Élet-Stílus

Sikertelen időutazás: egy kudarcba fulladt emberkísérlet története

Megpróbáltam egy hétig teljesen csomagolásmentesen élni, de csúfos kudarcot vallottam. Egyrészt mert a mai, nagyvárosi élet mintha szándékos hulladéktermelésre rendezkedett volna be, folyamatosan akadályokat görgetve a környezettudatos életmód betartása elé. Másrészt rá kellett jönnöm, ez nem úgy működik, mint egy diéta, amibe halogatás nélkül kell belevágni. A hulladékmentesség hosszabb távú tervezést és felkészülést követel meg.

Még meleg volt a kedvenc levesem, amikor a kezembe kaptam. Óvatosan kezdtem el kicsomagolni – kibontottam a nejlonszatyor összekötözött füleit, de csak miután leszedtem a csomóra tűzött számlát. Vacakoltam egy darabig, mire megtaláltam a folpack végét, aztán elkezdhettem letekergetni a szokásos három-négy méternyi fóliát a műanyag dobozról. Még úgy egy méternyi folpackba volt csomagolva a pita, és egy kisebb darab alufóliába a citromszelet, amit levesbe kell nyomkodni. Nem volt semmi gond sem a levessel, mégis ízetlen csomót éreztem számban, amikor végignéztem a romokon. Egy nejlonszatyor, egy műanyagdoboz és összesen annyi fólia, amennyibe egy komplett első osztály tízóraiját be lehetett volna csomagolni, nem beszélve a szokásos szórólapról. Túl nagy ökológiai ár ez két és fél deci örömért.

Súlyos tévedések

Egy ideje igyekszem környezettudatosan élni. Autóm nincs, biciklivel járok mindenhová, ha nagyon muszáj, BKV-zom. Amikor lépésben haladó kocsisorok mellett megyek el a városban, mindig eszembe jut, hogy a fenébe lehet kibírni napi kétszer az embertelen dugóban. A ruháim nagyjából harmada van turiból, ha vásárolok, soha nem kérek szatyrot, mindig van nálam táska. Van szódagépem, soha nem veszek palackozott vizet, üdítőféléket nagyon ritkán iszom. A környékünkön nincs szelektív sziget, de igyekszem külön gyűjteni az újrahasznosítható hulladékot. Ha bent vagyok a szerkesztőségben, evidens, hogy saját dobozzal megyek ebédért a menzára. Azt hittem, ennyivel nagyjából tiszta lehet a lelkiismeretem az ökológiai lábnyomommal kapcsolatban.

Aznap, miközben a kedvenc levesem bontogattam, eszembe jutott a víz alatti videó, amit egy brit férfi készített Balin, a búvárparadicsomban. Élővilágnak nyoma sem volt a vibrálóan kék vízben az iszonyatos mennyiségű műanyag hulladék között. Eszembe jutottak az óriási szemétszigetek, a globális felmelegedés és a műanyagok fojtó ölelésében haldokló korallzátonyok. Távoli problémáknak tűnnek, de az érzékeny földi ökoszisztémában minden mindennel összefügg.

Nem kellenek speciális ismeretek ahhoz, hogy belássam, ha ész nélkül termelem a szemetet, az rám is vissza fog ütni, ugyanúgy, ahogy az óceánok élővilágára.

Szemétvilág

A Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium adatai szerint a magyarok átlagosan 350 kg háztartási hulladékot termelnek évente. Ennek 85%-át viszik lerakókba, vagy égetik el, és körülbelül csak 15%-ot hasznosítanak újra. Ez az arány a skandináv országokban akár a 80-90%-ot is elérheti. Egy ausztriai vizsgálat nemrég felfedte, hogy a Duna mikroműanyag-hozama évi nagyjából 1500 tonnára becsülhető. Egy másik vizsgálatból, amit az ENSZ egészségügyi szervezete (WHO) kezdeményezett, pedig az derült ki, hogy az ásványvizek 90 százaléka szennyezett mikroműanyaggal. A szennyezés nemcsak az élővilágot, vagyis táplálékforrásainkat pusztítja, de közvetlenül a vízből, illetve a táplálékláncon keresztül az ételekből bejutnak az emberi szervezetbe. Az, hogy ott mit csinálnak, egyelőre homályos még a kutatók számára. A műanyagszennyezés következményei egyelőre beláthatatlanok.

