Meglehetősen nehéz kihámozni, hogy mi is az igazság az Európai Bizottság által kidolgozott pénzügyi csomag körül. A válasz ugyanis attól függ, hogy ki mit várt a javaslattól, illetve mihez méri a végeredményt.
Az Európai Bizottság például a három évvel ezelőtt Berlinben elfogadott költségvetési keretekhez viszonyít, s joggal állíthatja, hogy ahhoz képest bizonyos pontokon kedvezőbb alkut ajánl az unió jövendőbeli tagjainak. A berlini csomagban például még nem volt szó a közvetlen kifizetések új tagállamokra való kiterjesztéséről, Brüsszel a tagság első évében mégis a direkt agrártámogatások 25 százalékát kínálja fel nekik. Azt is az unió “kormányának” javára lehet írni, hogy egyes tagállamok nyomása ellenére sem hagyta lényegesen megcsonkítani azt a 42,5 milliárd eurós költségvetést, amelyet eredetileg 2004 és 2006 között szántak a bővítésre a tizenötök. A pénz tehát megvan. Igaz, 6 helyett 10 országra, bár ezt ellensúlyozza, hogy nem “kezdő fizetést” adnának: 2004. ugyanis az eredeti forgatókönyv szerint már a tagság harmadik évére esett volna, a kiindulóponthoz képest jelentősen nagyobb pénzügyi transzferekkel.
Korlátozott szolidaritásAz Európai Unió egyik kőbe vésett alapelve a tagok – és különösen a szegényebb tagok – iránti szolidaritás. Ezt teszi kézzelfoghatóvá, hogy német adófizetők pénzéből például spanyol autópályákat és francia farmereket finanszíroznak, miközben Svédország két eurót tesz be a közös agrárpolitikába, ha egyet akar juttatni a saját termelőinek.
Az Európai Bizottság most kijelölte a jövendőbeli tagok iránt megnyilvánuló szolidaritás határait. Pénzben kifejezve ez három évre 10 ország számára 42,5 milliárd eurót jelent. A kibővített unió bruttó nemzeti termékének (GNP) 0,09-0,14 százalékát költi majd az új tagországokra.
Méltó-e ez az összeg Európa újraegyesítéséhez és főleg tisztességes-e az ajánlat a belépésre váró államokkal szemben? Igen is, meg nem is.
Igen, mert az európai adófizetők pénzéből milliárdokat áldoz a hányatott sorsú keleti szomszédok felzárkóztatására. Nem, mert kulcsterületeken megfosztja őket az egyenlő elbánástól. Egyfelől a mezőgazdaságban messze nem juttatja ugyanazokat az előnyöket az új tagországok termelőinek, mint a jelenlegieknek. Másfelől pedig a mostani tagjelöltek három éven át jóval kisebb regionális támogatást kapnak majd, mint az EU-ban szegénynek számító államok.
Az talán igaz, hogy szólhatnak racionális közgazdasági érvek a közvetlen mezőgazdasági kifizetések porciózott és időben elnyújtott bevezetése mellett. A jövendőbeli tagoknak ugyanis az első években így is komoly problémát okozhat majd a megugró strukturális pénzek felhasználása.
Az unió által az asztalra tett pénzügyi csomag legnagyobb hibája azonban az, hogy egy három évvel ezelőtt elfogadott költségvetési kényszerzubbonyba kívánja begyömöszölni az új tagokat, pedig az már akkor is méreten aluli volt. Az Európai Bizottság javaslata tartalmaz ugyan üdítő elemeket, de kiindulópontjául továbbra is a berlini sarokszámok szolgálnak. A torta mérete adott: veszi, nem veszi, nem kap mást. Az ilyen megközelítés arra ösztönöz, hogy minden más szempontot alárendeljenek a költségvetési korlátoknak.
A tagjelöltek számára nincs sok alternatíva. Vagy elfogadják a pénzügyi csomagot, vagy nem, de akkor búcsút inthetnek a gyors csatlakozásnak. Az év végéig olyan kevés idő maradt, amely egyszerűen nem teszi lehetővé a pénzügyekről szóló alkut. El kell tehát dönteni, hogy mi a fontosabb: a gyors taggá válás vagy a beláthatatlan kimenetelű birkózás a pénzekért.
