Őszintén a leszokásról. Egy cikk, amit minden dohányosnak el kell olvasnia

Hogy mikor szívta el az utolsó szálat, azt minden büdös bagós percre tudja. Én is. Hódos Hajni cikke.

Korábban a témában:

Az elsőt általában nem tartjuk nyilván: megtörtént és kész, nem nagy ügy. Magát a folyamatot sem, ahogyan függővé válunk. Sunyi módon settenkedik be az életünkbe és követel egyre nagyobb részt magának belőlünk úgy, hogy fel sem tűnik. Fel fog, majd akkor, mikor már megzabált minket és épp a nikotintól elsárgult rágófogak alatt őrlődünk, és azt hisszük, túl késő. Nem az, csak onnan még nagyon hosszú az út a leszokáshoz. Onnantól kezdve még szívjuk: hónapokig, évekig, egyre dühösebben és kétségbeesettebben, egyre nagyobb szégyennel a szívünkben és a szemünkben.

Hogy mikor szívta el az utolsó szálat, azt minden büdös bagós percre tudja. Én is.

Igen, leszoktam. Már nem dohányzom. És még mindig ugyanolyan büszkeség tölt el, ha leírom vagy kimondom. Vigyorgok is hozzá, minden alkalommal. Most is.

Hogyne vigyorognék. Egy kicsit úgyis egyedül vagyunk ezzel az egésszel, mert az emberek többsége ezzel a leszokásos históriával ugyanúgy van, mint a gyászhírrel. Nem tud vele mit kezdeni. Még én sem tudtam.

Én magam azért nem, mert szívesen töltöttem volna hosszú időt azzal, hogy mindenkinek elújságoljam a nagy hírt, és idétlen vigyorral rohangáljak óbégatva az utcán: „leszoktam!”, rosszabb esetben a keblemre vonjam embertársaim és vadul ölelgessek mindenkit, de valahol a szívem mélyén éreztem, hogy ez nem egészen normális dolog. A volt dohányos jelenleg is dohányzó ismerősei irigykednek és azért nem foglalkoznak vele, a nemdohányos ismerősök gratulálnak oszt jó napot, a következő percben már el is felejtik, számukra ez nem érthető, nem kézzelfogható, csak sejtésük van arról, „biztos nehéz lehetett”, de az a székrekedés, és nem a leszokás. Mi pedig csalódottak vagyunk, magányosak, közben szétfeszít minket az adrenalin és nem értjük, hogy a fenébe bírják ki mások, hogy nem érdeklődnek hetekig lázasan a részletekről.

Videók a témában:

Persze az sem könnyíti meg a helyzetünket, amikor megkérdezik – mert ezt mindig megkérdezik! – hogyan csináltuk, mert erre meg olyan hülyén hangzik az az egyébként őszinte válasz, hogy „hát nem gyújtottam többet rá”. Csodát várnak. Jelenést, minimum Gábriel arkangyal főszereplésével. Tuti módszert, újat, mellékhatások nélkülit.

Mert ez így olyan kis béna. Nem gyújtottam rá többet. Jó, és? Legalább szenvedtünk, többet, jóval többet, mint bármelyik nyomorult a spanyol inkvizíció karmaiban? És idegbetegek voltunk, vagy csak nem lehetett hozzánk szólni? És híztunk már? Vagy nem nassolunk? És kívánjuk? És most, hogy kitisztult az orrunk, már tényleg büdös?

Nyugi, a legrosszabb hátra van, az alig észrevehetően lekezelő stílusban elhangzó „hát igen, agyban dől el minden”. Ja. Kár, hogy rád nem valami jó nehéz, igaziból.

Nyilván én sem arra ébredtem szerda reggel (egyébként péntek volt), hogy na, akkor én most ma, jobb program híján, leszokom a dohányzásról. Nekem konkrétan évekig tartott. Igen, jól hallották. Fejben minden függő bagós évek óta leszokóban van. Én is tudtam, hogy lesz idő, mikor nem cigizek már. Majd. Majd egyszer, ha. Majd akkor, ha. És minden függő bagós tudja, hiába próbálják bebeszélni neki, hogy nem akaratgyenge ember, nem áldozat, nem gyáva szarkupac. Nem. A dohányosok is szilárd, erős akaratú, keménytökű gyerekek, mint a nem dohányzók. Racionálisan látják magukat és problémájukat. Tudják, hogy függők.

