Amikor a repülési pánik enyhítésére szánt whiskyvel a kezemben, még a hajnali félhomályban felkecmergek a Ryanairre és becsatolom magam, rögtön egy emigráns-jelölt mellé kerülök.
A huszonéves srác kifehéredő ujjpercekkel szorongatja az ülés karfáját, először repül életében. Nem kér whiskyt, nem fogad el idegenektől semmit csak úgy. Merev állkapcsán is látszik, nyakas fiú, akit sok pofon ért már az életben, vagy legalábbis sok olyan dolog történt vele, amit pofonként élt meg. Ha baj van, mint most, amikor száll fel a gép, igyekszik kemény lenni, de sok jóra senkitől nem számít.
A Velencei tó mellől jön, asztalos. Egy haverja hívta ki Londonba, állítólag van munka bőven, és jól is lehet keresni. A srác szkeptikus, szinte hallani lehet a gondolatot, hogy akármi is történik, nyilván ő szív majd a végén. Két hetet azért megér az életéből. Pár próbamunka, körülnéz, hogy el tudná-e itt képzelni magát egy időre, aztán hazaautózik a haverjával. Apró bökkenő, hogy nem beszél angolul. Ígéri, megtanul, de addig itt mindenben a haverjától függ, aki szerinte egy elég link alak.
A telefonra várva
A haverja megígérte, hogy kijön elé a reptérre. de amikor leszállunk, és a srác látja, hogy Stansted bizony nem Ferihegy, akkor idegesen elkezdi nyomogatni a telefonját. Nincs rajta annyi egység, hogy fel tudja hívni a havert. Rágyújt. Vár 15 percet.
Még egy fizetős telefonnál se boldogulna, hisz nincs nála font, csak forint. Először akar váltani. Aztán, amikor meglátja a reptéren az árakat, azt mondja: nem fogok én itt semmit se venni. A hazatelefonálós SIM-kártya, az más. Az Ariadné fonala, ami hazavezeti, ahonnan segítséget kérhet, ahol társaságot lelhet, és egy virtuális kapocs oda, ahova tartozik. Az kell.
És Angliában annyi a bevándorló, hogy erre a telefontársaságok is fel vannak készülve: sorra kínálják 1 pennys percdíjaikat, amikkel olcsóbban lehet külföldre telefonálni, mint Angliába. A belföldi hívásokért legalább tízszer ennyit kell fizetni.
A haver tényleg link. Amikor az én telefonomról végül sikerül utolérni, azt mondja, még 15 perc, és találkozzanak majd a Costa kávézó előtt. Innánk kávét, de 2,5 fontért (900 forint) még a leghabosabb capuccino sem vonzó. Még eltelik háromnegyed óra, a barátommal mi már nem bírjuk tovább, el akarjuk kezdeni az utunkat, és helyette itt dekkolunk a reptéren. Mégegyszer felhívjuk a havert, 15 perc és itt van – ígéri. Mi már nem hiszünk neki, bemegyünk a városba inkább. Hátranézek, és látom ott a srácot, a sporttáskája fölött a reptér bejáratánál. Összecsomósodott arcizmokkal szívja a cigit.
Ketyeg a kintlét órája
Alig pár óra telik el, mire találkozunk a következő Londonban élő magyarral. A Canary Wharfra megyünk, mert meg akarom csodálni a felhőkarcolókba tornyosult arroganciát, amit a világ legfontosabb brókerei, bankárai és elemzői képviselnek.
Régen Indiából és a glóbusz minden más sarkából érkeztek ide a kereskedőhajók. Fűszert, teát, dohányt, rabszolgát hoztak és gyapjút vittek. Ma az épületeken tükröződő felhők és a csillogó ablakok között örvénylik a kereskedelem. De ma már nem kellenek raktárak, mert amivel kereskednek, az zömében sosem hagyja el a számítógépek belsejét: a pénz. A Citigroup, a JP Morgan, a Bank of America és a Morgan Stanley világa ez – na és persze a házi hírvivőjük, a Thomson Reuters brit hírügynökségé.