A képet árnyalja, hogy valamennyi tere mégis van az érdekérvényesítésnek: elsősorban az Európai Bizottság által javasolt átmeneti időszakok hossza vagy a termelési kvóták nagysága terén lehet javítani a kondíciókon. Elképzelhető, hogy a tárgyalásokon sikerül lerövidíteni a közvetlen kifizetések teljes bevezetésére javasolt 10 éves átmenetet.
Egy dolog viszont nem lehet alku tárgya: ennél több pénzt nem lehet kivasalni az EU tagállamaiból, amelyeket pechünkre – főleg a mezőgazdaság finanszírozása tekintetében – komoly pénzügyi ellentétek állítanak szembe egymással.
Ma ennyire telik az Európai Unió szolidaritásából az új tagok iránt. Világmegváltásra nem elég, de több annál, amiről az unión kívül akárcsak álmodozhatnánk.
IRREÁLIS IGÉNYEK. A tagjelölteket azonban aligha deríti jobb kedvre a berlini csomag feljavított változata, ha egyszer a saját igényeikkel vetik össze az ajánlatot. A tagságra pályázó országok ráadásul csupán azt kérték maguknak, ami a közösségi vívmányok (acquis) alapján jár: azonos elbírálást a jelenlegi tagállamokkal. Ennek az igénynek, ha jogi-erkölcsi szempontból teljesen korrekt is, nem volt semmi realitása. A jelenlegi tagállamok által élvezett közösségi támogatásoknak az új tagországokra történő automatikus kiterjesztésével ugyanis az égbe szöknének a költségek, egyszerűen finanszírozhatatlanná téve az unió büdzséjét. Más lenne a helyzet, ha – mint az idáig utolsó bővítési körben – nettó befizető országok lépnének be az EU-ba (vagyis olyanok, amelyek többet áldoznak a szervezet működtetésére, mint amennyit a közös kasszából kapnak). Most azonban tíz olyan ország készül csatlakozni, amelyek egytől-egyig nettó haszonélvezői lesznek a tagságnak.
Egy, a jelenlegi tagállamok közötti arányosabb teherviselésről szóló új kiegyezéssel talán elő lehetett volna teremteni az új tagokkal való egyenlő elbánáshoz szükséges pénzforrásokat. Németország, a közösség legnagyobb nettó befizetője, a berlini alku során kísérletet is tett a terhek kiegyensúlyozottabb elosztására, de merev elutasításba ütközött a szerzett jogaikhoz ragaszkodó országok (Franciaország, Spanyolország) részéről. A nettó befizetők viszont elérték Berlinben, hogy a tizenötök gyakorlatilag befagyasztották a közös költségvetést.
BRÜSSZEL BEKEMÉNYíT. Ebben a koordinátarendszerben osztották le a 2002 és 2006 közötti pénzeket az új tagoknak, egyetlen fillért sem szánva a jelenlegi EU-farmerek jövedelmének durván kétharmadát kitevő közvetlen jövedelemtámogatások keleti kiterjesztésére.
Mivel az EU a berlini sarokszámokat tabunak tekinti, Brüsszel az újrapántlikázott csomagot most úgy tolta a tagjelöltek orra elé, hogy arról nincs mit tárgyalni. “Pénzügyi szempontból ez az elképzelhető legjobb ajánlat, amit tehetünk” – közölte a Figyelővel Eneko Landaburu, a csomag egyik főkonstruktőre. Az Európai Bizottság bővítési főigazgatója szerint ugyanakkor minden más kérdésben szabad a vásár. Így a közvetlen kifizetések bevezetésénél ajánlott 10 éves átmeneti időszak lerövidítéséről is lehet alkudozni. Az unió főtárgyalója szerint az ajánlat ilyen kíméletlenül őszinte csomagolását az év végéig hátralévő idő rövidsége is indokolja. “Sürget az idő. Nem bocsátkozhatunk hosszas vitákba a bővítés globális pénzügyi kérdéseiről, különben nem tudjuk lezárni az év végén a tárgyalásokat” – jelentette ki Landaburu.
