Még nem látott a világ olyat, ahogy a magyar kormány próbálja megzsarolni Svédországot

Milyen szép NATO-csatlakozásod van neked, őszintén sajnálnám, ha valami baj történne vele, ezért mindenképp támogatni fogom.

Nagyjából a valaha volt egyik legjobb Monthy Python-szkeccsnek a furcsa újraértelmezésével jelentkezett a magyar kormány a finn és svéd NATO-csatlakozásokkal kapcsolatban az elmúlt nyolc hónapban. Úgy próbáljuk akadályozni és hátráltatni a két ország – pontosabban a finnek csatlakozásának ratifikálása óta már csak az egyikük – csatlakozását, hogy közben nem derül ki pontosan, miért is csináljuk az egészet.

De kezdjük az elején. Oroszország ukrajnai inváziója váratlan fordulatokat hozott Európa keleti felén. Annyira váratlanokat, hogy valószínűleg az oroszok sem számítottak rájuk. Az orosz támadás idején többször írtunk róla, hogy Vlagyimir Putyin mintha máshogy tervezett volna. Látványosan nem arra nem számítottak, hogy Ukrajna ilyen hatékonyan áll majd ellen, mint ahogy az is meglepte őket, hogy mind az ukrán, mind az európai társadalom összefog a külső fenyegetéssel szemben.

Erről több elmélet is született. Voltak elemzők, akik azt gondolták, hogy Ukrajnán belül sorvadt el az orosz információszerzés, de megeshet az is, hogy a liberális demokráciák állandóan vitázó belső politikai életéből az orosz vezetés azt a téves következtetést vonta le, hogy ezek a társadalmak egy külső fenyegetéssel szemben is megosztottak maradnak majd. Nem így lett.

A háború megindításának sokszor kimondott célja volt Oroszország részéről, hogy megakadályozza a NATO keleti terjeszkedését. Ez annyira nem jött össze, hogy nem csupán a megtámadott Ukrajna hadügyminisztere vesz részt a NATO csúcstalálkozóján, de két, korábban semleges ország is a felvételét kérte a védelmi szövetségbe.

Finnország és Svédország csatlakozása történelmi jelentőségű, egyúttal hasznos fejlemény a NATO szempontjából. Mindkét ország stabil demokrácia, komoly és specializált haderővel, Oroszországgal közös határokkal. Oroszország nézőpontjából ez eddig komoly veszteségnek tűnik.

Aztán jött az alkudozás. A NATO-csatlakozás feltétele, hogy azt minden tagállam parlamentje jóváhagyja. Ezt hívják ratifikálásnak. A legtöbb tagország ezt a csatlakozási kérelem beadása után nem sokkal meg is tette, de akadt egy probléma: Törökország. A törököké a NATO második legnagyobb hadereje az amerikaiak után, politikailag pedig kifejezetten feszült a viszonyuk a svédekkel.

Ez leginkább a török kormány és a kurdok konfliktusából fakad. Az etnikai Kurdisztán több ország területén fekszik, részben Törökországban is. A jellemzően baloldali kurd mozgalmakat ezért a nacionalista, egyre iszlamistábbá váló török kormány terroristának tartja. Ezzel egyébként nincsenek egyedül, a kurd csoportokat több nyugati ország is terrorszervezetként tartja számon.

Svédország több kurd aktivistának adott menedéket az utóbbi évtizedekben, vagyis a török kormánynak konkrét oka van arra, hogy Svédországot hátráltassa. Ha kellő empátiával kezeljük a török álláspontot, elfogadható érvelésnek tűnik, hogy az újonnan csatlakozni kívánó NATO-tagország ne bújtasson olyan politikai aktivistákat, akik alapvetően Törökország területi integritásának megsértésére törekszenek. Innentől ez lehet biztonságpolitikai ügy is.

Az, hogy Magyarország miért csinálja ugyanezt, már nagyobb kérdés. Valójában pont nyolc hónapja nem érti igazán senki, mi a nemzeti érdekünk ebben a politikai játszmában.

A magyar kormány a kezdetek óta hangoztatja, hogy mindkét ország csatlakozását támogatja, mégsem került hónapokig egyik tervezet sem a parlament elé. A törökök a folyamat eleje óta viszonylag nyíltan kommunikáltak arról, hogy nekik a finnek csatlakozásával semmi gondjuk, a problémát Svédországban látják. A magyar kormány ezt sem választotta külön egészen addig, amíg a törökök be nem jelentették, hogy a korábban együtt csatlakozni akaró két országról külön szavaznak. Ezután fél órával a magyar kormány is bejelentette, hogy ők is külön szavaznak Finnország csatlakozásáról.