Mellettünk elsuhan egy harmincas srác, aki magyarul mobilozik. Láthatóan idetartozik, nem turista. Vasalt nadrág, félhosszú, hullámos haj, és valami semleges kardigán. Elképzelem magamban, hogy is kerülhetett ide. Talán közgázt végezhetett, aztán PhD in UK, gyakornoki program, ilyesmi. Lehetne matekos is, egy jó matematikusért, adatbányászért, statisztikusért egy kisebb vagyont is kifizetnek ezek a cégek. De nem, nem látszik rajta az a játék iránti lelkesedés, ami a természettudományokhoz vonzza az embereket. Van benne valami elégedett, szinte önelégült, polgári, mint akinek már a felmenői is tudták, hogy is működik a világ.
Magyarul nevetgél a haverjával, szóval a haverja is magyar, és akkor nem lehet itt túl rég. A bevándorlók zöme fizikai munkát végez, náluk évek is eltelhetnek, mire összebarátkoznak egy Angliában született angollal, de a kvalifikáltabb munkaerőnél más a helyzet. Nagyobb a britek aránya, könnyebb bepillantást és akár befogadást nyerni a brit társadalomba. Ha pedig a beolvadás folyamata elindul, még akár kellemetlennek is érezheti az ember a honfitársával való kapcsolattartást, jelenléte arra emlékezteti: ő valójában idegen.
Magyart tolláról
Megázunk, lenyűgözve bolyongunk egy múzeumban, majd beülünk egy pubba, ahol brit nemzeti ételeket (rákpogácsa, fish&chips, marharagús pite barnamártással) szeretnénk enni némi helyi sör társaságában. A sört még angolul kérjük ki a helyes portugál pincérlánytól, de a többit már magyarul, mert kiderül, hogy nem portugál. “Nem látszott rajtatok, hogy magyarok vagytok” – mondja. Csodálkozásáról eszembe jutnak első útjaim Európába a rendszerváltás utáni gazdasági és lelki depresszióban szenvedő Magyarországról, amikor rájöttünk, hogy egy kabát nem csak fekete színű lehet. A H&M és a gyorséttermi jellegű globális divat korában ez már fel sem merül. Meglep, hogy meglepődik, hogy nem ismeri fel magyarságunkat.
A huszonéves lány sportedzőként végzett itthon, de aztán rájött, hogy nem fekszik neki a munka: nem akarja rátukmálni magát különböző edzőtermekben emberekre. Hát kiment a nővéréhez Londonba hat éve, elkezdett pincérkedni, és azóta is itt van. Folytatnánk még a beszélgetést, de úgy látom, második blikkre már nem örül annyira nekünk, lejár a shiftje és elrohan, nem érdekeljük annyira, hogy elköszönjön. Neki megvan itt az élete, nincs szüksége ránk csak azért, mert viszonylag közel születtünk egymáshoz.
London házai
Másnap reggel tervezetten találkozunk magyarokkal, mert a barátom Londonban lakó exével és a jegyesével beszélünk meg találkát. A lány már akkor kiköltözött ide, amikor épp befejezte az idegenforgalmi főiskolát. Pincérként kezdett egy kisvárosban, majd 1 év múlva már előléptették. De nemsoká elege lett Angliából, és hazaköltözött pár hónapra. Aztán megint Angliát választotta, ezúttal Londonba jött. Egy szállodában dolgozott recepciósként, később pincérkedett és báros is volt egy másik szállodában. Most újra pincérként dolgozik egy jelentős brit pub-láncnál.
Ez egy igazi múltszázadi brit sikertörténet: volt egy pub, ahol egyszerű, de jó volt a kaja és olcsó a sör, s így egy fél emberélet alatt az egész szigetet behálózta, több száz kocsmából álló lánc lett.
A lány egyébként inkább kint képzeli el az életét, mint itthon. Szeretne majd egy utazási irodában elhelyezkedni, hogy használhassa a képesítését, pályázgat is, de addig is elégedett a kinti léttel. Nyáron haza szokott jönni, mert nem lenne meg az igazi nyári napok nélkül, és nem tudna ott élni úgy, hogy nem jár haza. Ha több hónapra is hazajön, akkor egyszerűen felmond, és újra állást keres, ha visszamegy. “Itt mindig van üres hely, nagy a fluktuáció” – nevet. És a jó munkaerőt akár később is visszavárják. Amikor egyszer 7 hónapra jött haza, azt mondta a lánynak a főnöke: amikor jönne vissza, szóljon egy héttel előtte, és újra ráírja a heti beosztásra.
