Februárban derült ki, hogy Vitray Tamás, 91 évesen, újra megnősült: Vitray-Ivens Évát vette feleségül.
A házaspár most a Nők Lapjának adott interjút, melyben arról is beszéltek, hogy bár megjelent róluk egy-két kellemetlen újságcikk, már nincs körülöttük akkora zaj, és széles körben nem váltott ki akkora „felzúdulást”, hogy egy pár lettek. Az egykori operaénekesnő azt mondja, eddig csak szeretettel mentek oda hozzájuk az emberek, de az is megtörténik, hogy egyesek „nem tudnak velük mit kezdeni”.
Nem értik, hogy a kapcsolatunk teljesen természetes. Inkább a harminchat évnyi korkülönbséggel foglalkoznak. Meg hogy: te jó ég, a nő megfogta magának a gazdag Vitrayt…! Na, most nézzen körül: itt van minden, amim van, ebben a kétszobás panellakásban. Plusz a nyugdíjam
– mondta Vitray Tamás, mire felesége hozzátette: hivatalosan nem is a tévés, hanem az ő lakásában élnek.
Vannak bizonyos föltételezések és elvárások: milyennek kell annak a nőnek lennie, aki ilyen korkülönbség ellenére is kiválaszt valakit. Vagy hogy milyen az a pofa, aki képes arra, hogy megnősüljön – hiszen tudja, hogy nem képes gondoskodni a másikról, csak felettébb korlátozott időn belül. Mi viszont nem felelünk meg az elvárásoknak, mert tökéletesen passzolunk egymáshoz. Ekkor jön a csodálkozás.
A beszélgetés során szóba került, hogy az egykori operaénekesnő a Covid-időszak alatt sofőrszolgálatosként dolgozott a gyerekeivel.
A fiam, Áron akkor volt tizenhét éves, friss jogsival, és Zsófi lányom is segített. A sofőrszolgálat páros dolog: ha valaki ivott már, és nem vezethetett haza, hívott bennünket. Én hazaszállítottam az ügyfelet az autójában, valamelyik gyerek pedig követett bennünket a saját autónkkal, majd hazafuvarozott. Sokan óvtak tőle, hogy ez veszélyes, de minket épp olyan kulturált emberek hívtak, akik megittak egy-két pohár bort, és szerették volna betartani a törvényt: nem akartak ittasan vezetni. Megszerettük ezt a munkát.
Az interjú során arról is kérdezték a párt, mi volt az, ami elsőre megfogta egyiküket a másikban. Az érdeklődésre Vitray-Ivens Éva úgy felelt, férje egykori tanítványa, a múltkori, náluk tett látogatása során, tökéletesen megfogalmazta, mit érez a feleség a tévés mellett.
Amikor elkezdtem neki mesélni arról, milyen Vitray Tamás mellett létezni – hogy kiegészítjük egymás mondatait, hogy mennyire előzékeny –, Márta tökéletesen megfogalmazta azt, ami az én fejemben is járt: »királynőképző«. Ha Tamás társaságába hölgy kerül, minden ízében-porcikájában érezni fogja, hogy nő. És ehhez nem kell, hogy Tamás udvaroljon. Olyan vele elmenni bárhová, mint ahogy Audrey Hepburn léphetett ki az utcára a filmekben: hogy biztosan én vagyok a legszebb, a legügyesebb, a legokosabb
– mesélte az egykori operaénekesnő.
Minden mozdulatától – a taxiból kiszállástól az ajtón előreengedésig vagy egy kávézásig – úgy érzi magát az ember, mintha egy tündöklő fénykorona venné körül. Mikor erre ráébredtem, olyan markáns pillanat volt számomra, hogy elkezdtem kutakodni az emlékeimben. De nem tudom, utoljára mikor éreztem magam így.
