Nagyházi Csaba aligha gondolta a hatvanas években, amikor rendszeresen betért a BÁV valamelyik boltjába, hogy egyszer majd megelőzi aukciós forgalomban az akkor monopolhelyzetben lévő állami vállalatot. Fokozatosan vált gyűjtőből műkereskedővé, s a biztonságos alkalmazotti létet is akkor adta fel, amikor ez már nem jelentett túlzott kockázatot.
“Nem rámenősséggel, agresszivitással, hanem hatalmas munkabírásával érte el, hogy a hazai műtárgypiac élvonalába tartozik” – szögezi le Szendrey Gábor gépészmérnök-műkereskedő, felelevenítve a hőskorszakot, amikor erdélyi gyűjtőútjaik befejeztével számtalanszor visszafordították őket a határon, mire sikerült olyan átkelőhelyet találniuk, ahol nem kötekedtek velük a vámosok. A barát szerint kevés olyan emberrel találkozott, aki annyira jól tud gépkocsit vezetni, mint Nagyházi, s ennek nagy hasznát vették ilyenkor.
FŐZELÉKEN. “Hihetetlen, hogy mennyire benne van a lelkében a művészet. Autodidakta módon képezte magát, a tárgyak közvetlen vizsgálatából, a terepen való gyűjtés során olyan fantasztikus tudásra tett szert, amelyet iskolapadban képtelenség megszerezni. Ráadásul nem hiszi, hogy már mindent tud, folyamatos az érdeklődése” – állítja a műkereskedőről Lengyel László művészettörténész, muzeológus, a Szépművészeti Múzeum nyilvántartási osztályának vezetője.
A műtárgyak iránti vonzalmát édesapjától örökölte, aki régi pénzeket gyűjtött. Gyermekeinek mindig egy forinttal honorálta, ha ötöst kaptak az iskolában, s e “keresetéből” Nagyházi Csaba érméket vett az apjától. Egy idő után azonban a villamosság iránti érdeklődése háttérbe szorította e szenvedélyét, s miután a szülő a gyűjteményt visszavásárolta, a kapott összeget csövekre, tranzisztorokra költötte. A technikum elvégzése után a tokaji adónál helyezkedett el, ahol 48 órás szolgálat és 4 szabadnap váltogatták egymást. Aztán felvételizett a Műegyetemre, esti tagozatra. Az egyik volt osztálytársával egy poloskás albérletben laktak Budapesten, főzeléket ebédeltek feltét nélkül, s mivel “anyagi helyzetükkel nem voltak megelégedve”, egy esztendő múltán levelezőn folytatták a tanulást. Az évi harminc nap tanulmányi szabadság ugyanúgy járt, most viszont idejükből futotta arra, hogy munka mellett a környékbeliek rádióit, tévéit javítsák. Hamar hírük ment, s úgy felfutott az üzlet, hogy Nagyházi Csaba vásárolhatott egy Skoda MB gépkocsit. “Apám is adott bele, mert bár úgy tartotta, hogy küzdjünk meg azért, amit szeretnénk, ha látta bennünk az akaratot, mindig segített” – meséli a vállalkozó. Nem volt tipikus akkoriban, hogy egy húsz-egynéhány éves fiatalnak kocsija legyen, melynek a maszek munkák és a beinduló gyűjtőutak során egyaránt nagy hasznát vették.
PADLÁSKUTATÁS. Sokáig nem akarta a két területet összekötni, ám amikor egy képcsőcserét nem tudtak neki kifizetni, s ezért felajánlottak két ezüst gyertyatartót, rájött, hogy a kuncsaftok is szívesebben “egyenlítenék ki a számlát” haszontalanná vált holmijaikkal. Akkoriban pedig még tele voltak a padlások régi tárgyakkal. A fiatalember egyre jobban megismerkedett a pesti üzletekkel és gyűjtőkkel, amikor pedig néhány évre szülővárosába, Debrecenbe költözött, nemcsak az ottani műtárgypiacot térképezhette fel, hanem a népművészetben gazdag Erdélyhez is közelebb került, ahová havonta legalább egyszer ellátogatott.
