Ha a történelmet folyamatában akarjuk megérteni, Magyarország 1944. március 19-ei német megszállásához kissé vissza kell tekinteni az időben, mégpedig az első világháború után létrejött új Európáig. Ebből a világból két nagyhatalom és egy közepes erejű, de Európában mindenképpen számottevő birodalom tűnt el: Németország – az antant tudatos lépései nyomán – már csak legyengített árnyéka volt önmagának, az Osztrák-Magyar Monarchiát atomjaira zúzták szét, a hajdani orosz birodalom pedig élethalál harcát vívta a bolsevikokkal.
Magyarország, a számkivetett
Az Amerikai Egyesült Államok a háború után minden tekintetben kivonult az európai ügyekből, a kontinensen a győztes Nagy-Britannia és Franciaország érdekeit semmi nem veszélyeztette. Ebben az új világrendben Magyarországra a számkivetett szerepét szabták azon túl is, hogy megfosztották területe kétharmadától, a magyar nemzetiségű lakossága egyharmadától, valamint nyersanyagforrásaitól, háborús jóvátételre kötelezték és megtiltották számára a fegyverkezést. A nyugati nagyhatalmak, elsősorban Franciaország, szükségesnek tartotta egy vele lojális középhatalom kialakítását Közép-Európában. Ez kellő fenyegetést jelenthetett az esetleg megerősödő Németország hátában, és ütközőzónaként működhetett egy feltételezett szovjet-orosz invázió ellen.
Francia elgondolás szerint ez lett volna a Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság szövetségéből álló, úgynevezett kisantant országok területe. Ezt az elképzelést már születésekor meghaladta a történelem, a kisantant egyetlen gyakorlati tevékenysége a maradék Magyarország teljes ellehetetlenítése volt. Hazánk egészen az 1930-as évek közepéig képtelen volt kitörni a mesterségesen fenntartott teljes politikai és gazdasági elszigeteltségből. Ilyen környezetben és főleg Hitler hatalomra kerülése után csak idő kérdése volt, hogy Magyarország mikor sodródik végleg és elszakíthatatlanul német függőségbe.
Egyenes út a háborúba
Először a gazdasági kapcsolatok révén kerültünk egyre közelebb a Berlin-Róma tengelyhez, és bár politikusaink megkísérelték Ausztria, Olaszország, Lengyelország és Magyarország összefogásával ellensúlyozni Hitler befolyását, semmi esélyük nem volt. Miután német és olasz parancsra háromszor is sikerült békés úton visszacsatolni a Trianonban elvesztett területek egy részét, nem volt visszaút Hitler szövetségéből. A negyedik alkalom már háborút jelentett: a Délvidéket már a németekkel együtt bevonuló magyar honvédek vették vissza.
Magyarország területe 1941-ben. Forrás:wikipedia.hu
Teleki Pál miniszterelnök öngyilkos lett, a király nélküli Magyar Királyságban terjedtek a náci és fasiszta eszmék, amelyek bizonyos politikai csoportok és a honvédség tagjai körében is teret nyertek. A mérsékelt erők és Horthy Miklós kormányzó gyenge próbálkozásai az amerikai és brit szövetségesek felé egy esetleges fegyverszüneti egyezmény megkötésére, a háborúban való minél kisebb szerepvállalásra, gyakorlatilag egyetlen egy dologra voltak alkalmasak: 1944. március 18-án Hitler kiadta a parancsot a Margaréta hadművelet megindítására, azaz Magyarország megszállására.
Tegyük hozzá, hogy eddig a napig a magyar vezetés több-kevesebb sikerrel küzdött azért, hogy az ország minél kevesebb vérveszteséggel vészelje át a háborút. Magyarország menedéket jelentett a hazai és ide menekült zsidóságnak éppúgy, mint az üldözött lengyel ellenállóknak avagy a német hadifogságból magyar területre szökött holland, francia, orosz, brit katonáknak.
A nyugat rászedett, Hitler cselekedett
Horthy 1942 márciusában az angolbarát Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnökké, és közölte vele: a magyar 2. hadsereg volt az utolsó, azaz ne vállaljon kötelezettségeket a náci Németország felé, és keresse a háborúból való kilépés lehetőségeit. Ez utóbbiak, bár vontatottan és a szövetségesek bizalmatlanságától kísérve, de egyre több sikerrel kecsegtettek.
A németek régóta, 1943 eleje óta pontos információkkal rendelkeztek a magyar kormány béketapogatózásairól, és szeptember 30-án az OKW beterjesztette a Margaréta I. fedőnevű hadműveleti tervet Magyarország megszállására. Ezt többször módosították, és annyiban „finomították” is, hogy Magyarországot nem lefegyverezni kell, hanem benntartani a szövetségi rendszerben, a német politikai és katonai célok elérése érdekében pedig a mézesmadzag és korbács módszerét kell használni.
A megszállás előidézésében része volt a nyugati szövetségesek titkosszolgálatainak is, akik tudatosan szivárogtatták a németek felé a magyar fegyverszüneti tárgyalások részleteit. Azt gondolták, Magyarország megszállása jelentős német erőket fog elvonni a többi frontról. Csalódniuk kellett: egyrészt a németek a megszállt területhez képest alacsony létszámú haderőt mozgósítottak a művelethez, másrészt a magyar honvédség kooperációja folytán továbbra is maguk mellett tudhatták a közel egymillió fős honvédséget.