Itt ugrik a majom a vízbe.

Mert a nagy pillanat a bagós életében nem az, amikor elhatározza, eldönti, hogy leszokik. Frászt. A függő bagós TUDJA, hogy egyszer leszokik. A nagy pillanat az, amikor szembesül azzal, hogy a cigi irányítja az életét.

Amikor moziba indul, megnézi, hány perces a film és ha két óránál hosszabb, inkább letorrentezi, mert a teremben nincs bagózás. Inkább nem megy el az új sportcsarnokban rendezett szmk-s bálba, mert kinn, az utcán lehet csak rágyújtani. Nem szeret a kollégákkal utazni, mert az ő kocsijukban nem lehet rágyújtani. Hétvégén plusz két dobozzal van a szekrényben, mert biztos ami ziher, de ha kell, éjjel fél kettőkor, a hófúvásban is elindult a sarki benzinkútra.

És közben utálja mindezt. Mert azzal, hogy rádöbbenünk, függők vagyunk, szembesülünk további kellemetlenségekkel is. Hogy ronda sárgák a fogaink. Belül barnák. És büdös a szánk. A mutató- és középső ujjunkon sárgás a köröm. Hogy a frissen mosott hajunk is cigiszagú. Hogy a hamutartót állandóan rakosgatni kell, helyet kell neki csinálni az asztalon. Nyilván nemegyszer felborul, leejtjük, a cigi miatt kiég a terítő, a szőnyeg, és biztos vagyok benne, hogy Ön is fordult már vissza amiatt, nem emlékszik, elnyomta-e a cigit.

Persze ez csak a jéghegy csúcsa. A negatív bélyeg tovább súlyosítja az önutálatot és a szégyen érzését. Van, amelyik falra hányt borsó.

Tehetnek akkora rákos tüdőt a cigisdobozra, hogy lelóg róla, a függő dohányost nem lehet sem ezzel, sem gégerákos videóval elrettenteni, mutathatják a vért cigi előtt, cigi után, zsarolhatják a gyerekeivel meg az amúgy is hypertóniában szenvedő anyóssal, és az összes passzívval, akit ő füstöl össze, tudja, mert nem hülye, tisztában van vele, de hatni nem hat. Ugyanígy felesleges kiszámolni és az orra alá dörgölni, mennyit füstöl el havonta, évente, és fennen hangoztatni, hányszor mehettek volna ebből föld körüli útra, meg Bibionéba. Igen, tudjuk ezt is.

De a cigi a függő bagósnál egy kategória a kenyérrel meg a húsz deka parízerrel. Ki KELL adni rá a pénzt és kész. Ez olyan egyértelmű, mint az, télen kabátot veszünk, nyáron meg szandált. Lelkiismeretfurdalást meg bűntudatot lehet okozni a cseszegetéssel, mondom, mi az eredmény: még három cigi, egymás után, tíz percen belül, idegesen, dühösen.

Nem jó érzés megtűrt rühes kutyának se lenni. Kizárva a sörözőből, az étteremből, a buszmegállóból, a mindenhonnan. A mi munkánk nem ér annyit, mert kimegyünk másfél óránként, bezzeg ahhoz, hogy a kolléganő farmvillezzen meg facebookozzon, fel sem kell állni. Mert rám majd tök sokat kell pazarolni a költségvetésből, ha rákos leszek. Tessék, mennyi? Múlt héten még nyolcnegyven volt! Minek jelentsék be, úgyis megveszed… Már hálivúdban sem dohányoznak. És egyébként is tök proli. A pattintós pláne.

A végső elkeseredés hívja életre a dolgot, ami eleve veszett fejsze nyele: a motiváció! Muhhahha. Azt hiszed, a „majd, akkor” segít? A majd ha egyszer? Hát nem.

