A svájci szövetségi elnök minden eddiginél világosabban beszélt honfitársai lelkére: “A nép egyre inkább érdekcsoportokra hullik szét, amelyek a közjóra való tekintet nélkül heves elosztási harcot vívnak egymással.” Negyven évi növekedés és hiperstabilitás után az ország teljesen elfelejtette, hogyan kell a bizonytalanságok és kockázatok történelmi normalitásával együtt élni.
A menedzserek hitetlenkedve fogadták a svájci vállalatok szövetsége előtt elhangzott dorgálást, mert a gazdaság eredményei első pillantásra ragyogóak. Az egy lakosra jutó teljesítmény 23 620 dollár (Németország: 20 890 dollár), aminél csak Luxemburg és az USA dicsekedhet magasabbal.
Ám 1970 és 1990 között a reál belföldi össztermék sokkal lassabban növekedett, mint a nyugat-európai országok átlagában. A drága svájci frank és a hozzáadottérték-adó bevezetése 1995 eleje óta a fellendülés megfojtásával fenyeget. Az eredetileg előirányzott 2,3 százalékos növekedési ráta helyett például az OECD már csak 1,7 százalékra taksálja a svájci gazdaság növekedését. Svájcban most jelentkeznek ugyanazok a költségvetési problémák, amelyek a nyugat-európai konkurenseket már régóta nyomasztják.
A mostani bajokért mindenekelőtt a kemény frank bűnős – így szól a szabvány-mentegetődzés Bernből. Az bizonyos, hogy a frank felértékelése (1995 eleje óta az effektív váltási árfolyama 6,6 százalékkal emelkedett) az egyik fontos oka a gépgyártás visszaesésének, márpedig a svájci ipar összes foglalkoztatottjainak mintegy fele ott dolgozik. Amíg a külföld a beruházási javakból egyre többet szállít a hegyi országba, addig a szerszámgépek exportja augusztus óta stagnál – a svájci precíziós áruk egyszerűen túl drágák lettek. Ezért azonban nem egyedül a frank felelős.
A túl magas árszint nemcsak az ipart, hanem az egyébként szorgos Svájc kereskedelmét is nehéz helyzetbe hozza: az utóbbi négy évben a vásárlóerő kiáramlása a határközeli külföldre több mint megkétszereződött. A tessini határvidéken egymás után zárnak be töltőállomások, szaküzletek és szupermarketek, mert a sokkal olcsóbb olasz konkurencia magához vonzza a forgalmat. A déli és nyugati kantonok már széles körű állami támogatást követelnek az államszövetségtől – amit a politikusok a választási harcban nagyon is szívesen megígérnek. Azt azonban, hogy a bajok gyökere az erősen szabályozott agrárpolitikában rejlik, aminek következtében csillagászati magasságokba emelkedtek az élelmiszerárak, egyetlen politikus sem ismeri be.
Ráadásul az idegenforgalom, az alpesi állam harmadik legfontosabb exportágazata is hosszú idő óta a legrosszabb idényét zárta 1995-ben.
Az acélkemény frank miatt (egy német márka vásárlóereje Zürichben 80 pfennignek felel meg) egyre több svájci polgár ébred tudatára, hogy milyen keveseké az ország közmondásos gazdagsága. Hivatalos statisztikák szerint az összes háztartás 32,7 százaléka egyetlen rappen saját vagyonnal sem rendelkezik, további 30 százaléka 1000 és 49 000 frank közötti vagyont tud felmutatni. Másrészt az ország három legnagyobb bankja 317 milliárd frank betéti pénzt tart alapjaiban és nyugdíjpénztáraiban. A betétesek tudják, hogy pénzüknek csak kis része az, ami tényleges kamatot hoz.
Ám az esetleg valósággá váló euro-valutának is vannak kockázatai Svájc számára. Egy még keményebb frank teljesen megfojthatja az export-iparágakat. (Raymond J. Bär zürichi magánbankár a svájci frankot a következő egy-két évben 1,33 márka körül látja.)
Markus Lusser, a nemzeti bank elnöke szerint a gazdasági életben két, majdnem teljesen autonóm gazdasági szint alakul ki. Az egyik oldalon az exportorientált vállalatok, amelyek globálisan szerveződnek és az állam nélkül is érvényesülnek; a másik oldalon pedig a belgazdaság, amely egyre szorosabban kapcsolódik az államhoz. Ez irtózik a konkurenciától, kartellek szabdalják fel – mégpedig olyan mértékben, mint talán Nyugat-Európa egyetlen más államában sem. Magas árszínvonalát csak a merev elzárkózásnak köszönhetően tudja tartani.
Eközben a világ legnagyobb multinacionális vállalati között 17 svájci vállalat található előkelő helyen. Közülük is a Hoffmann-La Roche gyógyszeripari óriás vezet, amely egy bázeli család magántulajdona. A fő örökös, Paul Sacher vagyonát az amerikai Forbes magazin 14 milliárd márkára taksálja. A kéttucatnyi legfontosabb nemzetközi pénzintézet között három helvét bankot találunk. A jelentéktelenül hangzó André & Cie., Lausanne cégnév mögött a világ legnagyobb gabonakereskedője bújik meg, amely saját kereskedelmi flottájával szállít a világtengereken – ami nem magától értetődő dolog egy tengertől elzárt, mindössze hétmilliós országban.
Az ország négy legnagyobb biztosítóintézete 240 milliárd franknyi vagyont halmozott fel; összes díjbevételük 66 százaléka külföldről származik. A svájci intézetek egybillió frank külföldi pénzt kezelnek. Becslések szerint 500 svájci “vagyonkezelő” cég – ezek a bankokkal ellentétben kevésbé szigorú felügyelet alatt állnak – 100 milliárdnyi külföldi vagyont kezel. Ezzel az ügyes munkamegosztással a svájci bankárok ugyan kellemetlen külföldi újságfőcímeket kénytelenek olvasni, de a trezorokban lévő, szagtalan pénz mégis svájci érdekekért dolgozik.