A kinti munka előnye az is, hogy ezt a szabadságot – és még pár nyaralást minden évben – meg is engedheti magának. Kétheti béréből már el tudni menni nyaralni egy vagy két hétre. Persze ennek azért ára is van: a legtöbb kinti magyarhoz hasonlóan ő is inkább kicsire húzza magát a lakókörülményei tekintetében. Eleinte volt olyan, hogy egy négyszobás házban tízen-tizenöten is aludtak – két fürdőszobával. “Csak azért működött, mert az emberek zöme a vendéglátásban dolgozott, s kinek ekkor, kinek akkor kezdődött a munkaideje” – magyarázta. Ma már nem szívesen élne a kollégiumi létnél is sűrűbben. Barátjával együtt most egy baráti családdal együtt bérelnek ki egy kis házat.
Londonban a legtöbb ház, amiben mi jártunk, egy kaptafára készül. Keskeny emeletes házakat kell elképzelni, körülbelül négy méter az utcafront, és talán tíz méter a mélysége. Az, hogy olyan sok egyforma ház van, talán részben a Parker Morris-bizottság 1961-es szabálykönyvének köszönhető, amelyben lefektetik, hogy mekkora legyen a konyha, a lakótér, a hálószoba.
A ház túloldalán mindig van egy zsebkendőnyi kis kert. Ebből nagyjából meg lehet mondani, ki lakik a házban. A britek és a britté vált bevándorlók ugyanis szenvedélyesen füvesítenek. Az átmeneti bevándorlóknak bérbe adott házaknál azonban gyakran lekövezik a kertet, mert az éjjel-nappal dolgozó, csak hálni hazajáró embereknek valahogy nincs nagy igényük lenni a kertészkedésre. Ez az ésszerű megoldás, és a britek mindenekfelett ésszerűek.
A British Museum csodálata
A srácot egyébként Nyugat-Magyarországon ismerte meg a lány az egyik hazaútján. Először megpróbáltak Budapesten boldogulni, ahol a fiú az egyik kisebb múzeumban dolgozott muzeulógusként. De nem érezték jól magukat, s végül a srác hagyta magát rábeszélni arra, hogy próbálják meg kint is. Neki bizonyos szempontból könnyebb a helyzete, hisz legalább nem egyedül jött ki. Másrészt viszont a pincérkedéssel kevésbé van kibékülve, mint a barátnője, csak egy átmeneti állomásnak tekinti, míg bedolgozza magát egy múzeumba, lehetőleg a British Museumba. Nem csodálkozom rajta, hogy odavágyik, hisz ez lehet a szakma csúcsa: a világ talán legnagyobb, 7 millió pótolhatatlan műtárgyból álló gyűjteményében bolyongani nap nap után csodálatos lehet.
S nemcsak amiatt, amit a British Museumban egy-egy korról elárulnak a tárgyak. Itt a tárgyaknak is kalandregénnyi történetük van. Ott van például a római kameo-váza, amely viszontagságos út után került a múzeumba, ám egy elszegényedett ír család egyetemista fiában annyira felgyűlt a harag egy egész héten keresztül tartó tivornyázás alkalmával, hogy egy szobrot vágott a vázához 1843-ban, és 150 darabra törte szét. Az akkori főrestaurátor egy éven keresztül ragasztgatta, hogy újra kikerülhessen a vitrinbe. Szinte látom magam előtt a szemüveges, munkaköpenyes középkorú férfit, arcán két kis diadalittas rózsával, amint a kollégák diszkrét tapsolása közepette visszahelyezi méltó helyére a sebeitől csak még szebbé vált vázát és szó nélkül biccent egy picit.
Kötelező önkénteskedés
De magyarként még egy a British Museumnál sokkal kevésbé izgalmas brit múzeumban sem könnyű munkát szerezni. “Akit a múzeumban láttok, a teremőr, a ruhatáros, az mind ingyen, önkéntesként dolgozik” – magyarázta a muzeológus fiú. Egy közepes méretű múzeum 6-7 fizetett alkalmazottal működik, mindenki más csak reménykedik benne, hogy ha épp ott önkénteskedik, amikor megürül egy hely, bekerülhet. A British Museumban pedig még önkéntesnek is csak azokat veszik fel, akik már másutt hónapokon keresztül szereztek múzeumi munkatapasztalatot. Az önkéntes és gyakornoki rendszerrel kapcsolatban sok a visszaélés, vizsgálja is a kormány, mit lehetne tenni. (Később, a múzeumban találkoztunk egy magyarral, aki az információs pultnál szokott dolgozni, de épp a ruhatárba vette be a kabátjainkat. “Ó, nekem már a szüleim is régészek voltak, én mindig ebben mozogtam és már hat éve itt élek” – mosolygott, amikor rákérdeztünk, mennyi önkénteskedéssel tudott bekerülni.)
