Visszavonhatatlanul bekövetkezett az ősz, az időjárás már hidegebbre fordult, a napok pedig egyre csak rövidülnek. Mindez már önmagában sokak számára lehangoltságot, rosszkedvet okoz, amit a halottak napja körüli időszak csak tovább ront. Ez talán az év legstresszesebb és legdepresszívebb időszaka.
Halottak napján rendszerint kilátogatunk a családdal a temetőbe, hogy egy mécsessel, esetleg virággal emlékezzünk azokra a rokonainkra, barátainkra, közeli hozzátartozóinkra, akik már nem lehetnek velünk. Szép gesztus ez, ami ugyanakkor sokak számára felkavaró lehet. A temetőlátogatás régi sebeket téphet fel és elfeledettnek hitt, fájdalmas emlékek elevenedhetnek fel még a legerősebb emberek lelkében is. Különösen igaz ez akkor, ha egy hozzánk közel álló személyt még csak nemrég veszítettünk el. Ilyen esetben minden első alkalom keserű: az első nélküle töltött nyaralás, születésnap, karácsony, de ugyanígy a novemberi temetőjárás is, amelyen egy évvel korábban talán még velünk együtt vett részt a nekünk most nagyon hiányzó személy.
Sokaknál az sem kell, hogy ennyire eleven legyen az emlék: már az eseménnyel járó stressz is elég lehet a keserű lelkiállapot kialakulásához. Különösen azoknál, akik az év többi napján nem járnak temetőbe, halottak napján pedig azzal szembesülnek, hogy a sírkertek nyugalma felbolydult és tömegek vannak mindenhol. Ilyenkor még a rokoni kapcsolatok is komoly terheket pakolhatnak az emberre: a temetőben könnyűszerrel összefuthatunk olyan – jó eséllyel szintén zaklatott – rokonokkal, ismerősökkel, akikkel nem tartjuk a kapcsolatot, talán nem szíveljük őket, ami szintén lelki konfliktust generálhat.
Ezt a nehéz időszakot mindenki másképp emészti meg, másképp próbál megküzdeni vele, hiszen mindannyian mások vagyunk. Egyeseknél a lehangoltság viszont nemcsak ideig-óráig van jelen, hanem akár tartós depresszió is kialakulhat, amit a tél közeledése fokozhat.
Nagyon fontos, hogy ilyen esetben ne maradjunk egyedül a problémával, ne gubózzunk be, hanem kommunikáljuk a külvilág felé, hogy valami nincs rendben velünk. Nem kell szégyellni, ha mélyponton vagyunk, az esemény tükrében valószínűleg egyébként is sokkal érthetőbb lehet bárki számára az ilyenkor bekövetkező lelki törés. A fájdalom és a keserűség leginkább úgy tud enyhülni, ha a problémáinkat kibeszélhetjük magunkból akár egy családtagnak, jó ismerősnek vagy adott esetben egy szakembernek.
Nemcsak saját magunknak, hanem az elhunyt szerettünknek is tartozunk azzal, hogy örömmel és jó érzésekkel gondoljunk vissza rá. Ám ha a negatív gondolatok uralkodnak el bennük, erre bizonyosan képtelenek leszünk. Már csak emiatt is érdemes segítséget kérnünk, ha úgy érezzünk, nem tudunk megbirkózni a ránk törő gyásszal és fájdalommal.