Nincs olyan szülő tán, aki ne kezdett volna el lázasan töprengeni, miután Lajcsika/ Hédike/ Béluci szüleivel elhagyta a terepet. Mert rendben, a mi Gézukánk/Marcsikánk egy zseni, aki korához képest fejlett/ kevésbé fejlett, de nagyon érzékeny, rengeteget eszik/alig eszik valamit, de remek az ízlése, jó gyerek/nagyon eleven stb., DE Lajcsika/Hédike stb. sokkal szebben beszél, ül, néz, szopja az ujját, hallgat, kapaszkodik, eszik, iszik, válaszol, kérdez, kakil, pisil.
Miért van ez? Hát nem rosszul csinálok valamit?
A „szomszéd gyereke mindig zöldebb”-jelenség egyrészt érzéki csalódás, hisz mi sokkal jobban ismerjük szerelmünk gyümölcsének ütődéseit, barna foltjait, míg máséban csak a ragyogást látjuk, ismerjük meg. Másrészt nyilván ezzel is az az eredendő szülői aggodalom, a bizonytalanságból fakadó igyekezet nyilvánul meg, ami minden lelkiismeretesebb szülőre jellemző.
Persze előfordul, hogy tényleg rájövünk, valamire több időt kéne fordítani, valamit máshogy kellene csinálni – de ilyen korrekció csak ritkán szükséges. Az biztos, hogy rögtön, zsigerből nem szabad gyökeresen átformálni a szülői teendőket, csak azért, mert Gizike már ki tudja mondani, hogy papírzsebkendő, hisz minden gyereknek más a fejlődési üteme, más ritmusban érik el ugyanazt a szintet nagyjából három éves korig.
Tehát ne vádoljuk túlzottan magunkat (ne is veregessük azért túl sokat a vállunk), ha a szomszéd gyereke zöldebbnek is tűnik, ne próbáljuk meg a sajátunkat erővel bezöldíteni.