Majd, mi? Majd, ha nyugisabb lesz az élet és nem kell állandóan a rohadt melóhely meg a pénz miatt stresszelni. Majd ha megjön az eredmény. Majd, ha vége lesz ennek a projektnek. Majd, ha felépül a ház, akkor úgyis sajnálni fogom összefüstölni a szép új festést. Majd, ha megszületik a gyerek, addig az erkélyen, úgyis majd’ összeszarom magam a felelősség miatt, de nem szeretném, ha az asszony látná rajtam. Majd, ha felépültem a műtétből, ha le tudom futni a tíz kilométert, ha lefogytam azt a tíz kilót, ha felvesznek arra a munkahelyre, ha bármi történik, vagy a bárminek az ellenkezője, akkor leszokom. Illetve, ha abbahagytam (!), de minden pillanatban megdöglök egy cigiért, akkor ezek lesznek azok a pillanatok, mikor rágyújtok. Jutalomból.

A „ha majd, akkor” mit sem ér. Más esetben, más helyzetben sem, mert a majd azt jelenti, soha. Ha bárki azt mondja Önöknek, majd, nyugodtan vessenek rá keresztet és felejtsék el.

Szóval, még mindig dohányzunk és a feszültség egyre nő. Ezért még többet dohányzunk. Róka fogta. Még jobban rühelljük az egészet, magunkat, a cigit, mindent. Jó úton járunk, én is így éreztem.

Rühelltem, hogy dohányzom, éppen ezért egyre kíméletlenebb őszinteségre voltam kényszerítve. Hogy kényelmes és gyáva vagyok. Hogy egyre olcsóbb kifogásokat keresek. Hogy dühös vagyok, magamra. És persze elhittem azt, amit mások mondanak: a dohányzásról leszokni iszonyúan megkínoz. Nehéz és még nehezebb. Úristen, mi lesz velem?

Hiszen a leszokás gondolatától is ideges leszek és stresszelek és azonnal rágyújtok, sőt, megeszek három cigit, miközben kettőt szívok, és ez akkor hónapokig? Nem, ezt nem vagyok képes felvállalni. Így is pont elég bajom van. Állandóan ordítozom mindenkivel, mert idegbeteg leszek, ha nem, akkor zabálok és elhízom. Mert egyébként most is lusta vagyok sportolni és ez mitől változna?

És annyira félek!

Igen, félek. Félek attól, hogy mit fogok csinálni, ha már nem cigizek? El sem tudom képzelni, mi lesz azután! Hogy fogok meginni egy kávét? Ebéd után, ha töltök magamnak egy pohár bort és hátradőlök a teraszon, hogy NEM fogok rágyújtani? Mit csinálok, ha ideges leszek, de úgy igazán? DOBOLGATOK AZ UJJAIMMAL AZ ASZTALON?!?! És ha örülök? És ha meghatódom? És ha kételkedem? És ha rosszkedvű vagyok? És ha várni kell öt percet? És ha unatkozom? MINDEN megváltozik! Eddig mindent cigivel csináltam, hűségesebb kísérőm volt, mint egy kutya, és most? Most mi lesz velem? Nélküle?

Na, én itt érkeztem meg. Kimondtam, hogy félek. A változástól, a cigitlen jövőtől, a bizonytalanságtól, attól, milyen lesz, milyen leszek én. (Nagyseggű, lobogó-rengő combú, disznófejű vágásérett… jáááááj…) De ez a szorongásos, szégyenteljes, bűntudattal terhelt szar állapot, amit az okoz, hogy dohányzom, sokkal elviselhetetlenebb, mint az ismeretlen, és nem lehet sokkal rosszabb.

Nem tudtam, mi lesz, de felkeltem szombaton, feltettem a kávét, aztán kiültem a teraszra. És boldogan éltem, míg meg nem haltam, cigi nélkül.

Csak vicceltem.

Folytatás holnap. Addig csak izguljanak.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.