Élet-Stílus

Mindenki Trianontagadó?

admin
admin

2011. 06. 04. 08:10

A múltat mi nem tudjuk lezárni, konfliktuskerülésből inkább kizárjuk az életünkből, amivel csak tovább fertőzzük a sebeket. A politikai korrektséget úgy értelmezzük, hogy mindenért mi vagyunk a hibásak, azt viszont képtelenek vagyunk megjegyezni, hogy Szlovákia fővárosa nem Pozsony, Mathias Rex szobra pedig Cluj Napoca főterén áll. Trianon üzenete a 91. évfordulón.

Fura szerzetek vagyunk a világban mi, magyarok. Magunk között nyugodtan bevallhatjuk, amíg egy sorscsapás után más népek szorosan megmarkolják egymás kezét, addig mi azonnal egymást vádoljuk, és bosszúból megpofozzuk a szomszédot. Mert ő van ott. A „két magyar három párt” fokozottan igaz történelemértékelésünkre, 1100 év eseményeiből egyedül az 1848-49-es forradalmat és szabadságharcot tudjuk egyként, hősi helytállásként értelmezni. Persze mi lenne az ellenpélda 2011. június 4-én, mint a ma 91 éve aláírt trianoni békediktátum.

Trianonnal kapcsolatban ma a legjózanabbak is csak annyit mernek mondani, hogy a múltat le kell zárni. Le kell, mert ez az egyetlen megoldás, de ehhez nem árt kissé elgondolkodni a múlt természetén. Nagyon kényes ugyanis. Beszélni kell róla, beszélni vele, sírni rajta és nevetni, tudomásul kell venni, hogy ami az egyiknek öröm, az a másiknak szinte biztosan fájdalom. A múltat akkor zártuk le, ha kivettük a szálkát, még akkor is, ha tudjuk, a seb talán soha nem gyógyul. Ekkor ünnepelhetünk vagy gyászolhatunk úgy, hogy közben elismerjük a másik fájdalmát és örömét, és a saját bánatunkat nem kényszerülünk titkolni, netán letagadni.

Lezárni vagy kizárni

A múlt másik furcsasága, hogy igazán akkor él, miután lezártuk. Ha már egymás szemébe néznek az egykori ellenségek, ha tiszteletet kap a győztes és a legyőzött is. Ekkor a múlt a mindenki által vágyott jövő alapja lehet, és valóban közösséget kovácsol nemzeten belül, de népek között is. Mi azonban erre képtelenek vagyunk. Akár gyávaságnak beillő lustaságból, akár konfliktuskerülésből, de a múltat mi nem lezárjuk, hanem kizárjuk. Nem távolítjuk el a szálkát, hanem hermetikusan lezárjuk a sebet. Elősegítjük a gennyesedést, a további fertőzést. Szélsőségesek kapnak teret itthon, magyart vernek a Délvidéken, Rákóczi városában büntetik a magyar szót, lebontatják a székelykapukat Székelyföldön. A magyar miniszterelnök pedig román kollégájával koccint Erdély elcsatolásának évfordulóján.

Trianon-emlékmű Várpalotán. Fotó. MTI

Trianon-emlékmű Várpalotán. Fotó. MTI

Őszintén: létezik olyan jóérzésű román ember, aki elvárja, hogy megünnepeljük az országunk megcsonkítását? Aki nem szánalomra méltónak tartja ezt a „gesztust”? Eszébe jutna-e bárkinek is Szlovákiában magyarokkal „ünnepelni” az I. bécsi döntést? Pedig miért ne? A nagyhatalmak hozzájárulásával létrejött szerződés volt, ahol 80 százalékban magyarok lakta területek csatlakoztak az anyaországhoz… Persze, miért bántsuk a szomszédos országok önérzetét, inkább felejtsük el a magunkét. Csakhogy cserébe masírozó nácikat kapunk, utcai tüntetések, parlamenti beszédek hangvétele miatt kell magyarázkodnunk, egy végletesen meghasonlott társadalomban kell élnünk. Azzal, hogy a múltunkat kizárjuk, magunkat és környezetünket fertőzzük.

Egyszerűen nem merjük kimondani, hogy fáj Trianon, fáj a hárommillió magyar, történelmi és kulturális múltunkat rejtő tájaink elvesztése, hogy nosztalgiával tekintünk a Kárpátok természeti kincseire. Az lenne beteges, ha nem így lenne. És a szomszédaink? Ők is tudják, mi a veszteség, ők is tudják, nem gondolunk területi revízióra, de ők is elvárhatják, hogy őszintén éljünk egymás mellett és egymással. Továbblépni ők is csak úgy tudnak, ha megszüntetjük a tabukat, ha kihúzzuk a szálkát és együtt ápoljuk a sebet. Gondoljunk csak bele, egy szerb átlagpolgár mikor fog rácsodálkozni, hogy Koszovóban is élnek szerbek, vagy keleti szomszédunk mikor hagyja magára a milliós moldovai románságot?

A mi múltkizárásunk bosszúja, hogy ma sokan Magyarországon nem értik, miért beszélik román állampolgárok tömegei kiválóan a magyart. Mi már azt is kitaláltuk magunknak, hogy Trianon jogos büntetés volt a magyar kormányok hibás politikája miatt: elnyomtuk a nemzetiségeket, ráadásul a magyarok kisebbségben éltek Nagy-Magyarországon – olvassunk csak bele néhány témába vágó fórumba a neten. Ez lett mostanra a „politikailag korrekt” hozzáállás, ami nemcsak butaság, de önpusztító is.

