Óránként szállnak a hírek. Minden és mindennek az ellenkezője. A Jelcin dolgozószobájában hatalmas virágcsokorral megjelenő Csernomirgyin miniszterelnököt az újjáválasztott és ennek örömére immár mozgékonyabb arckifejezéséket produkálni képes elnök ismét bizalmával ajándékozza meg. Ám Csernomirgyin kormányt csak augusztus 9-e, Jelcin hivatalos beiktatása után alakíthat.
Közben Lebegy tábornok, aki Jelcin kegyéből az ifjú Bonaparte szerepét játssza kijelenti, hogy alelnök szeretne lenni. Csernomirgyin erre öt nappal ezelőtt még odavágta: “Kívánni mindent lehet.” Huszonnégy órával utóbb viszont már nem tartotta lehetetlennek az alelnöki tisztség létrehozását.
Mint jól látható, a helyzet rendkívül világos. Olyannyira, hogy megértésére pillanatnyilag törekedni sem lehet, jóslásokról nem is beszélve.
Úgy tűnik, hogy a megvilágosodás ösvényét leginkább mégis egy XIX. századbeli, pompázatosan újjáépített moszkvai kastély XIV. Lajos stílusában berendezett szalonjából elindulva lehetne követni. Néhány hónappal ezelőtt ebben a szalonban gyűlt össze az “új bojárok klánja”, Oroszország leggazdagabb emberei. Levelet küldtek Jelcinnek és Zjuganovnak, felszólítva a két ellenfelet, hogy egyezzenek ki egymással. A vendéglátót Borisz Berezsovszkijnak hívták, aki az orosz gépjáműipari holding új császára. Az asztal körül olyanok ültek, mint Mihail Kodorkovszkij, a Menatep magánbank elnöke, és a hatalmas Jukosz olajtársaság 78 százalékos részvénytöbbségének tulajdonosa, Vladimir Bogdanov, a második legnagyobb olajtermelő, a Surgutneftegaz főnöke, és Szibéria egyik “alkirálya”. Nem hiányzott persze Alekszandr Kazakov személyében a Gazprom sem. (Csernomirgyin miniszterelnök korábban a Gazprom parancsnoka volt, Kazakov pedig az orosz privatizáció egyik vezetője, aki csodálatosképpen egyben a Gazprom igazgatósági tagja is lett.)
Oroszország esetében szinte korlátlanul szárnyalhat a politikai és gazdasági kombinátorok fantáziája. Ahhoz azonban, ami ebben a néhány napban történik, nem kell túl sok fantázia. Jelcin győzelme után nagyon is összehangolt zörejek hallatszanak a hatalom berkeiből, legyen szó akár Jelcinről, akár Zjuganovról, akár Csernomirgyinről, akár Lebegyről. Valamilyen formában és persze hatalmi törekvéseikhez simuló fogalmazásban valamennyien az “összefogásról” beszélnek. Valószínű, hogy mindegyikük mást ért összefogáson. Van, aki valamiféle koalíciót, Zjuganov – és netán a reformerek – néhány képviselőjének beemelését a kormányba. Van, aki az üzleti világ, és az országot felosztó, a legális gazdaságba törekvő maffia-hatalom kiegyezését. Van aki “Oroszország anyácska” meggyalázott tisztességének helyreállítását a “törvény és rend” (értsd: az erőszakszervezetek, azaz a Nemzetbiztonsági Tanács, azaz Lebegy tábornok) megtestesítőinek szigorú tekintetétől kísérve.
Magyarán: mindenki ugyanazt mondja, és mindenki mást gondol. Ezt hívják hatalmi harcnak, amely most Jelcin és a terheléses EKG háta mögött megkezdődött. Amihez nem kell fantázia: az, hogy felfedezzük e kavargás mögött annak a bizonyos moszkvai kastélynak néhány hónappal ezelőtt útnak indított üzenetét. A hatalmi harc résztvevői voltaképpen ezt az üzenetet próbálják értelmezni, és hajlítani a maguk érdekei szerint.
A Nyugat e napokban örömteljes és megkönnyebbült sóhajokat ereget, hogy íme: Oroszországban ezer esztendő óta először demokratikus és viszonylag tiszta választásokon nem történt változás a hatalom csúcsain. Pedig az üzenet más. Egységes és meghatározó politikai erőként először jelent meg Oroszországban a nagytőke. Valószínű, hogy elkerülhetetlen a hatalmi harc eredményeképpen a tekintélyuralom valamilyen formája. Ám éppen ilyen elkerülhetetlen, hogy ez a tekintélyuralom megfeleljen a politikai porondra először belépő orosz üzleti világ érdekeinek.
Ez volt a kastély üzenete. Vették.
