anatolíj.
-Gondolkodom rajta.
Ezzel búcsúztunk. A magam részéről egészen biztos vagyok abban, hogy nem maradok sofőrnek. Láttam a lövésnyomokat az autókon. A szakadárokat nem különösebben érdekli, hogy akire lőnek mentős vagy civil. Csak az számít, hogy a rossz oldalon áll. Sok önkéntes mentő halt meg így. Újságíróként szerencsére csak látogató vagyok ebben a pokolban.
Lassan egy éve parázslik a konfliktus Kelet-Ukrajnában, amihez csak egy politikai döntés kell, hogy újra lángra kapjon. Nagyon arrafelé mutat minden, hogy az oroszok hamarosan döntésre fognak jutni.
Augusztus 10-én például az orosz szolgálatok (FSZB) közölték, hogy több ukrán terrorakciót hiúsítottak meg a Krím félszigeten. Állítólag negyven kilónyi TNT-vel felszerelkezett kommandósokat fogtak el. Bár a közösségi médiában azonnal felizzottak a különböző videók, Oroszország a mai napig nem állt elő semmilyen bizonyítékkal a történtekről.
Az ukrán kormány tagadta a vádakat, úgy nyilatkoztak, hogy Putyin „cassus belli”-t keres, amivel befejezheti Ukrajna szétdarabolását. Az incidens ahhoz mindenesetre elég volt, hogy Putyin lemondja az eredetileg elfogadott hangcsúi tárgyalásokon való részvételét, melynek célja – többek között – a kelet-ukrajnai helyzet békés rendezése lett volna. Így viszont ezt a konfliktust nem lehet rendezni fegyverek nélkül.
Nagyon úgy tűnik, hogy Oroszországnak nem is ez a célja. Az ukrán média jelentős csapatmozgásról számolt be a Krím félszigeten. Érkeznek a tankok és az ágyúk a szakadárok által ellenőrzött területekre, az orosz hadsereg pedig teljes harci készültségben van egészen augusztus 31-ig. Azt, hogy mi lesz, senki sem tudja.
Isten hozta a fronton, jöjjön, megmutatom a szállását – mondja.
Törmelékkel borított lépcsőkön megyünk felfelé. Az önkéntes mentőknek is van itt egy irodája, itt szállnak meg a katonák is. A frontvonal felé mutató ablakok elé földdel megtöltött lőszeresládákat vagy homokzsákokat helyeztek. Egy ilyen szobában fogok aludni, emeletes ágyon. Felettem a tizedes alszik, mellettem egy golyószórós kiskatona. A fegyvereik biztosítva állnak a fal mellett.
-Tegye le a holmiját, hozza a fényképezőgépét, indulunk, mondja a tizedes, majd mosolyogva hozzáteszi: tudja, hogy ha meghal, az nem a mi felelősségünk.
-Tudom.
Három terepjáróval indulunk a harcállás felé. Én a második autóban ülök. A kocsinak mind az eleje, mind az oldalai acéllapokkal lettek megerősítve, hogy kibírják a 7,62-es lövedékeket. A kocsiban ülő katonák felhúzták a fegyvereiket, amikor elhagytuk az utolsó ellenőrzőpontot. Dörög az ég, mintha esni készülne. De nem fog esni. Ágyúznak a szakadárok.
A hadállás egy hajdani parasztházból indul az erdő felé. A parasztházban ücsörögnek a szolgálatot éppen leadó katonák. Fél pucéran, mert dögletes meleg van.
Ásott ösvény vezet a lövészárkokhoz. Futnom kell, behúzott nyakkal a 14 kilós golyóálló mellényben, egy pillanatra sem megállni.
Mindjárt kezdeni fogják, súgta Drabar tizedes, miközben egymás mellett fekszünk az árokban.
Elmennek a nemzetközi megfigyelők és elkezdik. Most menjünk vissza, amíg nem lőnek.
Visszamegyünk a falusi házban. Egy ukrán-amerikai alapítvány oszt élelmiszert, cigarettát a katonáknak. Pap van velük, aki misét tart. A baltaarcú, golyóálló mellényes férfiak vetik a keresztet a miatyánkhoz.
A mise megszakad, mert elmennek az EBESZ megfigyelői, és felugatnak a fegyverek. Le kell rohannunk a parasztház pincéjéből kialakított óvóhelyre. Nem egy-egy puskalövés dördül, hanem folyamatosan ugatnak a fegyverek, dörögnek a gránátvetők, a tankok ágyúi.
Isten hozta a minszki békében
– mondja egy katona vigyorogva, kezében teával, túlkiabálva a fegyverropogást.
Vaksötétben indulunk visszafelé, mert így biztonságosabb. Egyedül az első kocsinak a reflektora ég a konvojból. Amikor visszaérünk a panelházhoz, a katonák kis gatyára vetkőznek.
Vegye le a golyóállómellényét, mert nem lehet benne kényelmesen aludni, mondják.
Leveszem. A csupasz égő imbolygását nézem, a plafonról szitáló port a gránátbecsapódások után. Egész éjjel megy a műsor. Nem alszom sokat a minszki békében.
Másnap Kramatorszkban próbálok beszélni néhány EBESZ megfigyelővel, de ahhoz, hogy nyilatkozhassanak, külön engedélyt kell kérni.
Mi jelentjük a tűzszünet megsértését minden oldalon, mondja egy neve elhallgatását kérő férfi. De a papírban nincs benne, mennyire rossz a helyzet.
