A tél megy, a tavasz jön, de mi csak orvoshoz járunk, egyik gyerek ki a megfázásból, a másik be a mandulagyulladásba, hurutos vagy száraz köhögés, torokfájás, a mandulák akár mandarinok, olyan nagyok. Utódaink már maguk helyezik be az orrszívó porszívót az orrba, és találgatják, milyen színű váladék jön ki. Szóval a megbetegedések állandósultak, lassan gyógyszerszakértők leszünk, ez az antibiotikum, az a köhögés elleni szer, amaz a probiotikum, emez a lázcsillapító kúp.
A doktorokat tehát már családtagoknak tekintjük, hetenként járunk hozzájuk, mint a nagyszülőkhöz, csak a nagymama nem kopogtat hátat, nem kell neki azt mondani, hogy “ááá”, és nem ír fel vényköteles gyógyszereket. Sőt, az egyik doktornéni már rutinosan, telefonon keresztül is diagnosztizál: “a múltkor felírtam egy antibiotikumot, azt most kezdjék el adni a gyereknek!” Nem az a kérdés, ki kell-e váltani a gyógyszert, hanem, hogy mikor kell elkezdeni szedni.
Doktornéniből kettő is van, az egyik idősebb, mikor meglát minket, arca megrándul, aztán vigyor terül szét az arcán “Jöjjenek beljebb!” A váróban már kialakítottak egy fotelt a családnevünk réztáblán hirdeti, ide mi ülhetünk csak le. Miután belépünk, szertartásos vizsgálaton esünk át, amit ugyancsak rituális, imaszerűen visszatérő diagnózis követ – már mi is le tudnánk diktálni az asszisztenciának. A szertartás végén ajánlatok következnek: homeopátiás kezelés avagy nem kötelező védőoltás közül választhatunk, mint amikor egy termékismertetés végén megkapjuk az ajándék termékmintákat. A szertartás végén a gyerekek a viszontlátás reményében búcsúzkodnak, mi a recepteket legyezőként lebegtetve titokzatos bálkirálynőként hagyjuk el a helyiséget.
A másik doktornénivel ritkábban találkozunk, rá nem az anyókás szertartásosság jellemző, hanem az örökös rohanás: gyors vizsgálat után géppuskaként szórja ránk az információt, és a megelőzés jegyében két-három betegség elleni gyógyszeradaggal lát el minket. Ami először az alaposság és a megalapozottság érzésével tölt el minket, ám később azon morfondírozunk, nem afféle megúszás-e ez – írjunk fel minden lehetséges gyógyszert, csak húzzanak már el a beteg kölkeikkel együtt.
Mi pedig megyünk, kiváltunk, sorban állunk, fizetünk, otthon beadunk, mérünk, higítunk, használat előtt felrázunk, öt-, nyolcóránként adunk, mérünk, fújunk, szívunk (eléggé), és várjuk a nyarat, ahol a jégkrémek okozta torokfájás és a leégés csupán a két legyőzendő ellenség.