Nagyházi Csaba 57 éves, kezdő technikusként a tokaji tévéadónál állt először munkába. 1969-ben végzett a Műegyetem Villamosmérnöki Karán. Később az MRT Műszaki Igazgatóságán, majd egy salgótarjáni szolgáltató ktsz-ben dolgozott.
1984-ben nyitotta meg első régiségboltját. Jelenleg az ebből kinőtt, három üzletet működtető Nagyházi Galéria és Aukciósház Kft. ügyvezető igazgatója és társtulajdonosa – a másik tulajdonos a felesége. A Magyar Műtárgy- és Régiségkereskedők Országos Szövetségének elnöki posztját is betölti.
Négy gyermeke van, a legnagyobb 17, a legkisebb 10 éves.
Ekkorra már komoly kollekciót mondhatott magáénak néprajzi tárgyakból Budapestre költözött, ahol – gyakorlatilag még mindig az élete első munkahelyén maradva – a Magyar Rádió és Televízió Műszaki Igazgatóságának központjába került, és az országban található tévéadók felügyeletét látta el. “Nagy örömmel mentem vidéki kiszállásokra, mert ezzel kiszélesedett a gyűjtési területem. Egy-egy kiruccanás alkalmával a BÁV környékbeli üzletét is felkerestem, mert e vállalat üzleteiben is lehetett jó dolgokat találni” – emlékszik vissza Nagyházi Csaba. “Szerettem volna magamnak egy festett szekrényt, de egyetlen üzletben sem kaptam. Megayné, a néprajzi tárgyakkal foglalkozó legendás kereskedő ajánlotta végül, hogy keressem meg őt, mert neki van egy ilyen darabja. Már ekkor ennyire tudtak róla” – idézi fel megismerkedésük történetét Nagy József, a galéria most megnyílt pécsi üzletének vezetője.
Nagyházi Csaba egy kétéves szakmérnöki képzésen is részt vett, ám amikor a második diplomáját annyira értékelték a munkahelyén, hogy száz forintos fizetésemelést kapott, enyhén szólva “berágott”. “A hosszú évek során bedolgoztam magam az átjátszóállomások fejlesztésébe, telepítésébe, s megalázónak éreztem ezt az összeget. Addig nem mertem váltani, ám ekkor beléptem egy salgótarjáni szolgáltató ktsz-hez, mely átjátszóadókat fejlesztett, s az előző háromezer helyett tízezer forintos fizetést adott” – idézi fel az eseményeket a cégvezető. Itt viszonylag kötetlenül dolgozott; telepítéskor, beméréskor éjjel-nappal Salgótarjánban kellett lennie, máskor azonban maradt elegendő szabadideje. “Egy dinamikus, mozgékony társasághoz kerültem, szemben az előző helyemmel, ahol nehezen lehetett keresztülverni egy ötletet. Éreztem, hogy nem kellene kétféle dologgal foglalkozni, jó lenne saját lábra állni, hiszen a gyűjtői, kereskedelmi tapasztalataim és kapcsolataim alapján számíthattam arra, hogy műkereskedőként is megélek, ám a szakmai sikerek miatt nehezen mondtam le a mérnöki tevékenységemről” – magyarázza a motivációit Nagyházi Csaba.
