Igaz, az első két fellépő a nagyszínpadon egy kissé kilógott a sorból. Az első Overflow horvát rockzenekar sokkal inkább illett volna valamelyik kisebb tematikus sátorba. A második Hadouken! nevű formáció, amelyet a programajánló szerényen a new rave elektronika Coca-Colájának aposztrofált, számomra teljesen ismeretlen volt, pedig viszonylag otthonosan mozgok az elektronikus zene világában. Gondoltam, talán ennek generációs oka lehet, mert ugyanezen ajánló, mint a legfiatalabb dance zenerajongók kedvencét is emlegette. De meg kellett állapítanom, hogy az általam megkérdezett tizenéveseknek ugyanúgy nem mondott semmit a Hadouken! név. Mindenesetre belehallgatva eddigi egyetlen albumukba úgy döntöttem, nem is igazán forszíroznám a megismerésüket.
Úgyhogy az első általam megnézett előadó a főszínpadon Kate Nash volt. Bevallom őt is inkább egy kötelező körnek tekintettem, mint egy olyan előadót, aki valóban ismert név, ezért kötelező megnézni és beszámolni róla. A mindössze 24 éves lánynak, aki egy autóbalesetnek köszönheti a karrierjét, mivel ágyhoz kötve egy ajándék gitárral kezdett el zenélni, csak egy nagy slágere, a Foundations volt. Igaz, az album, amin ez található, a brit albumlista első helyéig vitte. De aki egy egyslágeres popsztárocska rágógumi ízű fellépésére számított (mint e sorok írója), annak bizony alaposan leesett az álla. Bár közönség meglehetősen szellősen volt, egy hihetetlen energiákkal teli koncert kerekedett a színpadon, ahol a legtöbb dal némi métafórmozison ment keresztül, gyakran egészen progresszív irányba elvíve őket. Mindehhez társult egy engem leginkább Björkre emlékeztető énekstílus, amiből már kaphattunk némi ízelítőt a tavaly megjelent My Best Friend is You albumon, de most igazán kiteljesedhetett.
Kate Nash (fotó: Neményi Márton / fn.hu)
A kommunikáció folyamatos volt a közönséggel, minden szám komoly átvezetést kapott, mindeközben szinte ismerősünkké vált a rendkívül szimpatikus (és nem mellesleg nagyon csinos) énekesnő. A koncert egyik csúcspontja volt, amikor a már korábban kiszúrt, a mellkasára Marry Me! feliratot viselő fiatalembert a színpadra engedték. A cukiság faktoron még az se tudott jelentősen rontani, hogy némileg megrendezettnek tűnt az egész. Pedig a jelenet elején, amikor a kivetítőn azt láthattuk, ahogy az In-kalosok rángatják a szerencsétlent, a kordonon átjutva még abszolút hitelesnek tűnt. De amikor ahelyett, hogy leteperték volna a földre, ahogy mindenki várta, felengedték a színpadra már némileg gyanús volt a történet. Bárhogyan is, minden kétséget kizárva a nap legerősebb koncertjét láthattuk.
Az utánuk következő Kaiser Chiefs azonban némileg csalódást okozott, és nem pozitívat, mint Kate Nash. Pedig egyértelműen őket vártam a legjobban, mint azt a bandát, aki első két albumával 2005-ös Employementtel és a 2007-es Yours Truly, Angry Mobbal az angol indie-rock szcéna egyik legjelesebb képviselője. Ennek megfelelően alaposan meg is nőtt a tömeg a színpad előtt. Azonban azok, akik a zenekar nevéhez méltóan egy kiemelkedő show-t vártak, nem azt kapták, amire számítottak. Sajnos a Kaiser Chiefs is beállt az idei nagyszínpadot jellemző fellépők sorába, akik pusztán ledarálják a slágereiket. Mellőzve pont azt az energiát és a közönséggel együttélést, ami egy koncertnek megadja az élménytöbbletet egy CD-korong (vagy inkább MP3) lejátszásához képest, azon túl, hogy lehet látni a zenekart élőben zenélni (túl vadító színpadképről a Sziget esetén ritkán lehet beszélni).
Kaiser Chiefs (fotó: Kummer János / fn.hu)
Bocs, de az, hogy a frontember Ricky Wilson néha beleénekelt a kamerába, még kevés a boldogsághoz. Aztán a show vége felé legalább némi energia támadt a színpadon az egyik legnagyobb sláger az I Predict a Riot után. Ekkor némi kapcsolat is kialakult a közönséggel. Külön szimpatikus volt, ahogy Wilson megkérte a körülötte állókat, hogy emeljenek égbe egy tolókocsiban ülő rajongót. A végének köszönhetően összességében egy jó élménnyel gazdagodott mindenki és ennek megfelelően még a zenekar levonulása után is kórusban énekeljék kisebb csoportok az elhangzott slágereket.
Az utolsó fellépő a Thirty Second to Mars volt, akiket Amy Winehouse helyére kértek fel a szervezők, amikor az énekesnő lemondta turnéja hátralévő koncertjeit. A számomra kissé megcsináltnak érzett, stílszerűen frontemberként Jared Leto színésszel, valószínűleg a fiatal rajongótábornak bejött, de másoknak aligha. Sokszor annyira erőtlen volt az éneklés, hogy a szöveget nem is lehetett egyáltalán érteni és általában gondok akadtak a refrének kiéneklésével. Érdekes volt látni azt is, hogy jóval kevesebben voltak rájuk kíváncsiak, mint a Volton, ahol szintén idén léptek fel. Ez persze nem meglepő, mivel a hazai közönségnek idén egyértelműen a soproni fesztivál volt a favorit, szemben a Szigettel, ahol egyértelműen a külföldiek vannak már többségben.
