Debreczeni József Orbán Viktor című munkája immáron hosszú hetek óta a könyvek sikerlistáján szerepel.#<# Nyilván okkal, hiszen az exminiszterelnök személye és tevékenysége változatlanul sokakat érdekel, noha a túl hosszúra sikeredett, tényekben gazdag forrásmunka nem igazán izgalmas, ám fontos olvasmány. Akik tehát valamiféle botránykönyvre, netán pamfletre tartanának igényt, bizony csalódnak. Szerzőnk, Orbán egykori személyes tanácsadója ugyanis józan hangvételű politikai életrajzot írt, megfogalmazása szerint "nem politikai szándékkal", ugyanakkor "csupán (hősének) megítélését akarja javítani, amennyiben tárgyilagosan és jóindulatúan igyekszik bemutatni személyiségét, tetteit, s azok lehetséges mozgatóerőit". Valójában ezt az ellentmondásos célt egy ellentmondásos megítélésű, ám már viszontagságos utat bejárt politikusról csak részben sikerült elérnie.
VISSZAFOGOTT KRITIKA. Orbán kormányelnöki tevékenységéről szólva reális képet kapunk a mostanság is emlegetett sötét és tisztázatlan gazdasági ügyekről, összefonódásokról, feltételezhető korrupciókról, mint a Happy-End, Ezüsthajó, Országimázs Központ, állami pályáztatások rejtélyeiről. Történelemtanár szerzőnk nem hagyja említés nélkül a miniszterelnöki hatalomkoncentráció sajátosságait sem. Ide sorolja a parlament eljelentéktelenítését, s ennek kísérőjelenségeit, így azt, hogy a “kormányban csak cselédminiszterek maradtak”, a tényleges döntéseket a párt “hatosfogata” hozza, noha “a legfőbb döntnök maga Orbán Viktor”, aki afféle “egyszemélyes döntéshozó nagyüzemnek” tekinthető. A parlament, sőt a párt és a frakció eljelentéktelenítését mutatja – olvassuk -, hogy a képviselőcsoportban “nem csupán szervezési sillabuszokat, hanem előre megírt egyenhozzászólásokat is osztogatnak”. Így az sem meglepő, hogy “a pártot és frakciót négy dolog tartja össze: a vezér hatalma és tekintélye; a vaskézzel fenntartott fegyelem; az eddig elért, s az ezután elérhető sikerek sulykolása, és a markáns ellenségkép”. Szerzőnk számos ilyen és hasonló kritikus megállapítása objektivitását támasztja alá, jóllehet a kommentálásoktól, értékelésektől többnyire tartózkodik, azt az olvasóra bízza.
A jeles közíró végül is az Orbán-kormány négyéves tevékenységét alapvetően kedvezően ítéli meg. Nagy teret szentel gazdasági, társadalompolitikai, diplomáciai eredményei méltatásának; kiemeli a kormány határon túli magyarok iránti felelősségvállalását, a nemzeti érdekek bátor képviseletét, a családtámogatást, a demográfiai gondokkal való szembenézést.
A HAZAFISÁG KÖNTÖSE. A kormányzati tevékenység valós értékelése helyett azt olvashatjuk, hogy “Orbán Viktornak jelentős mértékben sikerült rehabilitálnia, anyagi és erkölcsi jogaiba viszszahelyeznie olyan értékeket és fogalmakat, mint a haza, a hit, a család és a munka”. Hát ezt a hazafias szólamokkal operáló, széles körben – és közpénzen – terjesztett hatásvadászó sikerpropagandát tükröző megállapítást a recenzens erőteljesen vitatja. Ezért is idézi Széchenyi István hitelt érdemlő véleményét: “Az ember, mert magyar még nem erényes ember, és a hazafiság köntösében járó még korántsem hazafi.”
S ezzel eljutottunk a legkényesebb témánkhoz: a Debreczeni által felvázolt portréhoz. Orbán, ez a tehetséges, kiváló képességű fiatalember az új nemzedék rokonszenves képviselőjeként “mélyről indulva üstökösként emelkedett a magyar politika egére” – olvassuk. De milyen emberré is vált ez az “üstökös” a hatalom birtokában? Szerzőnk szerint ő az akarat megszállottja, aki a világhoz nem alkalmazkodni akar, hanem azt megváltoztatni, aki akkor van elemében, ha harcolhat, hihetetlenül bátor, nem játszik döntetlenre, mindig győzni akar, döntéseiben inkább ösztöneire, érzelmeire hallgat, mint a józan észre. Mindezzel akár egyet is érthetünk, jóllehet ezek a tulajdonságok inkább egy népmesei hősre illenek, semmint egy józan mai politikusra. Ámde a folytatás már rázósabb: “azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy a hatalom nem öncél számára és nem a külsőség; a hatalom nyújtotta presztízs vonzza”. Hát ebben hadd kételkedjünk. Miként “elfogulatlan” szerzőnknek abban a vélekedésében is, hogy ifjú hősünk “a veszteségből képes tanulni”, s “fölismerni, sőt elismerni hibáit”. Már csak azért is jogos a kétely, mert a könyv végén közölt – s már a választási kudarc után készült – interjúban az exkormányfő kijelenti: a kevéssé fontos részletkérdéseket leszámítva “az elmúlt négy év meghatározó döntései esetében nem hoztam volna más döntéseket”. Ennyit az elvárható önkritikáról.
S még valami: az utóbbi négy hónap eseményei sem hozták meg a “megtisztulást”, sőt egyértelművé vált: Orbán nem tudta, s ami súlyos hiba, nem is akarta megemészteni és feldolgozni a kudarcot, holott egy jobb sorsra érdemes, profi politikusnak veszíteni is tudni kell. Mi több: a volt miniszterelnök korlátlan hatalomkoncentrációjának és “káderpolitikájának” fura következményeként a korábbi kormányzópárt oda jutott, hogy képtelen egy tekintélyes, hiteles, szalonképes “vezérhelyettest” csatasorba állítani. Végezetül úgy véljük: ha Orbán képviselő hamvaiból újjáéledő főnixként akar újfent főszerepet játszani a hazai politika színpadán, ajánlatos megszívlelnie Kossuth Lajos intelmét: “Vezérré az ember nem maga teszi magát a közvéleményben, hanem tétetik.