A muzeológus-fiú ráadásul a pincér-lét árnyoldalaival is találkozott. Ő back-waiter, vagyis a konyhából a pincérekhez viszi ki az ételeket – emeletnyi lépcsőn rohangál egész nap. A back-waiter áll a pincérhierarchia legalján. Ő keres a legkevesebbet, ő talpal a legtöbbet, neki szól be mindenki, amikor felcsapnak az indulatok a konyhán. Kung-fu mester volt itthon, edzéseket is tartott, és amikor ez kiderül, akkor sokszor elkezdik kóstolgatni a többiek a konyhán. “Az egyik spanyol szakács ketrecharcos, és állandóan piszkált” – meséli – “aztán elegem lett, és azt mondtam neki, vigyük ki az étterem mögé a problémáját.” Az ajtón kilépve rögtön ütött, a spanyol elterült, és a verekedésre kíváncsi személyzet is csendesen visszasomfordált a konyhába. Azóta békén hagyják. Általános tapasztalata, hogy ott is úgy megy: csak azt nem használják ki, csak azt nem piszkálják, aki nem hagyja magát.
Forró tűzön
Aznap délután, amikor a Regent’s Park rózsalugasából kikeveredtünk, és a Soho egyik másik, majd harmadik kocsmájában próbáltunk felmelegedni, mesélt nekünk a konyhák tesztoszterontól duzzadó, macho világáról egy Londonba keveredett harmincas éveiben járó magyar könyvszerkesztőnő is, aki szakácsként dolgozik.
A konyhán napi 10-12 órát dolgoznak a szakácsok, jellemzően férfiak. Reggel felkelnek, bemennek, egy forgalmasabb étterem pedig olyan tempót diktál, hogy csak úgy lehet bírni, hogy adrenalinon pörögnek egész nap. A meló végén hazamennek – jellemzően külvárosi, órás metrózással vagy buszozással elérhető környékeken lévő bérelt szobájukba, ahol egy ágy és egy szekrény fér el – és összecsuklanak hajnali 2 körül. Másnap 10-11 körül pedig indul az egész újra. Ez heti hat napon át tart, a hetedik nap meg csak arra elég, mint a Bibliában, hogy aludjanak egyet végre. Nem csoda, hogy annyi feszültség gyűlik fel bennük, hogy állandóan csak egy hajszálra vannak a kitöréstől.
A könyvszerkesztő végül azért hagyott egy jól fizető éttermet, mert a feszültség olyan magas fokra hágott, hogy két szakács összeverekedett főzés közben. “Amikor azt vettem észre magamon, hogy a feszültséget már én sem tudom másképp levezetni, mint hogy az alám beosztottakkal üvöltözöm, akkor felmondtam” – mondja. Most inkább kisebb étteremben keres munkát.
Mit főzzünk ma?
Így, hogy vannak már angliai referenciái, tulajdonképpen ő válogat: ő dönti el, milyen helyen szeretne dolgozni. Egészséges gyorsétteremben? Olasz tésztaházban? Egy pókerklubban? A kulcskérdés csak annyi: hogyan szerzi meg az ember az első referenciát. Az ő esetében a véletlen hozta – egy kis helyen kisegítőként dolgozott a konyhán, amikor lefalcolt a szakács, és a tulaj kétségbeesésében rábökött: állj be te. S mivel a mélyvízbe bevetve úszott és nem süllyedt el, már meg is volt az első pozitív referencia.
A könyvszerkesztő számára megnyugtató volt, hogy nem intellektuális munkát végez, úgy tekint a kinti darálóra, mint egy olyan dologra, amelyre életének ezen szakaszában szüksége volt. Otthon minden bonyolult, itt minden egyszerű: fel kell kelni, be kell menni, és onnantól úgy sincs lehetősége egy percet sem mással foglalkozni, mint a rendelések véget nem érő lüktetése. Ez az egész egy nagy önkimosás, lecsupaszítani a dolgokat oda, ahol még egyértelmű mindennek az értelme.
