Ezen a héten egy sokakat foglalkoztató kérdéskört – illetve mindjárt egyből kettőt is – jártunk körbe, nevezetesen a hamvasztásos temetés lehetőségéről, valamint a feltámadás bizonyos részleteiről kérdeztük a vallások képviselőit.
A konkrét kérdésünk így hangzott:
Az Ön vallása szerint lehet valakit hamvasztás utáni szétszóratással temetni? Ha igen, akkor az illető ugyanúgy kerülhet-e a mennybe, illetve mi a helyzete a feltámadáskor?
(Válaszok a válaszadók nevének betűrendje szerint.)
Darvas István
Rabbi
A feltámadással és a túlvilági élettel kapcsolatban komoly ellentmondások fedezhetőek fel forrásaink között, röviden összefoglalva annyi kijelenthető: könnyen lehet, hogy a feltámadásra vonatkozó próféciák allegorikus jellegűek, ugyanakkor nincs okunk kizárni annak lehetőségét, hogy szó szerinti értelmükben teljesülnek majd be. A rendelkezésünkre álló források alapján felelőtlenség lenne akár a hamvasztottak, akár a más módon eltemetettek kapcsán határozott állítást megfogalmazni. Hitem szerint minden arra érdemes lélek feltámad majd, ha eljön az ideje.
A hamvasztás vallásjogi megítélése egyértelműnek mondható. Rabbi Efráim Osri írja: “A hamvasztás semmilyen körülmények között sem engedhető meg, még akkor sem, ha a hamvakat utána eltemetik, ugyanis a hamvasztás aktusa a holttest megszentségtelenítését jelenti”. A Tóra csak közvetett módon tiltotta meg a halottak elégetését, azáltal, hogy előírta (5Mózes 21:23) a temetést az elhalálozás napjára, a Talmudban viszont már igen határozott véleményt olvashatunk: “Ahol halottakat égetnek, ott bálványimádás is van”. Ennek fényében érdekes, hogy a Tóra miért nem foglalt egyértelműen állást a gyakorlat ellen? Dr. Lőwinger Sámuel e témáról szóló írásában többek közt e gondolatot is idézi: “Ez a temetési mód annyira természetes volt, hogy a Szentírás nem tartotta szükségesnek, hogy ezt külön megparancsolja. A Biblia szellemében élő zsidóságnak szintén fölösleges volt ezt külön bizonyítani évszázadokon keresztül. Csak mikor idegen hatások alatt más lehetőségek is felmerültek, – a rómaiaknál gyakori elégetés, a pársziknál (perzsa) kötelező temetetlenül hagyás – került sor arra, hogy az ősidőktől kezdve gyakorolt, a nép lelkével összeforrott gyakorlatot a Biblia valamelyik helyével is megerősítsék”
Oláh Miklós
Görög katolikus lelkész
A katolikus Egyház számára a hamvasztás mindaddig nem jelentett problémát, amíg a 18. századi felvilágosodásban a föltámadásba vetett hit tagadásaként nem kezdték követelni. A halottégetést az Egyház egy ideig fegyelmi okokból tiltotta, mert a szabadkőművesek éppen a föltámadás hitének kigúnyolására vezették be.
Emiatt hozták ezt a szabályt: „Aki testének elhamvasztását rendelte el, nem részesíthető egyházi temetésben, sem nyilvános szentmise nem mondható érte, és a hamvasztással kapcsolatban semmiféle egyházi szertartás nem végezhető.”
A világnézeti támadást más jellegű, gyakorlatias körülmények váltották fel: komoly helyhiánnyal küzdöttek a temetők. A probléma nem csak a magyar fővárosban, hanem világ többi városában is jelentkezett. Részben ezért, részben pedig mert megszűnt a hamvasztásnak világnézeti-támadás jellege, az egyház is módosította álláspontját. Miután a Római Katolikus Egyház megváltoztatta a hamvasztásról szóló doktrínát, a magyar Katolikus Püspöki Kar egy konferenciát tartott 1967. május 31.-én. Itt elfogadták, hogy az utolsó szertartást nem csak a hamvasztás előtt, hanem utána is meg lehet tartani. Egyre több templomban és altemplomban alakítanak ki urna elhelyezésre alkalmas helyet.
A hamvasztás utáni szétszóratás sem akadálya a temetés egyházi végzésének. A mindenható Istennek, aki „a föld porából teremtett” minket, nem okoz gondot a szétszórt test újra egyesítése.
A temetés módjától teljesen független az elhunytnak a mennybe kerülése, és a majdani feltámadása is, ahogy a gyermek értéke, és személyisége is teljesen független attól, hogy császár-metszéssel születik-e, vagy természetes módon.
Az üdvözülésünk nem a temetéstől, hanem életmódunktól függ.
Dr. Shubail Mohamed Eisa
Muszlim hitoktató
Az iszlám tanításai szerint az ember megbecsült teremtmény a földön, s ezen a halál ténye sem változtat. A halál ugyanakkor egy igen fontos állomás, hiszen ezzel zárul le az evilági élet – amikor már nincs lehetőség jót cselekedni, megbánni a bűnöket – és ezzel kezdődik a valódi, az örök, a túlvilági élet. A halál nem jelenti a teljes véget, sőt bizonyos értelemben kezdetet jelent, ahogy Othman bin Affan mondta: „A halál a túlvilági élet első állomása”.
Ha egy muszlim ember meghal, a muszlimok közös kötelessége megmosdatni, illatosítani, halotti lepelbe burkolni őt, imádkozni felette, elkísérni a sírig, eltemetni, és fohászkodni érte. Ebből következik az is, hogy az iszlám nem engedélyezi a hamvasztást.
Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy kerülhet-e a Paradicsomba az, akit elhamvasztottak és szétszórtak. Ez a lényeget tekintve nem más, mintha annak a sorsáról kérdeznénk, akit a dzsungelben megtámadtak és felfaltak a vadállatok, vagy háborúban támadás ért és a testét szétporlasztotta az atombomba hője, vagy vízbefulladt és a testét felfalták a halak. Az iszlám tanításai szerint ezek az emberek ugyanúgy fel lesznek támasztva, ki lesznek kérdezve, és Isten ítélkezni fog felettük a tetteik szerint, és vagy a Paradicsomba, vagy a Pokolba fognak kerülni. Fontos hangsúlyozni, hogy az egyénnek (közösséghez tartozás, végrendelet stb.), illetve a közösségnek is van felelőssége a temetéssel kapcsolatban, hogy az a vallás szabályai szerint történjen. Ha az egyén életében mindent megtett a megfelelő temetés érdekében, de mégis elhamvasztották, akkor nem terheli felelősség. Ha hanyag volt és nem törődött túlvilági életének első állomásával, akkor viselnie kell ennek a következményét.
De azt, hogy Isten kinek bocsát meg és kinek nem az Ítélet Napján, az emberek nem tudhatják. Ezért muszlim emberként arra kell törekednünk, hogy betartsuk vallásunk előírásait és halottainkat ennek megfelelően temessük el.
Gandharvika Prema deví dászí (Szilaj Péterné)
Vaisnava (Krisna hívő) lelkész
A védikus írások részletes leírással szolgálnak a halálról, az azt követő rituálékról, valamint a lélek útjáról, melyet a test elhagyása után tesz meg.
A Garuda Purána szerint amikor az örökkévaló lélek a halál pillanatában, az elviselhetetlenné vált fájdalom miatt elhagyni kényszerül mulandó anyagi testét, egy utazásra indul. Az úticélt az élete során elkövetett tettei jelölik ki (karma), eszerint mehet a felsőbb mennyei bolygók, vagy akár a transzcendentális birodalom felé, ha azonban életét bűnök terhelték, a hét pokoli bolygórendszer felé kísérik őt.
Az anyagi test, melyet a Bhagavad-gíta pusztán egy ruházathoz hasonlít, hasznát veszti a halál pillanatában, hiszen a lélekszikra jelenléte nélkül azonnal bomlásnak indul. Az írások azt tanácsolják ezért, hogy annak a testét, aki nappal hunyt el, még naplemente előtt, aki pedig éjjel hunyt el, még napfelkelte előtt el kell hamvasztani. Mindez a tisztaság elveinek betartása mellett azt a célt is szolgálja, hogy az átmeneti testétől megvált lelket ne akadályozza további útjában, ne vonzza vissza hátrahagyott életéhez. Az útmutatások szerint a hamvakat ildomos ezután egy szent folyóba szórni, mely képes elősegíteni az elhunyt megtisztulását. A halotti szertartások sora az egy életre előírt tízféle rituálé közül az utolsó, melyet az Úr szent neveinek éneklése, és különféle imák recitálása kísér.
A feltámadás a védikus írások értelmében kétféle jelenségre utalhat. Egyik értelmezés szerint a reinkarnációra, azaz a ciklikus ujjászületésre – történetesen arra, hogy a lélek visszatérhet ebbe az anyagi teremtésbe, hogy folytassa lelki fejlődését onnan, ahol az előző élete végén megszakadt. De utalhat arra is, hogy a lélek nem születik meg többé ebben az átmeneti világban, hanem örökre visszatér a mennybe, Isten társaságába.
Végh József
Buddhista tanító
A buddhizmusban a test nagyon fontos lehetőségek hordozója, de nem ragaszkodunk hozzá. Nem akarunk függeni tőle, de mint a tudat lakhelyét, nagyra értékeljük. Buddha tanítása a nem ragaszkodás és az egység tanítása. Így a test és a tudatot is egységben kell elképzelnünk.
A legtöbb buddhista országban hamvasztással temetkeznek, kivéve az olyan helyeket, ahol ez akadályba ütközik. Amikor valaki meghal, Indiában ezt úgy nevezték: életet vált. A mi halál szavunkhoz hasonló kifejezéseket akkor használtak, ha tetteinek a mérlege alapján biztos szenvedés várt rá, így következő életében, testében nem jutott neki szerencsés emberi születés.
Ezt Buddhánál nem feltétlenül úgy kell elképzelni, hogy minden személyes emlékünkkel és ragaszkodásunkkal ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, hanem szándékaink, az élet váltásával, a test levetkőzésével tudatállapotunknak megfelelően összekapcsolódnak a velünk egy időben élő lények szándékaival, energiáival. Ez után, már nehéz azt mondani, hogy ez az én ötletem volt, az én tervem valósul meg. De a szándékunk testesül meg újra akkor is, amikor a családtagjaink átveszik tőlünk a vállalkozásunkat, vagy a gyermekeink befejezik az általunk megkezdett építkezést.
Így akkor is, amikor valaki a végakaratunkat teljesíti, és szétszórja a hamvainkat.
A magasabb szintű lét- és tudatállapotokat mi választjuk meg tetteinkkel, azzal, amilyen szinten életünk utolsó tudatos pillanatában képesek vagyunk összpontosítani, illetve elfogadni és belátni, hogy tetteink lendülete milyen irányban sodor bennünket tovább a létforgatagban.