A jelölteknek – úgy látszik – egy ponton tényleg választaniuk kell majd a gyors, illetve az anyagilag jövedelmezőbb csatlakozás között. Bár ez utóbbi akkor sem garantált, ha hosszasan kötik az ebet a karóhoz a tárgyalásokon. Annál is kevésbé, mert néhány EU-tagállam azt a pénzt is sokallja, amenynyit az Európai Bizottság szán az új tagoknak. A sors fintora, hogy olyan tagországokról van szó – mint Németország és Svédország -, amelyek egyébként a tagjelöltek gyámolítójának számítanak. Berlin hivatalosan még azt is ellenzi, hogy közvetlen agrárkifizetések formájában akár egyetlen eurót is áldozzanak az új tagoknak.
ÁRUKAPCSOLÁS? A közhiedelemmel ellentétben azonban a németek nem az új jövevényektől sajnálják a pénzt, hanem nettó befizetői pozíciójuk (azaz az uniós szaldóval fennálló negatív egyenlegük) további romlásától tartanak. Óvakodnak olyan támogatási formát kiterjeszteni az új tagokra, amit a közös agrárpolitika (CAP) reformjának keretében éppen le szeretnének bontani. “A mezőgazdasági politika reformja esetén is kétszeresére nőne Németország hozzájárulása a közösségi büdzséhez a bővítést követően. Ha a CAP változatlanul maradna, akkor viszont a triplájára” – sorolta egy brüsszeli diplomata.
Magától értetődik, hogy Németország, Hollandia és Svédország számára a bővítés finanszírozása és a közös agrárpolitika megújítása között szoros összefüggés van. Mielőtt az előbbire rábólintanának, tudni szeretnék, miként alakul a másik. Az EU főtárgyalója viszont éppen ezt szeretné elkerülni. A CAP-reformjában ugyanis olyan nagy az eltérés a tagállamok álláspontja között, hogy a vita óhatatlanul késleltetné az unió bővítését. “Ha teljesíteni akarjuk a tárgyalási útitervet, nem szabad a mezőgazdasági reform és a bővítés ügyét összekapcsolni egymással” – figyelmeztet Eneko Landaburu.
JOBB, MINT HINNÉNK. De mit is kínál anyagi szempontból az Európai Bizottság pénzügyi javaslata az új tagoknak? Magyarország a becslések szerint az első évben 1,5-2,0 milliárd euróhoz (367-490 milliárd forinthoz) jutna, túlnyomórészt mezőgazdasági-vidékfejlesztési és regionális támogatások formájában. Ez kevesebb mint a fele annak a 4,5 milliárd eurónak, ami az acquis azonnali és teljes körű bevezetése esetén ütötte volna a markunkat.
Akik most legszívesebben ráborítanák az asztalt az EU-ra, azoknak nem árt tudni, hogy tagságunk első évében így is a 8-10-szeresét kapnánk annak az összegnek, amivel jelenleg támogat bennünket az Európai Unió. A közösségi költségvetéshez való magyar hozzájárulás néhány százmillió euró körül lesz majd, de Brüsszel ennek egy később meghatározandó részét kész egyszer, egy összegben visszatéríteni. (Nem hivatalos számítások szerint Lengyelország is körülbelül a felét – 4 milliárd eurót – kapja majd csatlakozás után annak a pénznek, amire számított.)
ELHAMARKODOTT ÍTÉLET. A magyar gazdálkodók, de különösen a gabonatermelők sem járnak olyan rosszul, mint amilyennek első pillantásra látszik. A brüsszeli bizottság ugyanis legújabb álláspont-tervezetében mindössze 2-3 százalékkal kisebb szántóföldterületre javasolja a támogatási rendszer kiterjesztését, mint amennyit hazánk eredetileg igényelt. Ez azért is figyelemre méltó, mert az összes uniós közvetlen támogatás körülbelül 80 százaléka a gabonatermelőknél landol majd. A garantált árak bevezetése is várhatóan emelni fogja az agrártermelők jövedelemszintjét, hiszen a hazai gabona-, marhahús- és tejárak még elmaradnak az uniós színvonaltól.
Bár a vita még nem ért véget, nem árt már most a brüsszeli csomag aljára nézni, mielőtt bárki elhamarkodottan megvonná annak végső mérlegét.