Horthy és Hitler találkozója 1938 augusztusában. Fotó: MTI
Bár a tervek régóta készen álltak, a németek számára kedvezőtlen hadi helyzet miatt nem tudták biztosítani a kívánt létszámú megszálló erőt. Ahogy azonban 1944 elején a front közeledett a Kárpátokhoz, a magyar diplomácia úgy lett egyre aktívabb, belföldön is egyre többen és erőteljesebben követelték Horthytól a németekkel való szembefordulást, és a honvédség is megkezdte a felkészülést a keleti határok védelmére. Hitler nem várhatott tovább, kiadta a parancsot a Margaréta I. végrehajtására. Az időpontot – többszöri változtatás után – március 18-ára tűzték ki, komoly ellenállásra nem számítottak.
A kormányzó dilemmája
Horthy Miklós kormányzó március 15-én, az Operaházban rendezett ünnepi díszelőadáson kapta meg a Führer meghívását Klessheimbe. A tárgyaláson – remélte a magyar fél – a magyar csapatok ügyét is tisztázhatnák. A március 18-án lezajlott találkozón azonban Hitler „béketapogatózásai” miatt felelősségre vonta a kormányzót, és közölte vele: német csapatok az éjszaka megszállják Magyarországot. Minderre azért volt szükség, mert Hitler tudta, hogy Horthy közreműködése nélkül nem szállhatja meg Magyarországot: ha Horthy lemond, jelentősen megnő az esélye a fegyveres ellenállásnak.
A kormányzó először felháborodott, faképnél hagyta a náci vezért, majd néhány óra múlva elfogadta a megváltoztathatatlant és hazautazott. Bár ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a németek el fogják veszíteni a háborút, még mindig olyan jelentős hadi erejük volt, amellyel Magyarország nem szállhatott volna szembe. Az államfő célja egyébként is az volt, hogy az ország minél kevesebb veszteséggel vészelje át a háborút, és – rettegve a szovjet kommunizmustól – mindenáron a nyugati szövetségesekkel kössön békét.
Emlékirataiban Horthy Miklós arról írt, hogy két út állt ekkor előtte: megpróbál ellenállni, és/vagy lemond, aminek egyenes következménye lett volna, hogy a németek egy teljes mértékben őket kiszolgáló kormányt emelnek hatalomra. Ebben az esetben az ország erőforrásai száz százalékosan a nácik érdekeit szolgálják majd, minden hadra fogható férfit a keleti frontra dobnak, a hazai zsidóságot deportálják. A másik lehetőség, hogy elfogadja a megszállást és a helyén marad, megpróbálja „menteni a menthetőt”, a haderőt a honvédő háborúra tartalékolni, a lakosságot és a gazdaságot pedig a lehetőségekhez képest megóvni a németektől. Sőt, a megfelelő pillanatban elrendelheti a mozgósítást és a fegyveres harcot a megszállók ellen. Ez utóbbi mellett döntött.
Nem volt ellenállás
Edmund Veesenmayer, a Harmadik Birodalom nagykövete, Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja.
Forrás: wikipedia.hu
Hitler március 18-án, 17 órakor adta ki a végrehajtási parancsot. Március 19-én Magyarország területének jelentős része német megszállás alá került. A honvédség, Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke utasítására jórészt el sem hagyta a laktanyákat, fegyveres ellenállásra alig akadt példa. Horthy a helyén maradt, ezzel legalizálta a megszállást, és Hitler ígéretet tett arra, hogy németbarát kormány kinevezése esetén kivonja csapatait. Ellenkező esetben viszont szlovák és román csapatok bevonását is kilátásba helyezte.
Fegyverrel fogadta az elfogására küldött németeket Bajcsy-Zsilinszky Endre országgyűlési képviselő, aki a rövid tűzharc során megsebesült, letartóztatták és elhurcolták. 1944. október 11-én a magyar kormány követelésére bocsátották szabadon. Többnyire félreértésen alapuló tűzpárbajba bonyolódott még az újvidéki vasúti hidat védő őrség, a ferihegyi reptér őrsége, valamint ellenállási kísérletre került sor Sopronban, Győrött, Székesfehérvárott és a budaörsi repülőtéren is. Érdekes egyébként, hogy a német megszállás elleni szervezett ellenállás gondolata egyedül a Nyilaskeresztes Párt – Hungarista Mozgalom részéről merült fel. A magyarság egésze részéről elcsigázott beletörődés és a konfrontálódás elkerülése kísérte a megszállást.
A hadműveletet követő hétfői napon, március 20-án Kállay Miklós kormányfő a török követségre menekült, ahonnan november közepén távozott, amikor a szovjet csapatok már a Duna vonalára értek. Ezt követően a németek letartóztatták, majd Mauthausenbe, később Dachauba szállították, a háború vége Olaszországban érte. Március 22-én a németek szemében is megbízható Sztójay Döme nyugállományú altábornagy, addig a napig berlini követ nyert kinevezést a miniszterelnöki és egyben a külügyminiszteri tiisztségre. Horthy kormányzó hónapokig önkéntes passzivitásba vonult, Magyarország számára ettől a pillanattól kezdve nem volt menekvés a totális háború elől, és hamarosan megkezdődött a zsidóság deportálása is.