Az Orosházi Városüzemeltetési és Szolgáltató Zrt. Mercedes 2531 típusú szemétszállítóját üríti az A.S.A. Hódmezõvásárhely Köztisztasági Kft. regionális hulladéklerakó telepén
Fotó: Rosta Tibor / MTI

Ezért fogadtam meg aznap, hogy soha többé nem rendelek levest és elkezdek komolyabban foglalkozni azzal, mit csinálhatnék még másképp azért, hogy a lehető legkevesebb szemetet termeljem. Rá kellett döbbennem, hogy egyáltalán nem lehet tiszta a lelkiismeretem, mert egy igazán környezettudatos emberhez képest megátalkodott, ökológiai háborús bűnösnek számítok.

Ökoterrorista

Vákuumcsomagolt felvágottak és sajtok, dobozos tej, szeletelt kenyér, kifli és zsömle mindig új zacskóban, műanyag dobozos margarin, tejföl, befóliázott uborka. De zacskóban jön a tészta, a rizs is, nem beszélve az aromamegőrző fűszeres tasakokról, a kávékapszulákról, teafilterekről és a legrosszabbról: a heti két-háromszori műanyaghulladék-hegyeket termelő ételrendelésről. És akkor még ki sem jöttem a konyhából.

Egy reggeli zuhanyzás után, amikor kellemes bizsergés futott végig a testemen, miközben a fültisztító pálcikát pörgettem a hallójáratomban, belém hasított, hogy ez mennyire környezetkárosító szokás. Lassan körbenéztem. És a műanyag fogkefe? Meg a fogkrémes tubus? A tusfürdő, a sampon, a mosószer, az öblítő? A parfüm ugyan üvegben van, de műanyag szórófej miatt nemigen fogják újrahasznosítani. Az eldobható borotvát meg egészen biztosan nem.

Fotó: AFP / BELGA MAG

Az interneten kezdtem keresgélni, hogyan csökkenthetném a hulladéktermelésemet, legalább a műanyagot. Találtam néhány egyszerűnek tűnő praktikát, ezért gyorsan úgy döntöttem, hogy egyelőre kísérleti jelleggel, de megpróbálok egy hétig teljesen csomagolásmentesen élni.

Csapdák és kompromisszumok

Az első reggelen eltökélten ébredtem. Bár a kávékapszulákat visszaveszi és újrahasznosítja a gyártó, úgy döntöttem, inkább a kotyogómat fogom használni, amibe a piacon vettem kimérős kávét. Igaz, ez még az üzlet saját, műanyag borítású papírzacskójában jött haza, de amikor megvettem, még nem gondoltam bele, hogy ha saját tárolót, akár dobozt, vagy mondjuk egy befőttes üveget viszek magammal a boltba, akkor egy műanyag bevonatú papírzacskónyival máris tisztább a lelkiismeretem.

Miután tűzhelyre tettem a kávét, reggeli után néztem. Papírzacskóban hazahozott zsömléket vettem elő, aztán tanácstalanul álldogáltam a hűtő előtt, azt keresve, hogy mivel fejleszthetném őket szendvicsekké. A műanyagdobozos szendvicskrém szóba sem jöhetett, ahogy a műanyagtömlős májkrém és a szeletelt, vákuumcsomagolt sonka sem. Rövid időn belül már a második apró kompromisszumot kötve a vajat vettem elő. Azt valamilyen fémes bevonatú papírba csomagolják, talán jobb, mint a műanyag. A piacon beszerzett, táskában, zacskó nélkül hazahozott paradicsomot és paprikát lelkiismeretfurdalás nélkül haraphattam a vajas zsömle mellé.

Azt gondoltam, az ebéddel nem lehet gond. Vidáman a hónom alá csaptam az ételhordó dobozomat – ami műanyag ugyan, de évekig használható – és azzal csattogtam le a sarki gíroszoshoz. Nem tudom melyikünk hökkent meg jobban: ő, amikor közöltem vele, hogy saját dobozban vinném haza a tálat, vagy én, amikor közölte, hogy szó sem lehet róla.

Láttam rajta, hogy nem a legjobb pillanatban találtam meg a szokatlan kéréssel – sokan várakoztak, kapkodnia kellett, ideges volt. Azt mondta, egyrészt csak a szokásos, rekeszekre osztott habműanyag tálba tudja rendesen kiadagolni a húst, a köretet, a salátát, a csípős sajtszószt és a tzazikit, másrészt az sem tetszett neki, hogy mindezt egy dobozba csak úgy összehányja, és morgott még valamit arról, hogy valószínűleg az ÁNTSZ sem nézné jó szemmel az egyedi kiszolgálást. Mire azonban sorra kerültem, megnyugodott és segíthetett valamennyit a csalódott grimasz is, amit vágtam, úgyhogy végül nem csak belerakta az ételt a saját dobozomba, de elnézést is kért és mosolyogva azt mondta, tök igazam van, hogy próbálok kevesebb szemetet termelni. Másnap kicsit aggódva mentem ugyanazzal a kajás dobozzal a kínai büfébe, de szó nélkül szolgáltak ki, mintha mi sem lenne természetesebb.