Annyit dolgozhat, amennyit gondol – és ő sokat gondol dolgozni. “Itt legalább van értelme taposni, mert meg is van a látszata: pár év alatt ki tudom fizetni a lakáshitelemet és még marad kis tartalékom is” – teszi hozzá. Nyitott, szórakoztató személyiség, de mégsem igyekszik barátkozni: “Nem akarok arra okot adni magamnak, hogy itt maradjak” – magyarázza. Hogy mi lesz, amikor hazaér, még maga sem tudja.
Vállalati kultúra
Nemsokára csatlakozott hozzánk egy informatikus srác is. Régóta Londonban él és sokáig maradna. Ez persze részben azért van, mert nagyon jól érzi magát a munkahelyén, ahova másnap minket is elvisz. A belvárostól nem messze, több irodaépületben működik a cég, ahol dolgozik. Gazdasági újságíróként számos irodaházban jártam már szerte a világban, de egy perc alatt látni lehet miért szeretik ezt a céget annyira az informatikusok: minden azt sugallja, hogy ez egy informális közösség, ahol csak kevés szabály van, és azok is konszenzusoson alapulnak és értelmesek.
És persze a menza. Az ingyenes, bő választékú menza, ahol minden nap új fogásokkal igyekeznek feldobni az étlapot a helyben doglozó szakácsok. Így például nem kell titkolni, ha valaki “társasági céllal” hoz látogatót – ez szimplán egy kiválasztható opció a három közül a beléptetőrendszeren. Amikor rákérdezek, megbízott idegenvezetőnk megrántja a vállát: a vezetőség is tudja, hogy a jó menza és a lazaság a legjobb marketing, ha munkaerőtoborzásról van szó. Kimondott cél, hogy a haveroknak mutogassák a kampuszt. Jó eséllyel ők is informatikusok, tehát potenciális munkaerőnek számítanak.
Mutogatnak, röhécselnek
Úgy tűnt, hogy a Londonban dolgozó informatikusok (még találkozunk néhánnyal) egyébként jól érzik magukat. Nem keresnek rosszul (még ha külföldi cégnek itthonról dolgozva adott esetben többet is tudnak félretenni) és eleve hozzászoktak a nemzetközi kitekintéshez, már csak a munkájukból kifolyólag is. Egyszóval nem éri őket kulturális sokk a kiköltözéssel. Családdal persze kicsit nehezebb, pláne, ha kicsik a gyerekek, hisz nincs kitől segítséget kérni, nincs nagymama, nincs barátnő, haver. Eleve többszobás lakásra van szükség az élhető élethez, nem húzódhatnak be egy tizenpár négyzetméteres minigarzonba.
Ezzel együtt, Londonban nagyon odafigyelnek a gyerekekre. Az egyik apa mesélte, hogy hátrahőkölt, amikor az elsős tanítónéni berendelte a feleségét, hogy olvasson fel magyarul egy mesét a csoportnak. Nem értették a gyerekek, hogy a fia miért nem érti, amit mondanak, és így mutatta meg nekik, milyen lehet.
A gyerekek egyébként jól elboldogulnak közös nyelv nélkül is. Mutogatják egymásnak az érdekes dolgokat, röhögcsélnek, viccelődnek. Hogy hogy? Hát például úgy, hogy az iskolában a testrészekre tanult mondókát facsarják ki, és a “térd” szót használva mutogatnak egymás vállára, és aztán dőlnek a röhögéstől. Ezt felnőttek szinte nem is érthetik.
A gyerekekre a britek igazi kincsként tekintenek, hisz a gyorsan öregedő társadalmat csak a bevándorlók tartják fiatalon. Az állam számtalan formában támogatja a gyermekszülést a nálunk is megszokott gyes- és tgyás-jellegű ideiglenes kifizetéseken túl lakhatási támogatással, s akár ingyenes bébiszitterrel is, ha beteg a gyermek. Nemrégiben nagy botrány is támadt abból, hogy kiderült: olyan bőkezű a brit rendszer, hogy voltaképp meg lehet élni gyerekszülésből. A Daily Mail brit bulvárlap bemutatott egy családot, ahol apa és anya havi 2 millió forintot “keres” munka nélkül 10 gyermekük és a munkanélküli illetve egy három hetente jelentkező fejfájás miatt adott rokkantsági járadék révén. A lakhatásért sem kell fizetniük, mert havi 1700 fontot kapnak erre támogatásként – ebből még Londonban is egész nagy lakást lehet bérelni, hát még Kentben, ahol laknak.
