a kérdés csak az, hogy milyen tempóban. Sejteni lehetett, hogy Wim Duisenberg, az Európai Központi Bank (ECB) elnöke – óvatos ember lévén – elejét akarja venni az árfolyamcsökkenésből és az importárak emelkedéséből származó esetleges inflációs spirálnak, és ennek érdekében attól sem riad vissza, hogy lefékezze az európai gazdaság hajóját. Nem volt abban semmi meglepő, hogy az ECB az elmúlt héten megemelte az euró-zóna kamatait. Legfeljebb a fél százalékpontos mérték okozhatott megütközést, a többség ugyanis 25 bázispontos növekményt várt.
Duisenberg joggal irigykedhet tengerentúli kollégájára, Alan Greenspenre. Az ECB első emberéhez képest ugyanis a Fed-elnök szinte kézi vezérléssel irányítja a gazdaságot. A 6,5 százalékos amerikai rövid távú refinanszírozási kamatlábról egy hónapja hozott döntés (egy évvel ezelőtt még 4,75 százalék volt a ráta) kedvező hatása már most látszik, hozzásegítve a túlpörgő amerikai gazdaságot a sima “landoláshoz”.
Duisenberg viszont rendre zátony-gyanús vizekre keveredik. Most például a tőle telhető legtöbbet tette a másfél év óta a dollárhoz képest értékéből 24 százalékot vesztett euró megmentéséért. Ha már nyíltan interveniálni, vagyis a dollártartalékokat piacra dobni “nem illik”, akkor legalább alaposan megdrágította a közös pénzt. Mindennek a kárát a részvények és kötvények árfolyama látta – legalábbis a lépés bejelentését követően -, miközben néhány uniós politikus is rosszallásának adott hangot az éppen csak megindult, jelentősebb mértékű növekedés elfojtása miatt érzett félelmében. A döntés monetáris politikai hozadéka is kétséges: az eddigi kamatemelések nem hozták meg az euró várt erősödését. Duisenberget ez nem izgatja: ő tovább lavírozik az “inflációs nyomás” Szküllája (az euró-zóna pénzromlása nem éri el a 2 százalékot sem) és a gazdasági stagnálás Kharübdisze között. Csak az Újvilág partjai nem látszanak még… –
