André Kostolanyt a kozmopolita tőzsdegurut, a vérbeli világpolgárt, aki mindvégig megtartotta kapcsolatát szülőhazájával, sok nyelven beszélt, de szorgosan ápolta anyanyelvét is, nem kell bemutatni olvasóinknak.#<# Az istenek hosszú életre ítélték, 93 éves korában távozott el abba a világba, ahonnan még nem tért vissza utazó, aki elmondhatná: folytathatja-e játékait hősünk az égi börzén. Ám a további filozofálgatás helyett térjünk rá Kostolany Kedvenc történeteim a pénzről című élvezetes, szórakoztató, tanulságos könyvére, amelyben a sokat tapasztalt spekuláns hét évtizedes tevékenysége során összegyűjtött anekdotáit, adomáit teszi közkinccsé, azzal a céllal, hogy ötletei, tapasztalatai segítséget nyújtsanak a mai befektetőknek, tőzsdejátékosoknak. Feltárul előttünk a XX. századi tőzsde színes világa, megismerkedünk a szereplőkkel, kisstílű üzérekkel, zseniális csalókkal és spekulánsokkal, gátlástalan szerencselovagokkal és szélhámosokkal.
SIKEREK ÉS BUKÁSOK. Ám ennél többet kapunk, hiszen a nagystílű börziáner viszontagságos élete szorosan kapcsolódott e letűnt kor viharos történetéhez. Szerzőnk pedig nem csupán nagy idők tanúja, hanem szenvedő részese is volt, aki szerencséje és tehetsége révén kikerülte az életveszélyes csapdákat. Pályája természetesen nem volt töretlen: sikerek és bukások egyaránt kísérték. Így például 1934-ben Párizsban mindenét elvesztette, s még az öngyilkosság gondolata is kísértette, végül azonban talpra állt, és levonta a tanulságot: „A profi tőzsdés legyen keljfeljancsi. Ha elvesztette tartalékait, néha muszáj munkára fanyalodnia.”
Így is tett, s ez be is jött. Valójában mindent tudott a tőzsdéről, amit tudni lehetett. Ámde azzal is tisztában volt: nincs biztos sikerre vezető, könnyen elsajátítható és alkalmazható, egyedül üdvözítő szabály. Így azután érdekfeszítő történetei is azt bizonyítják: neki sem volt valamiféle kizárólagos titka. Vagy ha volt is, az személyiségében, leleményességében, bátorságában és óvatosságában, legfőképpen tapasztalataiban rejlett. Önmagát így jellemezte: „Született spekuláns vagyok. Harcterem a tőzsde. Egyidejűleg azonban idealista is vagyok, energiámat gyakran olyan dolgokra pazarolom, melyek haszontalannak bizonyulnak.” S azt is mondja: „A túl sok tudás is lehet káros. Az igazi bírónak (…) is meg kell találnia az arany középutat, hogy objektív maradhasson. Ugyanez érvényes az igazán jó spekulánsra.” Számos izgalmas sztorija azonban azt bizonyítja: ő sem állt meg mindig az arany középúton. Talán azért sem, mert harcterén, a börzén hamar megismerte a „tőzsde állatkertjét”. Bemutatja: ki mindenki nyüzsög e sokszínű világban, abban „a dzsungelben, ahol az erősebb felfalja a gyengébbet, s ahol jaj a legyőzötteknek”. Ebben az őserdőben mindenféle tőzsdés található: léteznek a tőzsdeművészetek doktorai, az amatőrök, a félamatőrök, a spekulánsok, és még sokan mások, akik a tőzsdéből, vagy a tőzsdén élnek: bankárok, brókerek, elemzők, ügynökök, alügynökök.
FELTÉTELES MÓD. Megkülönböztetett figyelmet érdemelnek a tőzsdeguru rövid, tömör, magvas gondolatai a pénzről és a tőzsdéről. Csupán ízelítőül idézünk néhányat: „A tőzsde legfontosabb kifejezései: talán, remélhetőleg, lehet, esetleg, azt hiszem, úgy tűnik. Minden amit az ember hisz vagy mond, feltételes.” „A tömegpszichológiai reakciók olyanok a tőzsdén, mint a színházban: ha valaki ásít, hamarosan mindenki ásítani fog.” „A legnehezebb önálló véleményt alkotni és az ellenkezőjét tenni annak, mint ahogy a többség cselekszik.” Talán ezek a bölcsességek is jelzik, hogy a közgazdaságtudományt nem sokra becsüli. Úgy véli: „A gazdaságot nem lehet tanítani, át kell élni és túl kell élni.” Hogy ebben mennyire volt igaza, nehezen eldönthető.
Élete vége felé így összegzi hosszú munkásságát: „A tőzsde és a spekuláció számomra sohasem veszti el az újdonság varázsát. Továbbra is folytatom előadásaimat tőzsdéről, valutákról, politikáról és gazdaságról szerte a világ kávéházaiban. 60 éve van tanszékem New Yorkban, Párizsban, Rómában, Genfben, Zürichben, Bécsben… még Budapesten is. Az a tény, hogy katedrám csupán kávéházi asztal, semmit sem változtat előadásaim őszinteségén és szenvedélyességén.” Tegyük hozzá: mondandója magvas színvonalán és eredetiségén sem.
Írásunk végére érve óhatatlanul felvetődik a kérdés: vajon a tőzsdetudományok professzorának lényegi mondandója, okos tanácsai nem veszítik el érvényüket a mindent átfogó globalizáció nyomán kibontakozó információs korban, amikor az emberek szerepét mindinkább a gépek veszik át. Ezt a dilemmát szerzőnk is érzékelte. Azt állítja: ha egy számítógép már mindent tudna, akkor nem lenne szükség tőzsdére. Mindent tudó számítógép ugyan sohasem lesz, ám a könyv záró sorai mégis meglehetősen pesszimisták: a tőzsdék fokozatosan ugyan, de teljesen el fognak tűnni, a telekommunikáció lép mindennek a helyére. A londoni és párizsi tőzsdén már csak szellemalakokkal találkozunk. A tőzsdecsarnok számtalan alakjával benépesített állatkert elsüllyedt Atlantisz – olvassuk. Nos, e pesszimista jóslat ellenére is úgy véljük, a tőzsde és „állatkertje”, ha át is alakul, egy jó darabig még nem tűnik el a föld színéről. S már csak ezért is érdemes Kosztolanyt olvasni.
