Nyugdíjas görög katolikus pap vagyok, most lesz 60 éve, hogy ezt a szolgálatomat megkezdtem. Édesapám hasonló pályát futott be, mindkét nagyapám pedig pedagógus volt. Ezek az egyéniségek meghatározták életemet, és hivatásomat. Sokat örököltem tőlük, és ma is örömmel tölt el ez a „humanitárius” szolgálat.
Az életnek sok oldalát megtapasztaltam: voltam szolgálatban a fővárosban, kis falvakban, egyszerű, hűséges emberek között, tanítottam az egyetemen, végeztem intézményes szolgálatot a fiatalok nevelésében, írtam cikkeket, tanulmányokat folyóiratokba, vezettem kiscsoportokat, lelkiségi összejöveteleket, kurzusokat. Átéltem testközelben a világháborút, 56-os szovjet bevonulást, rendszerváltást, politikai zűrzavart, pártoskodást, s mind eközben egyre erősödött a meggyőződésem: életem biztos talajra van építve.
Sok szép élménnyel és emlékkel gazdagodtam, ezek közül említek is néhányat:
A hetvenes években – amikor javában virágzott a „kádárizmus” – egy orvosnő-édesanya jött hozzám azzal a kéréssel, hogy szüksége lenne – neki és hasonló helyzetben lévő ismerőseinek – rendszeres világnézeti tájékoztatásra, mert sokszor nem tud válaszolni kislánya kérdéseire.
Alighogy elkezdődött (1988 után) az egyetemi munkám, egy fiatal egyetemista keresett meg: „Nem lehetne nekünk (a hallgatóknak) az egyetemi órán kívül is összejönnünk egy kis baráti közösségben, ahol személyes beszélgetésben kaphatnánk választ kérdéseinkre?”
Mondanom se kell, hogy boldogan mondtam igent mindkét felkérésre, és emlékezetes, szép kisközösségek jöttek létre.
A falusi szolgálatom idején történt, hogy – néhány évi ottlétem után – a vasárnapi istentisztelet végén a templom előtt beszélgető csoportok között odaléptem egy kis férficsoporthoz, mire azok hirtelen elhallgattak. „Bocsánat – mondtam, – nem akarok zavarkodni.” Erre egyikük mosolyogva ezt mondta: „Éppen arról beszéltünk, hogy látszik, hogy a tisztelendő úr hiszi azt, amit mond.” – Életem egyik legszebb kitüntetésének éreztem – és tartom ma is – ez a minősítést!
Három éve lettem nyugdíjas, mert éreztem fizikai gyengülésemet, és nem akartam „félmunkát” végezni. Azóta csak alkalmi szolgálatot teljesítek, ahol éppen szükség van segítésre. Feleségemmel Pestre költöztünk, mert a lányunk itt lakik, s számolunk azzal, hogy szükségünk lesz a támogatására. Négy unokánk közül az egyik fiú szintén pap lett, az egyik lány pedig papné. Nemrég született a második dédunokánk.
Hivatásom története tehát azonos az életem történetével.
Szívből köszöntöm a kedves olvasókat!