Sajátos „polkorrektség”

A Magyar Királyság területén a magyar népesség 54 százalékot tett ki 1910-ben, a további 46 százalékon tucatnyi nemzet osztozott, a legnagyobb arányban (Horvátország nélkül), 16,1 százalékban románok, 10,9 százalékban szlovákok, 10,4 százalékban németek és 3 százalékban szerbek. Vagyis a korabeli Magyarország legnagyobb lélekszámú kisebbsége meg sem közelítette az ország összlakosságának 20 százalékát. A „polkorr” nevében jegyezzük meg, hogy bár a tíz százalékot alkotó szlovákság „miatt” tarthatott igényt a leendő Csehszlovákia majdhogynem 70 ezer négyzetkilométernyi területre, a szétszórt tömbökben élő, csaknem kétmillió fős német nemzetiséget a „nemzeti önrendelkezés” jegyében senki nem jegyezte. A csehszlovákok később magyarok tömegeivel együtt egyszerűen átdobták a határon, a románok pedig fejenként eladták őket Németországnak. Akik maradtak, azok pedig a magyarok jogfosztottságában osztoztak.

Trianon-emléktábla Isaszegen. Fotó: MTI

Trianon-emléktábla Isaszegen. Fotó: MTI

Évszázadok szabadságharcai után – amelyekben egy kivétellel a királyság minden nemzetisége vállvetve küzdött az elnyomás ellen – 1867-ben ha a függetlenséget nem is sikerült kivívni, de a „birodalomalkotó”, egyenrangú fél státuszát igen. Ezt az akkori politikusok féltékenyen őrizték, amiért talán egyetlen kor egyetlen bírája sem vetne rájuk követ. A kisebbségek igényeinek növekedésében viszont a magyar vezető elit a monarchia létét látta veszélyben, ezért a korábban példaértékű nemzetiségi törvény után egyre szigorodott a kisebbségi politika. Ez tény. A kérdés viszont költői: vajon ha teljes autonómiát adnak a kisebbségeknek, ha „állam az államban” jogokat bír a románság, szerbség, szlovákság a világháború után, vajon akkor nemet mondtak volna az anyaországukkal való egyesülésre?

A szakadás feltételezhetően mindenképp bekövetkezett volna, de Trianon kegyetlensége aránytalan és indokolatlan volt, egyedül a pillanatnyi nagyhatalmi érdekkel magyarázható. Az antant hatalmak, Franciaországgal az élen az Osztrák-Magyar Monarchia helyett egy új „ütközőzónát” akartak létrehozni Oroszország és Németország megfékezésére, ezért áldozták fel a történelmi Magyarországot. Feláldozták, mert új „szövetségeseiket” magyar területekkel, nyersanyaggal és vasútvonalakkal erősítették fel, miközben tudták: „ehhez többszázezer magyaron kell átgázolni”. Volt az több millió is, akikért nem kár, mert a politikai korrektség nevében sikerült megmagyarázniuk: a magyar „barbár nép, a törökökhöz hasonlóan sokat rombolt és semmit nem alkotott, elnyomta a nemzetiségeket”.

És mi ezt ismerjük el rosszul értelmezett „korrektségünkkel”. Feltehetően nem omlanának össze nyugati kapcsolataink, ha francia, brit, olasz és amerikai barátainknak ki mernénk mondani: azok az urak ott és akkor hatalmasat tévedtek, rossz döntést hoztak, értelmetlenül ütöttek gyógyíthatatlan sebeket Közép-Európán. És igen, azoknak az uraknak utódai féltették nemrég az EU-t a keleti kis népek értelmetlen nacionalizmusától. Ejtsünk persze szót Benesről, Masarykról, román és szerb kollégáikról, akik hazugságokkal, elferdített statisztikákkal indokolták területi igényeiket a nagyhatalmak előtt – de ismerjük el azt is, hogy saját nemzeti érdekeik szempontjából kiváló munkát végeztek. Ők nagyot alkottak, mi pedig örüljünk annak, hogy néhány követelést még a franciák is túlzónak találtak, így nem a Balaton középvonala lett Csehszlovákia és Jugoszlávia határa, és a Tisza nem a Román Királyságé.

Tagadjuk?

Trianont még a legkevésbé sem zártuk le, ami egyes egyedül a mi hibánk. És írjanak bármit a fórumokon, háborodjanak fel, hogy románok milliói árasztják majd el a magyar munkaerőpiacot, tekintsék a székely hibájának, hogy „idegen országban született”, tudat alatt gyakorlatilag mindenki Trianontagadó, aki magyarul beszél. Jó, kicsit enyhítsük a kijelentés súlyát: mindenki, aki felvidéki magyarokról beszél, vagy Erdélyként említi a Magyarországtól Romániához csatolt részeket. A mai Szlovákia területét ugyanis 1920-ig Észak-Magyarországnak vagy Felső-Magyarországnak nevezték, a Felvidék szó Trianon öröksége. És bizony bántja ám a szlovák füleket.

A kerepesi emlékmű részlete. Fotó: MTI

A kerepesi emlékmű részlete. Fotó: MTI

Erdély több mint 1000 évig a Király-hágónál kezdődött, az attól nyugatra, körülbelül a mai magyar-román határig húzódó terület neve Kelet-Magyarország, illetve Partium volt. A mai értelemben vett Erdélyt bizony a „Trianon-nosztalgia” szülte. És bárki tegye a szívére a kezét, hogy hányszor járt Bratislavában, vagy hányszor hallott Rákóczi kosicei sírjáról. Valószínűleg akkor is bután néznénk, ha a jól ismert kvízkérdést így tenné fel valaki: melyik lábát emeli a Cluj Napoca-i Matei-szobor lova?

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.