MŰTÁRGY A GARÁZSBÓL. Állását megtartva 1984-ben végül kiváltotta a használtcikk-kereskedői engedélyt, s a telken, ahol a házuk állt, épített egy 40 négyzetméteres üzletet. Ez olcsóbb volt, mint akár csak egy bérleti jogot megszerezni a belvárosban. A térképen sem található szűk budai utcánál aligha lehetett elképzelni kevésbé eldugott helyet, ám a boltnak szájhagyomány útján hamar híre ment, s két-három év múltán hozzá kellett építeni. Időközben otthagyta a munkahelyét, s a gyerekekkel otthon lévő felesége segítségével működtetett üzletet a kilencvenes évek elején 200 négyzetméteresre bővítették. Ekkor viszont már azzal találták szembe magukat, hogy a csúcsdarabok árveréseken jelennek meg, s ha nem akarnak másod-harmadrendű tárgyakkal foglalkozni, előbb-utóbb nekik is be kell vezetniük az aukciókat. Nagyházi Csaba ekkor tekintette meg azt a helyiséget, ahol jelenleg is a cégük székhelye található. Ennek első, 400 négyzetméteres része ideálisnak tűnt egy üzlet berendezésére, a hátsó traktus pedig aukciós terem kialakítására. A bérleti jog megszerzése és a beköltözés után a műkereskedés repülőrajttal kezdhette meg aukciós tevékenységét. A cégtulajdonos ugyanis üzleti kapcsolatban állt a nagyhírű londoni árverezőház, a Sotheby’s magyarországi képviselőjével, aki 1994-ben felajánlotta, hogy közösen verjenek dobra egy hozzájuk különböző cégek által beadott, múzeumi letétben lévő védett tárgyakból álló anyagot. A londoni vezetés előzetesen találkozót kért Bécsben Nagyházi Csabától, aki a feleségével elmondta, miként képzelik el a rendezvényt, s az egy órás beszélgetés után a menedzsment igent mondott.
Az együttműködés nemcsak azzal az előnnyel járt, hogy az ismert műkereskedő rangos anyaggal mutatkozhatott be, mert az árverésre a Sotheby’s régi vevői közül is sokan eljöttek, de az angol társaság az eseménnyel járó egyéb műveletekben, például a katalógus elkészítésében is segített, amelyben Nagyháziék még járatlanok voltak. Különböző gyermekbetegségek miatt így sem hozott különösebb nyereséget az akció, ám utána – magánszemélyek és kereskedők egyaránt – kezdtek hozzájuk beadni tárgyakat, s még ugyanazon év decemberében újabb árverést tarthattak, most már önállóan. Ekkoriban kezdett igazán felpörögni a műtárgypiac, s a kereskedés árverései annyira beindultak, hogy néhány esztendő elteltével kezdték szétválasztani, s külön aukciókon meghirdetni tárgytípusonként a hozzájuk került anyagot. Ma már évente 16-17 árverést tartanak – Budapest belvárosában újabb üzletet nyitottak -, s a Nagyházi Galéria és Aukciósház ebben a műfajban a szűk élbolyba tartozik. A tulajdonos szerint nem kizárt, hogy a valós forgalom tekintetében az első helyen állnak, mivel náluk nincs – be nem jelentett – limit, vagyis nem fordul elő az, hogy az adott tárgyra egy ezzel megbízott személy rálicitál, ha a közönség ajánlata egy meghatározott érték alatt marad, de az illető valójában nem veszi meg a darabot. Ilyen eseteket azért tartanak többen is lehetségesnek, mert előfordul, hogy egy árverésen elkelt műtárgy nem sokkal később egy másik aukciós háznál jóval kevesebbért kel el. Valós vásárlás esetén ez azt jelentené, hogy valaki megvesz egy darabot, majd jelentősen kevesebbért eladja.
Nagyházi Csaba gyűjtőként főként árveréseken, piaci körülmények között vásárol műtárgyat, nehogy az eredeti tulajdonos azt gondolja, hogy nem kapta meg érte a valós árat. Reméli azonban, hogy hazánkban is újra kialakulnak olyan, nagyobb múltra visszatekintő, tisztességesként számon tartott műkereskedések, amelyek élvezik majd a közönség bizalmát. Szeretné, ha legalább az egyik gyermeke továbbvinné a céget.