Felmerül a kérdés, hogy ebben az esetben Magyarország esetleg csupán Törökországot próbálja segíteni. Csakhogy a törököknek látványosan nincs ehhez szükségük a magyarokra. A török kormány eddig is nyíltan vállalta, hogy mit szeretne, és mit hajlandó adni cserébe, Törökország nem szorul rá, hogy egy másik NATO-tagállam képviselje az érdekeit.

A magyar kabinet viszont mintha egy furcsa színjátékot játszana.A kormánykommunikáció ugyan a kezdetektől nyíltan támogatta a csatlakozást, de nem terjesztették a ratifikálást a parlament elé. Majd kissé szokatlan módon azt állították, hogy vita volt erről a frakció kihelyezett ülésén, és meg kell győzni a Fidesz képviselőit arról, hogy támogassák a miniszterelnök kérését. Aki valamennyire tisztában van a Fidesz-KDNP képviselőcsoportjainak eddigi működésével, meglepődve figyelheti az eseményeket, korábban ugyanis nem volt divat szembenni Orbán Viktor akaratával.

A frakció megnyugtatására először delegációt küldtek a két országba, hogy a két párt nevében válaszokat kaphassanak. A küldöttség hazatért, a finnekről szavaztak, de semmi nem hangzott el arról, hogy a frakciót Svédországgal kapcsolatban is sikerült-e megnyugtatni.

Ami elhangzott, az rengeteg panasz arra, miként viszonyulnak a svédek Magyarországhoz. Ezek azonban minden esetben az Európai Unión belüli kritikák voltak, és hiába van Brüsszelben a NATO központja is, a két szervezet teljesen külön áll. Korábban pont a magyar kormány érvelt más ügyekben azzal, hogy ne mossunk össze különálló ügyeket egymással, az utóbbi napokban mégis a családvédelminek nevezett törvényjavaslat elleni perhez való csatlakozás miatt panaszkodott a kormány és holdudvara a svédekre.

Ezek a kritikák, ahogy a vita maga is, mondvacsináltnak tűnnek. Már csak azért is, mert hiába kérdezték az utóbbi néhány Kormányinfón Gulyás Gergelyt arról, mikor szavazhatnak Svédországról, illetve mit kellene tulajdonképpen tennie a svédeknek ahhoz, hogy ez a voksolás megtörténjen, nem sikerült választ kihúzni belőle. A kancelláriaminiszter valami olyasmit mondott, hogy a svédeknek kell kitalálniuk, mivel lehetne megbékíteni a magyar kormányt és a Fidesz frakcióját.

A kérdés csak az, hogyha a vita nem valódi, akkor mi a célja. Erről háttérbeszélgetések során többen is ugyanarra tippeltek: a magyar kormány az uniós pénzek kifizetésének felgyorsítását szeretné valamilyen módon elérni.

Az a probléma, hogy ezt ezzel az eszközzel valószínűleg nem lehet elérni. Amellett, hogy külpolitikai különbségek is vannak, a mozgástér is kicsi. Svédország klasszikusan értékalapú külpolitikát képvisel, míg a magyarok ebben az ügyben is tranzakcionálisan lépnek fel, vagyis várnak valamit a cselekedeteikért cserébe. Ezt a kétféle hozzáállást viszont nehéz összeegyeztetni.

Bár Svédország az unió soros elnöke a nyár végéig, ez pont a magyarokkal kapcsolatos vitákban kevés mozgásteret ad. A soros elnökség tudja befolyásolni, mi kerül a miniszterelnökök elé az Európai Tanácsban, de a magyaroknak most elsősorban az Európai Bizottsággal van vitája, a pénzek feloldásához Von der Leyenékkel kellene elsőként megegyezni, csak utána jöhetne a szavazás a kondicionalitási eljárásról a tanácsban.

Ráadásul, mint a magyar kormány többször is említette, továbbra is tervezik a svéd csatlakozás ratifikálását. A világ legfurcsább nyomásgyakorlása lenne, ahol a nyomásgyakorló előre közli: a pressziót nem kell komolyan venni, mert végül úgyis engedni fog.