Hétvégén aztán étterembe mentünk családostól. Akkora adagokat hoztak, amik simán kitettek egyesével két étkezést. Váratlan dilemma volt azt mérlegelni, hogy vajon mivel ártok többet: ha kidobatom a maradékot és másnap valami mást eszem, vagy akkor, ha műanyagba csomagoltatom és hazaviszem. Utóbbi mellett döntöttem. Aztán eszembe jutott, hogy étteremben enni amúgy sem túl környezetbarát dolog. Nem tudhatom, hogy a felszolgált ételhez szükséges alapanyagok hogyan, mibe voltak csomagolva.

Képünk illusztráció
Fotó: Hemis.fr / AFP

Ezért vasárnap úgy döntöttem, hogy a környezetet lehető legkevésbé terhelve, édesanyám lecsóbefőttjéből főzök vacsorát. Az garantáltan saját termesztésű biozöldségekből készült, és a csomagolását is vissza tudom vinni újratöltésre. Elkészíteni is egyszerű – egy fej apróra vágott hagymát kevés olajon megpirítok, ráöntöm az üveg tartalmát, majd ha az egész átforrósodott, ráütök pár tojást. Hagyma nem volt otthon, de a lakástól kétszáz méterre ott a nonstop. Találtam a boltban hagymát, de kizárólag műanyag hálóba csomagoltat. Semmi nem volt nyitva már a környéken, így számba vettem a lehetőségeket és arra jutottam, hogy még mindig ez a legjobb megoldás – már azt leszámítva, hogy nem eszem semmit. Fogadkozva vettem meg a hálós hagymát, hogy ezentúl mindig gondoskodni fogok róla, legalább ilyen alapvető dolgok legyenek otthon a piacról, csomagolásmentesen vásárolva. Hazaértem, felvágtam a hagymát, olajat öntöttem a serpenyőbe… Ó, a francba, hát ez is műanyagban van! Ja, és ha már itt tartunk, a só is. Nem hiszem el!

Lassan annyi apró kompromisszumot kellett megkötnöm, hogy értelmetlenné vált a kísérlet. Rájöttem, hogy bár lehet csomagolásmentesen (vagy legalábbis minimális környezetszennyezéssel) élni, az nem fog menni egyik napról a másikra. Nagyfokú tudatosságot és felkészültséget igényel.

A csodabaktériumra várva

Először is főzni kell, amennyit csak lehet. Az alapanyagokat piacról kell beszerezni, lehetőleg saját tárolóba kimérve. Fel kell adni egy keveset a nagyvárosi kényelemből: arra törekedni, hogy minél kevesebb ételt rendeljen az ember, és minél kevesebb műanyagba csomagolt dologért kelljen leugrani a kisboltba. A Kresz Géza utcában van egy speciális bolt, ahol saját tárolóba kimérve lehet venni száraz tésztákat, rizst, fűszereket és még egy csomó mindent, amit eddig kizárólag műanyag csomagolásban láttam. Lehet vászonzacskót kapni, amibe zsemlét, kiflit, kenyérféléket vehetünk azokban a boltokban, ahol nem veszik rossz néven a különcségünket.

Fotó: Hauser Patrice / hemis.fr

A haladók aztán átszokhatnak fa fogkefére, cserélhető pengés fémborotvára, esetleg borotvakésre, szappanra cserélhetik a tusfürdőt és a sampont, a papír zsebkendőt pedig vászonra. Igen, a környezettudatos élet kicsit olyan, mint egy utazás vissza a múltba, de olyan múltba, ahol az embereknek még nem kellett azon töprengeniük, vajon milyen következményei lesznek annak, hogy nemigen tudnak olyat enni vagy inni, ami nem szennyezett műanyagokkal.

Egy japán szeméttelepen, 2016-ban találtak egy műanyagon élő baktériumfajtát. Az azóta eltelt két év alatt a kutatók nem csak elkülönítették belőle a polietilént lebontó enzimet, de egy fatális véletlennek köszönhetően sikerült felturbózniuk a teljesítményét. Mindez egyelőre azonban még nem megoldás, csak remény. Jó lenne nem fokozni minden nappal a bajt, amíg a beteljesülésére várunk.

Kiemelt kép: Odilon Dimier / Altopress / AFP 

Ajánlott videó

Olvasói sztorik