Posta

Rászorultság vagy alanyi jog?
A Bokros Lajossal készített interjú (Figyelő/ 2005/5. szám) egyetlen és egyáltalán nem újdonságként elhangzó eleméhez fűznék megjegyzést. Bokros véleménye legalább egy évtizede közismert: az államháztartási reform részeként az állam kizárólag a rászorult családokat támogassa – amint azt minisztersége alatt elérte -, de utódai alatt antireformok dívtak, „antiszolidáris irányba fordult az államháztartás alrendszereinek működése”, s a jómódúak visszakapták a családi pótlékot.

Bokros széles körben osztott álláspontja egy fölöttébb statikus szemlélet szülötte: az állam dönthet arról, hogy az adókból (járulékokból, illetékekből, vámokból stb.) összegyűjtött pénzeket mire költse. Az pedig nyilvánvalóan rossz döntés, ha a jómódúakat támogatja, olyanokat, akik e támogatás nélkül is köszönik, megvannak.

De létezik másfajta nézőpont is. Tételezzük fel, hogy minden adózási és elosztási kérdés eldőlt, csak a családtámogatással kapcsolatos döntések vannak hátra, annak megválaszolása, hogy milyen mértékű legyen és kinek járjon a családi pótlék. Két cél lebeghet a döntéshozó előtt: az egyik a szegénység elleni fellépés, a másik a gyermeknevelés támogatása – előbbiből a rászorultság elvének, utóbbiból az alanyi jogosultság érvényesítése következik. Az alanyi jogosultság nem mond ellent a rászorultság elvének: a minden gyermek után járó családi pótlék szegények esetén csökkenti a családnak a gyermek megléte miatti szegénységét. A jövedelmi skálán felfelé haladva ez a hatás folyamatosan csökken, s mire a jómódúakhoz érünk, már „tisztán” a gyermeknevelés támogatásáról van szó.

Vegyük elő dinamikus szemléletünket! Az államnak, hogy családi pótlékot tudjon folyósítani, adót kell emelnie. Mindenféle makrogazdasági komplikációt elkerülendő ez kizárólag a személyi jövedelemadó emelését jelentheti (a forgalmi adó emelése gerjesztené az inflációt, a vállalati nyereségadóé visszavethetné a beruházásokat/befektetéseket stb.). A döntéshozó arról viszont szabadon dönt, hogy kire terheli a folyósítandó családi pótlék fedezetét; abban biztosak lehetünk, hogy a jómódúak fognak fizetni. Aki magasabb adót fizet, annak fogyasztása csökken, akik a családi pótlékot kapják, azoké nő. Egyszerű modellünkben, ahol a társadalom csak szegényekből és jómódúakból áll, a jómódúak adójából fizetik a szegények családi pótlékát. A jómódúak családi pótlékát is a jómódúak fizetik. Ez úgy történik, hogy a családi pótlék kifizetése érdekében a jómódúak adóját megemelik, majd a jómódú gyerekesek az államtól visszakapják az általuk fizetett adó egy részét, míg a jómódú gyermektelenek – gyermek híján – nincs mit visszakapjanak. A dolog úgy is felfogható, hogy a gyermekesek „elköltségelhetik” gyermekeikkel kapcsolatos kiadásaik egy részét: két azonos jövedelmű közül a gyermekes kevesebb adót fizet a gyermektelennél. Bokros – gondolatmenetéből következik – ezt elutasítja. De 130 pontos programjában az 57-ikben meleg szavakkal emlékezik meg az Egyesült Államok személyi jövedelemadó-rendszeréről, ahol is az eltartott gyermekek számától függő és viszonylag nagy adómentes alapjövedelem után kezdődnek az adókulcsok. Pontosan ugyanarról van szó!

Szabadon eldönthetjük, hogy családi pótlékot kizárólag a rászorultaknak adunk, vagy alanyi jogon mindeni kap – mindenképpen a jómódúak fizetnek. Ezért szak-
szerűtlen szegényellenesnek nevezni azt, ami valójában a (már vagy még gyermektelen) jómódúakra ró nagyobb terhet. A harc azok között folyik, akik a gyermekvállalás és -nevelés melletti döntést valamiképpen a köz érdekében is valónak gondolják – tehát támogatandónak, s azok között, akik szerint ahhoz a köznek annyira nincs köze, mint hogy a Bahamákra vagy a Maldív-szigetekre menekülnek-e el a februári eleji mínuszok elől.
NÉMETH GYÖRGY
szociológus-közgazdász

Pontosítás
Visszarepülő című cikkünkben (Figyelő, 2005/7. szám) sajnálatos elírás történt; a volt kancelláriaminiszter egykori jogi irodájának adott megbízás kapcsán Kiss Elemér helyett Kiss Péter jelenlegi kancelláriaminiszter nevét említettük. A hibáért az érintettek és olvasóink elnézését kérjük. A szerk.