Nyugodtan leszögezhető, hogy a romakérdés hosszabb távon is hazánk egyik legsúlyosabb szociális, társadalmi problémája.#<# Sőt, nyomós politikai gond, amit egyértelműen bizonyít a zámolyi romák szenvedélyes érzelmeket felkorbácsoló és a belpolitikai életet felkavaró ügye. S ha ennek valami pozitívuma is van, az nem más, mint hogy a hivatásos politikusok is kénytelenek ezzel a régóta szőnyeg alá söpört témával foglalkozni.
ELFOGULATLANUL.Ezért is örvendetes a Magyar Tudományos Akadémia Magyarország az ezredfordulón elnevezésű sorozatának “legújabb” kötete: A cigányok Magyarországon, amely a téma kiváló ismerőinek tíz tanulmányát fogja össze. A dolgozatok a romakérdés számos fontos aspektusát tárgyalják, tudósokhoz illően elfogulatlanul, érzelmektől mentesen. Zavaró körülmény azonban, hogy a könyv az 1999. évi kiadás változatlan utánnyomása, és lényegében egy 1997. évi tudományos konferencia előadásainak gyűjteménye. Az akkor ismertetett kutatások elvégzése óta eltelt 5-10 év alatt a romák helyzetében is sok minden megváltozott: az őket érintő konfliktusok tovább éleződtek, a sebek elmérgesedtek. A rendszerváltást követő évtizedben – erre a dolgozatokban van is jó néhány utalás – a romák élet- és munkakörülményei ugyanis számottevően romlottak, s mára már tagadhatatlanul a cigányok váltak “szép új világunk” legnagyobb veszteseivé.
Ami azonban a lényeg: ezeknek a tanulmányoknak számos megállapítása, következtetése mégiscsak kiállta az idő próbáját. Így minden igaz, amit a kutatók – többek között – a cigányság szociális rétegződéséről, szokásairól, kultúrájáról, iskolázottságáról, tanulási lehetőségeiről, valamint nem éppen csábító perspektívájáról írnak. A nem túl rózsás kép szerint országunkban él honpolgárainknak egy több százezres létszámú – nem homogén – csoportja, tagjai többségének (mintegy 80 százalékának) nincs munkája, reménytelen szegénységbe sülylyedt, gyermekeiknek pedig nem sok az esélye a kiemelkedésre. Mindemellett előítéletek is sújtják őket, mert hosszú a “bűnlajstromuk”. Igaz, másokhoz hasonlóan ők sem szeplőtlenek, “vétkeik” ürügyén eltűnődhetünk Kosztolányi Dezső Csacsi rímjátékán: “Csodálkozol a kokainistán, / s nem érted? / Gondolkozzál az okain is tán – / s megérted!”
A cigányság helyzetéről szólva, óhatatlanul felvetődik a kérdés: vajon hány roma is él országunkban? Erre azonban bizonytalan a válasz. A buktatókat már az is jelzi, hogy az 1990-es népszámlálás 140 ezres, az 1993. évi kutatás viszont mintegy 500 ezres eredményre jutott. (Az idei népszámlálás adatait még nem tették közzé.) A hatalmas eltérés abból adódik, hogy a hivatalos összeírás önbevallásra épül, s az érdekeltek – bizalmatlanságból vagy számos más okból – jobbnak látták inkább magyarnak, mint cigánynak vallani magukat. A kutatók módszere szerint az a cigány, akit a környezete annak tart. A magasabb számok feltehetően jobban közelítik meg a valóságot, ám azt a rázós kérdést is felvetik: valójában ki is a cigány? A választ (talán) megkönnyítheti a téma ismert kutatójának, Kemény Istvánnak a megállapítása: “A magyarországi cigányság döntő többségét nem a cigány anyanyelvű, hanem a magyar anyanyelvű cigányok teszik ki. Továbbá nincsenek olyan nyelvi, kulturális és etnikai vonások sem, amelyek a cigány anyenyelvűeket nemzeti jelleggel ruházzák fel, sőt még olyanok sem, amelyek őket a magyaroktól … elhatárolnák, és egységbe forraszthatnák.” Következésképpen jobb híján fogadjuk el a kutatók meghatározását. (Látszólagos kitérő: Mind ez ideig tisztázatlan – és erősen vitatott – hasonló kérdés: ki a zsidó? “Zsidó az az ember, akit a többi ember zsidónak tart: íme az egyszerű »igazság«” – írta Jean-Paul Sartre 1946-ban. Hát, valahogy így vagyunk a romákkal is.)
POZITÍV DISZKRIMINÁCIÓ. Végül, de nem utolsósorban: mi a teendő a romák bajainak orvoslására? A korábbi kormányok mulasztásainak enyhítésében a jelenlegi kabinet sem jeleskedik: hivatalok, bizottságok szervezése, okos programok készítése kevés az üdvösséghez, miként az erre fordítható 7,2 milliárd is csak “aprópénz” (lásd Figyelő, 2001/21. szám). Egyedül üdvözítő megoldás a romakérdésre természetesen nincs. Leginkább a szegénység, a hátrányos helyzetek felszámolását célzó átfogó politika következetes végrehajtása kecsegtethet valódi sikerrel. Mindez nem zárja ki a sanyarú helyzetű romákat érintő és az esélyegyenlőséget segítő pozitív megkülönböztetést sem, hiszen “a pozitív megkülönböztetés, a kisebbséghez tartozó személyek kedvezményekben és támogatásban részesítése nem jelent hátrányos megkülönböztetést a többiekkel szemben”. Ezt a megállapítást a külügyminiszter ugyan a státustörvényről szólva tette, de a kormány nyilván a hazai romapolitikában is követendőnek tekinti e rokonszenves elvet. Bízzunk benne.