A téma kapcsán Vitray Tamás kijelentette, hogy nem tud udvarolni, ám azt megtanulta, „egy nővel hogyan viselkedik az ember”: hogy belékarol, elveszi a kabátját, felsegíti rá, melyek mind természetes dolgok, de kimentek a divatból.
Mint mondták, miután szomszédokként összefutottak, először barátok lettek, majd munkakapcsolat alakult ki közöttük, melyből később szerelem lett.
Nekem csípte a szemem, hogy ez a nő este fél tízkor megy munkába a két nagy gyerekével, és hajnali négykor érnek haza. Maga a tettrekészség tetszett persze, de ebben a rosszallásban már benne volt a rokonszenv vagy a vonzalom is. Ekkoriban kezdtem el a Csak ülök című podcastomat a YouTube-on, amit most is csinálgatok. Javasoltam Évának, hogy legyen mellettem gyártásvezető, és így együtt tudnánk dolgozni. Óriási mázlim volt. Nem azért, mert csupán elvállalta, hanem fantasztikus munkatárs is: pontosan tudja, mivel tud legjobban segíteni
– mondta a tévés, akinek, saját bevallása szerint, arra az egy mondatra korlátozódott az udvarlása, hogy „beléd szerettem, most mit csináljak?”
A másik lakásban voltunk, az előszobában. Megállt körülöttünk az idő. De már korábban is kérdezgették a gyerekek, hogy »Anya, mi van veled?«. És nem tudtam válaszolni. Mert akkor már éreztem, hogy ez nem szimplán barátság vagy munkakapcsolat. Itt valami más is rezeg a levegőben. Vívódtam. Állandóan vele akartam lenni – na de hát azt mégsem lehet! És mi van, ha ő nem? Hát ő mégis a Vitray Tamás! Aztán amikor kibújt a szög a zsákból, rájöttem, hogy jól éreztem. És ekkor elöntött az eufória.
Vitray-Ivens Éva hangsúlyozta, hogy miután a tévéssel egy pár lettek, első dolga volt erről beszámolni a gyerekeinek. Nem azért, mert tartott a véleményüktől, csupán fontos volt neki, mit gondoltak. Mindketten azt mondták neki: csak legyen boldog.
Az is megtörtént, hogy amikor a gyerekek itt voltak, és kijöttem a fürdőszobából, rám csodálkoztak: »Nahát, anya, megint énekelsz!« Kiderült, évek óta nem énekeltem már. A barátnőim is megjegyezték, hogy nagyon rég nem láttak nevetni, most pedig fülig ér a szám.
Noha csak hat hónapja élnek együtt, Vitray Tamás úgy érzi, mintha hosszú évek teltek volna el a kapcsolatukban. Villámgyorsan összeszoktak a feleségével, aki, meglátása szerint, úgy elkényezteti, hogy az „őrület”.
Mint kiderült, a házasságkötésre a feleség vágyott jobban. Ennek miértjével kapcsolatban Vitray-Ivens Éva úgy fogalmazott: pontosan tudta, hogyha a kapcsolatuk nyilvánossá válik, kapnak majd hideget-meleget, ő pedig nem akarta, hogy a tévés párjaként, partnereként vagy barátnőjeként emlegessék az emberek.
Hogy ha tényleg úgy van, hogy Tamás belém szeretett, én meg belé, akkor legyen ez tisztességesen felvállalva. Nem is kell nagy dínom-dánom. Ez persze olyan, mintha rábeszéltem volna. De amikor még csak munkakapcsolat volt köztünk, és valamit jól oldottunk meg, mindig megjegyezte félig viccesen: »Azért téged el kéne venni feleségül!« Ez a gondolat tehát ott lebegett köztünk, úgyhogy én tulajdonképpen csak megfogalmaztam, hogy házasodjunk össze. Szerettem volna, hogy valaki fogja a kezemet, és a viharban mondhassuk: »Igen, ő a férjem, ő meg a feleségem. Ez van.«
